A Bach-korszak osztrák zsandárjai a betyárokban nem sok kárt tettek. A bujkáló szegénylegények azonban igen sok osztrák zsandárral végeztek. Mert amerre a portyázó zsandárok feltűntek, a tanya - pásztor, pusztalakó - népek felhúzták a kutakból a vedret s fenhagyták égnekmeredő intőjelként a hórihorgas kútgémeket: - amely pusztai telegrafálásból a betyárok jóelőre értesültek, hogy jönnek-e zsandárok, - és ha igen, merről, - és merre mennek.

A nép közötti betyárpártolásnak többféle mozgatója volt. Így többek között az is, hogy a betyárgyerek legtöbbje szökött katona és magyar, - az őket hajszoló zsandár pedig a feneketlenül gyűlölt osztrák katona volt.

Egyébként a folyton hetvenkedő, zsaroló, naplopó betyár távolról se volt a józan, szorgalmas népnek, hanem inkább csak a vele paklizó, cimborázó pásztor, orgazda és egyéb léhűtőknek szimpatikus.

Az osztrák zsandárok a betyárokkal nem sokra mentek. Mert ha összeakadtak is velük, abban se volt köszönet. A sarokba szorított betyárok utolsó szusszanásig védekeztek, úgy hogy a terítékre került betyárhúsnál rendesnél többe került a - leves. A cimborájuk vesztén felhörrent betyárok viszonzásul lesbe álltak és irgalmatlanul összelövöldözték a szurkolva portyázó Venceleket.

Mikor aztán Bécsben már nagyon sok sánta zsandár verklizett, a sokeszű osztrák hadvezetőség - gondolt egyet: mozgósított - a betyárok ellen!...

Egy teljes század a mi tanyánkra is eltévedt. Két hétig falták a birkáinkat és reggeltől estig rajvonalazták a kukoricákat meg a réteket. A betyárok meg, - Savanya Sándor közkereseti társasága, - a tanyával szemben, a dombot szállta meg. Onnét csúfolták orcapirító jelekkel az osztrák vitézeket: akik, ha rohamoztak, Savanyáék szétrebbentek, - de egy óra múlva ismét valamennyien a dombon szemtelenkedtek.

Kész farsangolás volt ez, nem annyira a hadseregnek, mint inkább a kárörvendő szájtátóknak meg a betyárgyerekeknek, aminek az vetett véget, hogy a röstellkedő osztrák vitézek egy mélabús őszi éjjel hang nélkül megszöktek. És ettől kezdve az osztrák zsandárok is békét hagytak a szegénylegényeknek.

*

A kiegyezés után pandúrok jöttek.

Ezek a pandúrok többnyire javakorabeli, sokféle hájjal megkent obsitos katonák voltak. Vágták az osztrákot negyvennyolcban s mikor a világ már idebe szűk lett, kimenekültek Olaszországba, segítségére lenni Garibaldinak, a szabadsághősnek. Arról lehetett megismerni őket, hogy holtuk napjáig csicsergő talián nótákat fütyörésztek.

Na ezek aztán rendet csináltak. Ezer pengő forintért élve lefülelték volna az állatkertből megugrott berber oroszlánt is és a farkánál fogva rángatták volna vissza a ketrecéhez.

Ezek voltak ám aztán csak a legények. Hímes tojásként, puszta kézzel fogták meg a legszilajabb betyárt, - akárhogy is lőtt, vágott, fenekedett, - hogy annál nagyobb legyen a dicsőségük az akasztás tiszteletére összeszaladt népek előtt.

Puskát, kardot, tajtékpipát viseltek. De ha tusára került a sor, csak úgy fütykössel, karikás ostorral verekedtek, s a puskából, pisztolyból, az ellenkező betyár szemébe golyó helyett erős paprikát lőttek...

De nem is volt a betyároknak megállásuk, - sőt talán azóta nevezték őket futóbetyárnak, - mert még csak gondolatnak is bolond, hogy a pandúrnak esze ágában sincs lőni, hanem megrohanja és leteperi, mint a tulkot, s úgy viszi egyenesen az akasztófa alá a szegény betyárt.

Nem telt bele pár év, úgy elfogytak szegény betyárok, mint tavasszal a hó.

Hírmondó se maradt belőlük...

*

Kis ideig még, némi átmenet maradt utánuk, emlékszem rá. És pedig olyanféleképpen, hogy a szétrebbent betyárok helyett kerülköztek olyan, úgynevezett - "elszánt emberek".

Ezek az "elszánt emberek" olyan erőszakoskodó kéregető-félék voltak, akik rendesen este, beüzentek vagy bekormozottan személyesen állítottak be a tanyákba, ezt vagy azt kértek, hozzátéve, hogy ők elszánt emberek.

Az elszántság abból állott, hogy elutasítás esetén, előbb vagy utóbb, - felgyújtottak a birtokon valamit.

A nagyapám, - mint afelé idős ember, - nem mert velök ujjat húzni. De mikor meghalt az öreg és az apám lett a gazda, neki első dolga volt az elpimaszosodott elszánt emberekkel végezni.

Egy este, - ugattak a kutyák, - s jött Szuhay jelenteni, hogy itt van két elszánt ember, egy kis hordó bort akarnak.

- Mondja meg nekik, - azt mondja az apám, - hogy szombaton fejtünk. Szombaton este kilenckor jöjjenek.

Másnap vagy harmadnap este beállított a másik kettő: Hogy nekik ötven pengő kék, mert a vasárnapi vásáron disznókat fognak venni.

- Most nem adok. Jöjjenek szombaton este kilenc órakor, - üzente ki.

Szombaton estefelé aztán belovagolt a tanyába Murczi bácsi, a pandúr "hadnagy" meg egy legénye.

Murczi bácsi bement az apámmal az ebédlőbe, a pandúr meg ahogy ellátta a lovakat, beült a sötét előszobába, ott pipázgatott - egy nagy üveg vörös borral a kezében.

Murczi bácsi hideg lúdmájat evett; csillagos bicsakkal, - és sok bort locsolt a hegyébe.

Egyszer csak jön Szuhay és hunyorítva jelenti, hogy a két ötven pengős elszánt ember megérkezett.

- Be köll küldeni őket, - rendelkezett teli szájjal Murczi bácsi.

Lábdobogás, köhögés, - kopogás az ajtón...

- Be lehet jönni! - kiáltja az apám.

Nyílik az ajtó és belép két bekormozott ember. De ahogy Murczi bácsit meglátják, fordulnak vissza, mint az olajozott mennykő és esnek neki az ajtónak.

A pandúrlegény azonban, aki a sötétben iddogált, leteszi az üveget és két rettenetes pofonnal bekergeti őket.

Murczi bácsi tovább eszi a lúdmájat, s csak úgy félvállról ripakodik rájuk:

- Álljatok oda félre!

Nagy a csönd szörnyen. Akár a kriptában. Csak a két bekormozott elszánt ember galoppozó szívdobogása hallszik.

Egyszer csak megérkezik a másik kettő is. A borosak...

Murczi bácsi kenyeret szúr a bicskájára. Kitörölgeti az üres tálat. Becsappintja a csillagos bicskát. Tölt. Iszik. Pipát töm. Mindent kedélyesen...

Mikor füstölög a pipa, fordul apámhoz:

- Nini, tekintetes uram: Hát a vendégek? Nem is kíváncsi rá, hogy mit akarnak? Hé! Te kajla fülű! Te, - te ott - ne szégyeld hát magad, - gyere csak ide. Mondd csak, fiam, mi hozott ide? Minek köszönheti a tekintetes úr a szerencsét? Mondjad csak...

Az elszánt ember ötölt-hatolt.

- Oszt milyen szépen be vagy kormozva. Öröm rád nézni... Szuhay! Hozza csak be kend az összes puskavesszőket. Ezt az embert megtanítom beszélni.

Jön Szuhay. Egész nyaláb puskavesszővel. Murczi bácsi válogat, szakértően. Suhint, hajlítgat...

- Pénzt kértünk volna, - morogja az elszánt ember.

- Pénzt? Bekormozott pofával? - szörnyűködik Murczi bácsi. - Szóval közönséges rablók vagytok, akiket föl fognak akasztani. Állj oda félre a cimboráddal.

- Hát ti ketten? Ti meg bort akartatok kérni. Szintén kormos pofával. Na várjatok csak!... Matyi! Gyere fiam a láncokkal: kösd össze a kezüket. Így fognak jönni, kormosan, a statárium elejbe!

Matyi, a pandúr, felrakta a bilincseket. Akkora volt az ijedtség, mint a torony.

*

Egyszer csak megszólal az apám:

- Hallja-e, Murczi bácsi: Statárium van. Mind a négyet fel fogják kötni. Én nem veszem a lelkemre...

- Nem lesz kár a bitangokért! - kegyetlenkedik Murczi bácsi.

Nagy huza-vona, kapacitálás, vitatkozás támad. A négy elszánt ember is kétségbeesetten rimánkodik. A vége az, hogy nagynehezen megegyeznek. A négy elszánt ember kap, itt helyben és nyomban puskavesszővel, - Murczi bácsitól sajátkezűleg - huszonötöt.

Szuhay behoz egy padot, s a jóvátétel azonnal megkezdődik.

Mi gyerekek hálóingben és égnekmeredt hajjal nézzük a félig nyitott hálószobaajtóból, ahogy az elszánt embereket kegyetlenül csépelik.

Ordítani tilos, s a padot rágni nem szabad, mert akkor a pálcázás elölről kezdődik.

Mikor mindenki megkapta a magáét, Murczi bácsi lélekemelő beszédbe fogott:

- Most ne vakaródzatok, hanem ide figyeljetek. Adjatok hálát Istennek, hogy ilyen kiváló szerencse ért benneteket. Hogy az akasztófa helyett szépen hazamehettek. Ha még egyszer meghallom, hogy ide a lábatokat betettétek, vagy ha itt valami meggyullad; vagy gazdátlan kár esik; behozatlak benneteket a laktanyába, oszt hevederszíjjal úgy elverlek, hogy soha, amíg csak éltek, egészséges emberek többet nem lesztek... No most aztán szedjétek a sátorfát, míg meg nem bánom a kegyességet...

Hálálkodtak, köszöntek, oszt tódultak kifelé, hogy majd kinyomták az ajtófélfát.

*

Azóta sok idő múlt el. Sok szél fújt el sok levelet. Pandur betyár, elszánt emberek csak kísértenek: mint a fehérlepedős kísértetek, akik sírjaikból kiözönlenek, éjjel, egymást űzik, - nappal eltűnnek.

Mint nem e világra való kísértetek...