Fekete macska nem hoz szerencsét. Sőt még azt is elviszi, ami van, - és szerencsétlenséget hoz a házhoz.

A fekete macska rendesen magától ajánlkozik; idegenből, idegenként. S ahová beveszi magát, oda követi a szerencsétlenség, a kár, a baj. A férj beteg lesz, köhög, nyöszörög; a gyerekek senyvednek, sírnak; az édesanya összeesik és meghal...

A fekete macska parazsat hoz a szájában; fölviszi a padlásra a széna közé; fölcsapnak a lángok; sikolytás; a harangokat félreverik; a lángok megvilágítják az éjszakát, s te ott állsz kábultan, támolyogva, megsemmisülve, koldusként...

A fekete macskának nagy, sárga szemei vannak. Úgy forgatja, mint két tüzes üszköt és a fekete macska vad, bizalmatlan, rosszindulatú jószág. Nem hagyja magát megfogni, s ha csak ránézel, már morog, rád mereszti a szemét, hátracsapja a bajszát, föltátja a száját és megmutatja a fogait.

Este, mielőtt lefeküdnék a háznép, besurran a szobába, elbujik az ágy alá és mikor alszanak, a sötétben kimászik az ágy alól, rákuporodik az alvók mellére és rettenetes farkasszemet néz velük. Azok hörögve, vergődnek; fulladoznak, nyöszörögnek; s ha nem sikerül rémes sikolytással felébredniök, végük van - elállítja a szívverésüket.

Iszonyatos jószág a fekete macska. Iszonyatosabb, mint a koromsötét éjszaka, fenyegető búgással repülő, nagycsápú, undok bogarak...

Minden jólélek dícsérje az Urat...

*

Ősszel, úgy szüret táján gyujtják föl a kiszáradt réteket.

Éjjel-nappal égnek, nagy, égigérő, koromfekete füsttel; éjszaka messzire lángoló szikraesővel.

Ropogó, lobogó, sípoló lángnyelvek rajvonaloznak; s a nádak, kákák és szittyószálak, mintha csak rendesen kaszálnák őket, arccal a tűzbe borulnak.

Mértföldekre világít rémesen és keserű füstszagot, fekete perjeesőt terjeszt széjjel az égő rét, a koromsötét, reménytelen őszi éjszakában...

És megindul a menekülés. A száraz zsombikban, nádban, kákában meghúzódott különböző férgek; a kígyók, békák, teknősök, sündisznók, patkányok, menyétek kisurrannak az égő rétből és megfertőztetik a vidéket.

A didergő kígyók besiklanak a tanyákba; elbujnak az istállókban, ólakban, ahol meleg van; vagy beosonnak a szobákba, felkúsznak az ágyba, vagy elrejtőznek a szőnyegek alatt. A sündisznók az árkok avarjába, a menyétek a farakások alá bujnak. Mintha csak azt mondanák, ha felégettétek a tanyánkat, adjatok szállást, emberek.

Én, meg a két öcsém kimentünk az égő rét partjára, nézni a tüzet, meg a menekülő, állatokat.

Egyszer csak, amint állunk, nézelődünk, kijön ám a rétből egy sovány, kócos fekete macska... Ügyet se vet ránk, csak megy.

A nagyobbik öcsém, akinél egy nagy kampós bot volt, fogja a botot, megcsavarja és hozzávágja a macskához.

Fölborul a macska, de föl is ugrik egy pillanat alatt, de olyan dühvel, hogy elképedtünk.

Ráugrik a botra, minden szál szőre égnek mered, fuj, köpköd és nyivákol - és nem akar elmenni a bottól.

Kavicsot szedtünk az országúton, azzal kezdtük el dobálni. De így is csak akkor ment már el, mikor egészen megközelítettük.

Fiatal gyerekek voltunk, érthető, hogy valósággal megszeppenve mentünk a tanyába, a macska viselkedése annyira különös volt. Én még rosszalólag mondtam öcsémnek, kár volt a botot hozzáhajítani.

Amint mentünk-mendegéltünk, tünődve, egyszer csak a bokorból nyivákolást, fújást hallunk; a beste fekete macska ott csúszott utánunk, tíz-tizenöt lépésnyire a hátunk mögött.

Ő is megállt és összehúzta magát olyan gömbölyűre, mint egy gombóc és fujt, nyervákolt, mutatta a körmeit, fogait, mint egy ördög.

Olyan zavarba jöttünk, hogy talán meg is futottunk volna, ha attól nem tartunk, hogy utánunk rohan és a hátunkra ugrik.

- Gyertek, - mondom az öcséimnek, - de csak lassan, óvatosan, és hozzuk a puskát.

Mire kijöttünk a puskával, nem volt sehol. Hiába kerestük késő estig.

Este, amint vacsorázunk az eperfa alatt, egyszer csak a bokorból nyivákolást, fújást hallunk. Nézünk oda; hát a fekete macska... De néz ám, mint a gyilkos, hogy a vér is meghül az ereinkben.

Én kapom magam, szaladok a puskáért, de mire kijövök, már elszaladt.

És attól kezdve a fekete macskától nem volt maradásunk: mindenütt megjelent, mindenütt a sarkunkban volt, valósággal terrorizált bennünket. Éjszaka felugrott kívül az ablakpárkányra, nagyot visított, hogy mindhárman felriadtunk, aztán elszaladt.

Közben elkezdődtek a mindenféle bajok: A legjobb igáslovunk szántás közben ürgelyukba lépett és eltörte a lábát. A gulyásgyerek bunkósbotjával agyonhajított egy fejőstehenet. Azonkívül jött a harmadnapos hideglelés, dolog helyett mindenki csak dideregve, gubbaszkodva vergődött.

És mindez azóta, hogy ez az istenverte fekete macska hozzánk szegődött.

Szuhay kivallatott bennünket:

- Osztán gyerekek: Melyöjüknak volt baja azzal a fekete macskával? Csak ki vele; egy-kettő. Csak maguk csináltak vele valamit, mert mindig magukat kergeti.

Elmondtuk az öregnek a macskával az esetet, mérgelődött szörnyen.

Haragjában, szokásához híven, letegezett bennünket:

- Hát még azt se tudjátok, amit még a szántógyerek is tud, hogy a fekete macskának ki kell térni? Hogy a fekete macskát nem szabad bántani? Hát mi lesz most már? Egyik baj a másik után jön, meg nektek se hagy békét a fekete macska!

- Majd agyonlőjjük, - mondom én - úgy hogy a farkát se rázza meg.

- Ahol van-e, - mérgelődik az öreg - már meg agyonlövöd. A fekete macskát nem szabad se agyonlőni, se agyonverni, mert az csak újabb bajt hoz!

- Hát akkor mit szabad?

- Majd meglátjuk. Ha a macska valahová beszorul, legyetek híradással.

Egyszer szalad az öcsém:

- Hahó! A fekete macska fölment a padlásra, én meg rácsaptam az ajtót!

No volt öröm. Szaladtunk rögtön Szuhayért, aki megértvén miről van szó, csátibottal fegyverkezett. Aztán föl a padlásra, betámasztottuk az ajtót és neki a macskának.

Szaladozott ide-oda, bujt volna az egérlyukba is a beste, odalett minden bátorsága.

Egyszer aztán Szuhay úgy csapta szemközt, hogy rögtön kifolyt neki a balszeme és elnyúlt hosszában.

- Most aztán - parancsolta öreg Szuhay - fogják meg a farkánál fogva, vigyék ki a réthez, oszt vessék vissza oda, ahonnét kijönni látták. De bántani nem szabad, mert ez babona...

*

Három vagy négy nap mulva beállított a tanyára egy nagyon öreg, rongyos koldusasszony. Ott szokott ülni - ismertük - az akasztói templom küszöbén. Csakhogy most a balszeme be volt egy piszkos ronggyal kötve...

- Hol van az a gyalázatos Szuhay, - cincogta - számadásom van vele...

Jött Szuhay fölhorkanva:

- No mi köll, te vén boszorka?

- Még kérdezi? Maga gyalázatos! Hát ki verte ki a fekete macskám balszemit?

- Úgy, - mondja öreg Szuhay, - hát te vagy az a fekete macska, aki idejárt? Te vagy az a fekete macska, akinek kivertem a balszemit? No megállj!

Azzal hozott egy kétöles ökörhajtó ostort, s azzal a sivalkodó banyát rettenetesen megverte.

Aztán kikergette a határból, csak úgy porzott.

*

Hát - talán egy hétig, - megint csönd volt.

De egy hét mulva megint csak előkerült - most már félszemmel a beste fekete macska.

Kerülgette a tanyát, miákolt, mint a veszett s különösen Szuhay érdekelte...

Éjszakánként bejött a tanyába, a kutyákkal összeverekedett, a baromfit szétriasztotta, a köcsögöket leverte, nyávogott, zörgött, - nem volt tőle megnyugvásunk.

Végre Szuhay elunta a dolgot és kijelentette, hogy végez vele.

Fogott egy golyós puskát, fölporozta, de golyó helyett araszos gerendaszöget bocsátott a csőbe. Aztán mikor besötétedett, a tanya nyugovóra tért, öreg Szuhay kinyitotta az ablakát, két üres köcsögöt állított egymás mellé, s azok közé téve a fegyver csövét, - letérdelt lesbe...

Hát a macska meg - ahogy a kakas elsőt kurjantott, - jött csak úgy bolondjában.

Meglátta a nyitott ablakot, az ablakban a két köcsögöt, gondolta: a tejből jóllakik, aztán beugrik az ablakon és ráül az alvó öreg Szuhay mellére. Le se jön addig, míg meg nem fullad.

Szaladt az ablakhoz, s mert az ablak alacsony volt, alig három arasznyira a földtől, fölállt két lábra, hogy a két köcsög közt benézzen, hogy Szuhay alszik-e a szobában?

Hát nem aludt. Mert ahogy a macska kétlábra állt, elrántotta a ravaszt, a puska eldurrant, s az araszos gerendaszög beleröpült az ágaskodó macska egyetlen ép szemébe...

Az egész tanya fölriadt. De nem a lövésre, hanem a vérfagyasztó sivalkodásra. A megvakított macska hányta, vetette magát és úgy ordított, visított, mint egy ember.

Béresek, kocsisok, bolgárok fogvacogva kerültek elő:

- Kit öltek meg?

A kutyák őrjöngve ugattak; Jancsi, a vén kakas, ijedtében kotkodácsolni kezdett és babája, a nervózus gyöngytyúk, ájultan fordult le az ülőről.

Mikor aztán a macska elhallgatott s úgy tett, mintha megdöglött volna, öreg Szuhay kiadta a parancsot:

- Pista: nyergeld meg a "Dámát": aztán itt van ebben a rongyos zsákban ez a büdös, vak macska: vidd be Akasztóra és dobd be a községháza udvarára. Onnét, ha átváltozott, majd hazavezetik...

*

Azóta sincsen nálunk fekete macska és így dicsérik az események Szuhayt.