Szüret táján, őszuton, mikor már berekedt a tücsök, sápadtabb a Nap és meghosszabbodtak az éjszakák, sáros a föld és csatakos a megsárgult mező, akkor érkeznek a vadlibák.

Hideg szél dudál és karcost öntenek a pohárba, már tető alatt kérődzik a jószág, üres a mező, jönnek a kisarjadt őszi vetésre, a kölestarlókra, hullámzó sebes felhőkként szállva, élesen zsivajogva a vadlibák.

Vadak, kényesek, riadozók. Az a szerencse, hogy ostobák is. Egyébként nem is lenne libapecsenye. Ha gyalog mégy feléjök már messziről nyujtogatják a nyakukat és elszállnak...

Nem így, ha kocsin mégy eléjük. Különösen parasztkocsin. Akkor rád se hederítve, megvárnak.

Én, meg az apám, vadlúdra mentünk parasztkocsin. Már jól benne voltunk novemberben. István, a kocsisunk, csigavonalban, lassan hajtott, sunyi módra, amiben olyan nagy mester a legtöbb paraszt.

Már volt is zsákmány szépen, midőn sebesen hömpölyögve megjött a köd. Csak annyi időnk volt még, hogy felhajtottunk az országútra s azon haladtunk hazafelé.

Este volt már. S a köd meg a sötétség fene egy iker. Hiába mereszted a szemed, nem látsz; nem látod az orrod hegyét se. Neki mégy a fának s csak akkor veszed észre, mikor koppan rajta az orrod. A másik pillanatban az árokba zuhansz vagy egy fatörzsön esel át. Először nevetsz, aztán kétségbe esve látod, hogy nincs szabadulás, leülsz, rágyujtasz és várod, míg megszűnik a köd, amit vagy a szél hord el, vagy a felkelő nap szív magához.

Mi tehát ballagtunk a töltésen s egyszer csak mondom az apámnak:

- Én már a kocsis hátát se látom.

A lovak nyögtek, botlottak, meg-megálltak. Látszott, hogy nem látják lábuk alatt az utat.

- István, - mondja az apám, - szállj le és vezesd a lovakat. Előttünk menj s a keréknyomba lépj, hogy le ne dőljünk. Közbe kiálts is, hátha szemben jön valaki.

Szokva voltunk az ilyesmihez. Birtokunk egy ősrét szélén feküdt s abból így ősszel rengeteg ködök ereszkedtek.

Már szinte hazaértünk, nem lehettünk távolabb egy-két kilométernél, mikor kap ám a kocsink egy olyan lökést, hogy lovastól, kocsistól, mindenestől lefordultunk az árokba.

- Élsz-e? - kérdi az apám kis idő mulva.

- Élek hát, - mondom.

- Nahát, ez az istentelen, kivert bika! István, megvagy?

- Úgy a, - súgja a kocsis.

- Hát a lovak?

- Feküsznek, mozdulni se mernek.

- Nohát, csak szedd össze magad és négykézláb, itt az árokba', másszál el haza. De vigyázz, hogy észre ne vegyen, mert agyontapos. Otthon hívjad össze a kutyákat és gyere velük vissza. A bika megszökik a kutyáktól.

A kocsis elcsúszott, mi meg hallgattunk.

Na a helyzetünk nem volt rózsás, mert egyszer csak visszajött a bika. Kíváncsi volt rá, hogyan mulatunk.

- Oda lőjjek? - kérdezem az apámtól.

- Csak tessék, - mondja rá.

Odalövök kétszer, ahonnét a dobogás hallatszik. Halljuk, hogy megugrik, de nem megy sehova. Végre az apám megtalálja a kocsit, oda bujunk.

Egészen odajön a beste; majd kinézem a szemem, de nem látok belőle semmit.

A lovakhoz megy. Azok elkezdenek kapálódzni. Ismét lövünk, mire megint elszalad néhány lépést.

Végre halljuk, hogy ugatnak az ebek, hozza őket a Pista. Most aztán ellohol haragosan, morogva.

Előbújunk, a lovakat kifogjuk, talpra állítjuk. Reszketnek, mint a kocsonya. A kocsit otthagyjuk reggelig, megyünk haza.

*

Tavasz óta bitangolt már ez a bika. Akkor kiverte a csordából a trónörökös, a fiatal bika, mire dühében és szégyenében elbújt az ősrétbe. De időnként, ha elunta magát, kiveszekedett az utakra és felforgatott kocsit, szekeret, mindent, ami az útjába került. Hiába vadásztunk rá, nem tudtuk eddig halálosan találni. Most, hogy ezt a komédiát csinálta velünk, úgy eltűnt, mint a kámfor. Érezte, hogy halálra keressük. Elszelelt a vidékről.

*

Volt az ősréten egy sziget. Erről a szénát csak akkor tudtuk kihordani, ha farkasordító tél volt, amitől befagyott az ingovány, hogy fennbírta a szekeret.

Éppen ilyen tél volt. Este elrendelte az apám, hogy reggel álljon elő négy szekér, kimennek a szigetre a szénáért.

Hát reggel, amint mennek-mendegélnek a rétben, egyszercsak a szigeten rettenetes ordítás, bömbölés támad. Az apám előre siet, hogy mi az? Hát uramfia, mit lát!

A bika az éjjel elvizitelt hozzánk s a kazlak között szállt meg éjszakára. Valahonnan két farkas kiszagolta s nekiestek a kazlak között. Az egyik az orra előtt táncolt, hogy ne tudjon megfordulni, a másik meg a farát szagatta. Ha megfordult, ez táncolt az orra előtt s a másik szaggatta. Volt bajba!

A nagy sürgés forgásban észre se vették az apámat, aki odament hozzájuk négy-öt lépésre és lelőtte az egyik farkast. A másik persze elszaladt. A puska másik csövét a bikának szánta. Föl is emelte a fegyvert és célbavette a bika szemét. Ebben a pillanatban elkezd a bika bőgni, de olyan panaszosan, mint egy eltévedt tehén, odamegy az apámhoz és dugdossa az orrát a hóna alá.

- No, - mondja az apám - híres, hát hová lett a te nagy dicsőséged?

Aztán megrakodtak a szekerekkel és az egyik szekér farához valami zsebben talált kócmadzaggal odakötözték a híres bikát. Olyan örömmel jött, hogy gyönyörűség volt nézni. Ha otthagyták volna, talán még sírva is fakad ijedtében.