Az égen - szürke felhőrongyok. Valami forró, lappangó légáramlás - a földön.

Mintha csak sárkány torka lökné: zsibbaszt, leforráz, fojtogat, - embert, állatot.

Nem találod a helyed: Mennél, de csak vánszorogsz; kiáltanál, de csak susogsz. Egyik kezeddel a torkod, másikkal a szíved nyomkodod...

Mi ez? Hová lett a levegő? A levegőből az élet? Az oxygén? A tartalom? Ami kell a tüdőnek, kell a vérnek, a szívnek?

Meg kell fulladni: Ez maga a szívszélhűdés...

Hiába tátogsz, mint a szárazra vetett hal; légüres térben kapkodsz, - levegő után.

Ó, csak már esne, csak már esne az eső!...

Afrikában számum, Ázsiában burána a neve. Nálunk - az Alföldön - a vihar előszelének hívják.

Ott gyilkol. Itt csak beteggé tesz. Ott ura, itt csak szolgája a viharnak.

*

Öreg Szuhay, - igazlátónk a pusztán, - fölmegy a dombra. Szimatol, liheg...

Ő már látott ilyen csodát, nem egyszer, s most résen van.

A domb hegyén van a figyelő, egy földbeásott fenyőszál, keresztben rászögezett léclépcsőkkel, - fölmászik. Föl a hegyébe, előrehajol, oszt úgy figyel. Arra, ahonnét a viharok jönnek.

Sokáig figyel, ki tudná meddig, talán órákon át.

Egyszer csak keletnek, - északkeletnek inkább, - füstfelhőt lát. Porfelhőt.

Rohan le a lépcsőn, kapja a flintát, fölszalad vele, oszt fönn - kisüti.

Ahogy a puska durran, megállnak az ekék, a kocsik, kezekben a szerszámok és minden szem odanéz. Öreg Szuhay meg int, - int és int, egész karjából a tanya felé.

Egy perc alatt ki van fogva a jószág és ember, állat menekül a tanyába.

Szuhay elsőnek érkezik és lelkendezve kiáltja:

- Behajtani mindent, még a baromfit is, itt a vihar!

*

Szürke, feketesárga, fehértarajos felhők; - mint a kerítésre kapaszkodó mérges kutyák, - úgy kapaszkodnak a láthatárra. És onnét fölfelé, előre, előre...

Aztán egy ümmögés. Morgás. Egy szélroham.

Kisvártatva a másik. A harmadik, mely már porfelhőt és vad erőt hoz magával.

A negyedik üvölt és meghajlítja a fákat, mint a nádszálat. Hallani a recsegést, amint az ágak kettétörnek.

Az ötödik leszakítja a birkaszín tetejét és viszi, - és ettől kezdve fékevesztetten ordít, bömböl, tör-zúz széltében.

Szuhay kirohan az emberekkel és kergetik a birkákat a kocsiszínbe.

Abban a pillanatban leesik az első jég, utána a többi, mintha dobolnának, csörögve, zörögve.

Öt perc mulva négy ujj magasan áll a jég, s már csak az eső esik. Irdatlan záporeső...

Aztán megszűnik az is. Megszűnik a vihar, kitisztul, - s van már levegő.

*

Apám egy karosszékben ül, s a padlót nézi.

Anyám sír.

- Vége a szőlőnek, a szép bortermésnek, a mi reménységünknek... Mi lesz velünk? Hogy mentek ősszel az iskolába? Hogy fizetjük a nagy adót? A cselédséget?... Istenem, Istenem, soha nem bántunk senkit, mindenkin csak segítünk, mégis így meglátogatsz - síránkozik szegény.

- Miért fordulsz el tőlünk?

Ebben a pillanatban kopogás az ajtón, belép a szobába Szuhay:

- Engödelmet, - azt mondja, - nem köll ám megijedni...

- ?

- Babucsik vincellér kiszaladt a szőlőbe, oszt' azt mondja, nincs abba' semmi hiba!

Anyám felsikolt.

- Pásztás volt a jég, a szőlőt kihagyta. Lesz szüret...

- Édes jó Istenem, - sírja az anyám.

- Nem hiányzik egy böndzső se, - és ez azér' van, - nyögi Szuhay, - ez azér van, - de elsírja magát és nem tudja folytatni...