Iskolaév végén maga öreg Szuhay jött értünk Pestre szekérrel. Ama lábatlan két öreg csikó, a Julcsa meg a Deres, - még Ázsiából magunkkal hozott tömzsi kis magyar lovacskáink unokái, - kényelmes tempóban vonták a szekeret, mert rövid lábaikkal szaladni nem szerettek.

*

Künn a tanyán, a vakáció első napja ünnep...

Sötéttel keltünk, s mentünk bejárni az örökséget, amit édesapánk, Árpád, őseinkkel szerzett: a kenyértermő dombot-völgyet, a virágos rétet, a madárdalos zúgó erdőt, nádast, ligetet.

Szuhay is velünk jött, s talán legjobban ő örvendezett köztünk...

Pirkad... Keleten lilás, aztán mindinkább lilavörös lesz az égbolt... Majd elkezd narancssárga színnel hajnalodni, mely mindinkább haloványabb lesz, míg a nap az elhúzódó ködökben föl nem tűnik.

Így születik a reggel - Magyarországon...

A nádból fonott szélfogó szárnyai közt, hol a szarvasjószág heverve pihen, - üde fuvalom támad. S fenn a légben, mintha ijedten menekülnének, süvöltő rohanással viziszárnyasok szállnak bozótos rétekbe... Itt-ott, - mintha a csillogó napsugár énekelne, - egyhelyben lebegő pacsirták áradoznak szépen... S lassanként mindenütt, levegőben, utakon, fákon, fűszálon, megindul-zendül, felpezsdül, összeolvad és szétárad, - a diadalmas élet...

"Pásztorok, keljünk föl".

Zsámboki karikást fog. Csavarint vele vagy kettőt, s visszarántja sudarát a nyéllel. Hatalmasat kondul az ostor, mire Miska, a gulyásgyerek is föleszmél, ásít, majd talpra döccen. Megyen a kúthoz, álmosan, húzza a vödröt, aztán két-három pofa vízzel kilöttyenti bedagadt szeméből az álmot.

Az ostordurrogás, kutyaugatás, hangos kurjantásokra a jószág is fölkel. Mint a hánykódó terhes hajók, nyögve, erőlködve kapnak csülökre a nehéz kérődzők. Álmosan bámulnak, vakaróznak lábaikkal, szarvukkal, s szép simára nyalják egymást a hiú üszőborjak.

Itatás. Aztán elindulnak. Félig még alva. Fejüket lógatva, kedvetlenül, lomhán, a távol kéklő ködébe vesző, napsugaras harmattól ragyogó, füves legelőn.

- Még a harmat föl nem száll, nem igen legel a jószág, - mondja Szuhay; - mert a szarvasmarha nedves füvet nem kedvel... Csak itt-ott kap hozzá, ahol teszem azt tejelő füveket, vadrepcét, mustárt, ánizst, köményt, vagy mondjuk vadbabot lát a tehénke...

- Különben is, - állítja Mihály bácsi, - nem kell ám azt hinni, hogy a legelészés - az semmi; körültekintést nem igényel... Mert különböző ízűek, erejűek s többé-kevésbé mérgesek is a növények... Ha, teszem azt, valamely fűfajból a legelő állat többet szed le, - beteg lesz tőle. Például a túlsok páfránytól. Ha meg sok vízimentával, fodormentával torkos, székrekedést kap. A sok ezerjófű, keserű lóhere, mályva ennek az ellenkezője... S ezért ügyelni kell, s nem egyenes irányban, hanem jobbra-balra kitérve, forogva, válogatva legelész a jószág, hogy a különböző füvekből, különböző mennyiségben legyen elesége összemérve...

- Így van ez, - mondja öreg Szuhay fölényesen, - de ez még nem minden... Mert tudnia kell a legelésző jószágnak, hogy a perjék, csenkeszek, cirkok, pázsitok, komócsin, lucerna, baltacím, ebir, meg a többi, - közönséges tápláléka... - És tudnia kell, hogy ha beteg, hogyan kell meggyógyulni... Úgy ám... Hogy a hascsikarás meg a kólika ellen az ezerjófű, keserű lóhere, gyermekláncfű meg a fehérmályva legelendő... s a székrekedésnek a menta az ellenszere... s hogy gyomorrontástól ürmöt legeljen a marha - rühnél bojtorjánba, zsurlóba heveredjék... És tudja... Mert az a jó Isten megtanította rá...

- Azért mondom, nem olyan könnyű dolog még legelészni se... S ha az a kevély ember, aki embertársát gúnyolva legelni küldi, megpróbálná titokban fűvel jóllakni, megmérgezné magát és felfordulna azon a mezőn, ahol büntetlenül legel, sőt meghízik a közönséges marha...

*

A határjárást délután is folytatva, késő este lett, mire fáradtan hazaértünk, s álmosan megvacsorázva, alig vártuk, hogy lefekhessünk. A szoba, ahol aludtunk, újabb szerzemény volt, a mi tiszteletünkre épült, a ház végső falához ragasztva, s ma aludtunk benne az első éjjel. S természetesen, minthogy holtra fáradtak voltunk rögtön.

Egyszer csak arra eszméltünk, hogy az ajtón amely a gazdasági udvarra nyilt, rettenetes kopogás, dörömbölés támad. Kábultan ültünk föl az ágyban, s a kisebb öcsém meg, nem tudván, hogy melyik falnál áll az ágya, mikor talpra akart szökni, nekiugrott a falnak... Persze, beverte az orrát és dühösen kaparászott, siránkozott...

A szobában szuroksötét volt, s mielőtt magunkhoz térhettünk volna, kivágódott a zuhogó ajtó, s valaki határozott léptekkel besétált a szobába...

Kezdtük magunkat kényelmetlenül érezni...

- Ki az? - kiáltom én, - de nem válaszol senki.

- Beléd lövök, - ha nem mégy ki!... Hallod? - kiabál az öcsém vérző orral...

- No még csak az köll, - riadozik a másik öcsém, - hogy elkezdj itt össze-vissza lövöldözni a sötétben...

Ebben a pillanatban valami szemközt vág, de úgy, hogy azt hittem, a félszemem kiesik. Nyúlok oda, hát az öcsém csizmája...

- Hát megbolondultatok, hogy a sötétben csizmával hajigálóztok?... Szamarak... Engem vertek fejbe... Keressetek inkább gyufát...

És kihajoltunk mindhárman az ágyakból, odahúztuk a székeket, székeken a kabátokat, s elkezdtünk gyufa után kotorászni.

Na, jól nézünk ki. Nem találunk egyetlen szálat se... Most mi lesz? A csudáját a világnak...

Egyszer csak megindul a kopogás, - az ajtó mögül, a sarokból, s tart egyenesen - felém...

Összeszorítom az öklöm, mint a buzogányt - és várok...

Amint odaér hozzám, elkapja valami rettenetes száj térden felül a combom és szorítja, rázza kegyetlenül... Ököllel, ahogy csak bírom, fejbeverem, mire elengedi a lábam és visszahurcolkodik a sarokba.

- Vigyázzatok, - ordítom magamon kívül, - engem már megharapott!... Ha nincs rajtam paplan, talán, a félcombom leharapja!... Tartsatok széket magatok elé...

Ég veszettül a combom, ahol átkapta, de a foga nem ment belé.

Várunk...

Egyszer csak megindul ismét a kopogás és megy az öcsém felé...

Az feláll az ágyon, magasra emeli a széket, s mikor már gondolja, hogy hasznos lesz, lecsap a székkel, hogy az darabokra törik valami puha testen...

Erre ismét visszasétál a vendég a sarokba...

Alig múlik el pár perc, megint elindul a kopogás egyenesen - felém...

Én mint az őrült, - ki az ágyból, neki az ablaknak... ki sem nyitom, csak nekiugrok az üvegnek, mint a béka a tónak, s nagy csörömpölés közepette kizuhanok a kertbe...

Még föl sem tudok kelni, már nyakamba zuhan a másik két öcsém is, s rohanunk mind a hárman, lobogó ingben, mint a kísértetek, a kertet megkerülve az udvarra...

Nagy lármát csaptunk. A kutyák ádázul ugattak, - mindenfelől lámpával, puskával, revolverrel, vasvillával jöttek. Lelkendezve elmondtuk, hogy valami vadállat van a szobában, mutogattam a kék-zöld combomat, öcsémnek egy vér volt az inge - az orrától, az ablaküveg is jól összekarcolt bennünket, - szóval általános lőn az ijedtség.

Apám a fejét csóválta, Szuhay meg átvette a kommandót és kiadta a parancsot: Előre!

Felvonultunk elszántan, belöktük az ajtót és vagy tíz puskacső, revolver, vasvilla meredt be a sötét szobába...

Ahogy a lámpafény behatolt, Szuhay elkiáltja magát:

- Bandi!... A jóreggelit az apádnak!... Ott állt ugyanis a sarokba húzódva, a rettenetes vendég, - csendesen mélázó Bandi szamarunk...

*

A nekünk, gyermekeknek felépített új szoba helyén egy deszkákból készült szamáristálló állott, amit szétbontottak, mikor a szoba épült. Bandi hajlék nélkül maradt, s éjszaka csak úgy a szabad ég, vagy a szín alatt ténfergett. Az építkezést azonban a szétbontott szamáristálló helyén nagy érdeklődéssel nézte. Lassanként ugyanis úrrá lett benne az a gondolat, hogy az új lokalitás egyenesen neki készül... Mikor aztán látta, hogy mi este bemegyünk a szobába, s többé nem is jövünk ki belőle, ijedten látta, hogy mi az ő helyiségét egyszerűen - elfoglaltuk... Addig dúlt lelki keserűsége, míg végre is nem bírt magával, betört a szobába s elhelyezkedett abban a sarokban, ahol a szamáristállóban a jászol állott... És hogy aztán beszélgetésünkkel zavartuk a nyugalmát és felingereltük, jogos keserűségében egyszerűen nekünk esett és harapásokkal, rúgásokkal kitelepített bennünket - a szobájából...