Szabolcska Mihály református lelkész, költő. Ókécskén [Pest vármegye] született 1861. szeptember 30-án. Két évig Párizsban és Genfben hallgatott teológiát. Hosszú ideig temesvári lelkész, majd esperes. A temesvári Arany János Társaság egyik alapítója. Sokáig Budapesten is élt, mint I. osztályú akadémiai könyvtárnok. A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagja volt, a nép-nemzeti költészet kései képviselője, konzervatív, vidékies, lírikus, több népies műdal és magyarnóta szövegét is ő írta. Versei tudatosan egyszerű, dallamos formában idillként eszményítik a falu csendes, igénytelen és - szerinte - ezért gondtalan világát. Temesváron hunyt el 1930. október 31-én.

VERSESKÖNYVEI:

Időtöltésül (prózai dolgozatok, 1890)

Költemények (1891)

Hangulatok (1894)

A mai napról (1894)

Újabb versek (1898)

Szabad órák (költemények, 1901)

Áhítat, szeretet (versek, 1902)

Csendes dalok (1904)

A magam ösvényén (1907)

Dalok hazulról (1911)

Szivem szerint (versek 1912-1915, 1916)

Válogatott versek (válogatott versek, 1918)

Eszmények, álmok (versek, 1921)

Összes költeményeiből (1921)

Válogatott versek könyve (válogatott versek, 1922)

Isten közelében (1928)

Őseim nyomán (versek, 1928)

Juhász Géza Szabolcska Mihály verseiről:

A kozmikus és kollektív líra sok sötét látomása, hidegfényű pátosza után szinte jólesik a nyugodt hétköznapok idilli melege. Újra áhítjuk a dal ős varázsát; Szabolcska lírájára tágabb a szívünk, mint negyedszázad óta bármikor. Úgy hisszük, ideje, hogy megállapítsuk igazi jelentőségét. Indulását túlzott siker koszorúzta, a későbbi nemzedék viszont megtépázta még jogos babérait is. Válogatott versei mintha pörújításért folyamodnának. Immár harmadik kiadásuk a közönség kedvező döntését jelenti. A kritika sem maradhat néma: hiszen Szabolcska művei tulajdonképp nem problematikusak, csak a korviszonyok tették értékelésüket vitássá.

    Fölléptekor könnyen szembetűnhetett. Líránk mindinkább távolodott a daltól. Arany egyéniségburkoló bonyolult módszere s Vajda bölcselő iránya vonzotta a fiatalokat. A fejletlen városi élet még alig pótolhatta a divatjamúlt régi tárgykört, ezért váltotta föl a valódi élményt halvány örököse: a gondolat. Mily üdén csendült meg ebben a kórusban Szabolcska első hangja! Naiv közvetlenséggel tárta föl búsongó szerelmét. Plein-airben csillogtak falsi színei, tavaszi mámort trillázott erdejének minden madara. A népdalok ismert hőse elevenedett meg költészetében, de teljesen átfinomodva; mintha ez a falusi legény bejáratos lett volna Reviczky halk szalonjaiba. Egy nyers hangra, egy szilaj mozdulatra nem vetemedett. De épp ez felelt meg a kor igényeinek, mely egyre eszményibbé stilizálta a falu képét, minél messzebb távolodott tőle.

    Szabolcska érzései kezdettől önként kerekedtek hibátlan szerkezetbe. Kevés húrja igénytelenül, de vonzó egyéni bájjal muzsikált. A dalnak olyan mély forrása buzgott benne, hogy nem találjuk mását egyetlen kortársánál sem. De sikere nem kápráztatta el. Szellemi vezérszerepre sohasem érzett hivatást. Genfbe, Párizsba magával vitte a debreceni teológiáról egész derűs hazai világát; az idegen kultúra nem ejtette ámulatba. A pusztai nomád fölényével még ő sajnálkozik a cifra urakon, amiért nem sejtik nótáink metafizikai szomorúságát.

    Csak a Hangulatok (1894) néhány darabjáról gyanítható tudatosabb erőfeszítése. Ez a kötet nyugat-európai ritmusokat kombinál s föloldja, rokokószerűvé finomítja a zárt, kemény magyar formákat is. Pár eredeti szóösszetétel, jelzőhalmozás, a sötét hangulatok csillogó borúja s a költő feltűnő kedve bonyolultabb lelkifolyamatok ábrázolására, jelzi az utat, itt-ott meglepő határozottsággal – Ady felé (A Szajna partján). Sajnos, mindez annyira folytatás nélkül maradt, hogy Szabolcska a legérdekesebb párizsi darabokat be sem iktatta Válogatott Versei közé, mintha érezné, hogy nem illenek oda. Így is milyen dús ennek a kornak a termése, a későbbi évekhez mérten. A Salzburgi Csapszék s a Grand Café mellett már itt ragyog a kis szőke varróleány Emléke is. Milyen gyöngéd prerafaelista festmény: „Megigézett gyermeteg, Lányos glóriája; Keblén, haján illatozó Örök violája. Ez az illat, az a fény Homlokán, szemében: Üzenet volt a mennyből, hogy Maga ellen védjen.”

    Milyen fakó közhelyekbe zuhan innen a későbbi évtizedek Szabolcskája…

    Legkevésbé illik ez a megállapítás Szabolcska néprománcaira. Fogyó lírai ihletéért ezekkel kárpótolja a múzsa. Hajlandók vagyunk bennük látni költészetének csúcspontját. Világos előadásuk, kerek szerkezetük, főleg pedig rövidségük határozott gazdagodást jelent irodalmunkban. Hőseik tipikus vonásai szemléletesek, frissek, találók. Meséjük egy-két kényesebb részletén a szűkszavú előadás gyöngéd szeméremmel siklik át. A költő férfias részvéte, itt-ott kissé érzelmes ellágyulása mindig benne remeg e darabok zenéjében s néha jobban megkap, mint maga az ábrázolt esemény. Ez a líraiság is a nép gondolatkörén belül marad, egy hangrezdület, ha elárulja nagyritkán a műköltőt (Mater Salvatoris). Még legárulkodóbb az a negatív vonás, hogy a falusi élet minden sötétebb színe hiányzik itt. Más baj alig esik e környezetben, mint a szerelem apró tragédiái. A pásztor hazatér Amerikából, mert nem találja helyükön a magyar csillagokat. Íme: a kivándorlás kérdése Vas Gereben szemüvegén át. Nem az új látásmódban rejlik ezeknek a románcoknak az értéke, hanem hogy Petőfi legegyszerűbb dalszerkezeteit némi epikus némi epikus tartalommal telítik.

    …Szabolcska küldetése az volt, hogy a vele egyívású vidéki magyarságot nem hagyta a lírájától végleg elidegeníteni. Horizonttalan együttérzéssel fejezi ki azt a pusztuló réteget, mely ős álmai pipafüstjébe burkolózik az ellenséges világ elől. A természet tövistelen vadvirága ő. Sok hervadó szirmában csak azok gyönyörködhetnek zavartalanul, akik kegyelettel őrzik a préselt ibolyát, melynek illata már csak ábrándjainkban él. Mégis, ha méltányosak akarunk lenni, más nem lehet végső szavunk: Aki a mai nemzedékből végigtallózza e költészet hulló ligetét, rá-rábukkan az avarban egy-egy bokoraljra, ahonnan felé árad a fiatal teremtő erő örök illata.  

- összeállította -cspb