Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan.
Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden.
Erdő, mező, folyó, hegy.
Megteheted, hiszen ember vagy. Valóban nagy úr odakint. Es amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor.
Az erdő, a mező, a folyó, a hegy.
Még a napsütés is.
Még a virágok is.
A rigófütty és a pillangó színei.
A hal fehér hasának villanása a hullámok között.
Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben,akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.
Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. Es döntöttél máris.
Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz a nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz.
Kommentáld!