Hályogos október végén: Mikor a szél meg az eső már pozdorjává zúzta, áztatta a mezők üdezöld színét... s a füvek, virágok, levelek, fakó elvetett koldus-rongyként fekszik meg a gőzölögve hülő tájékot... Kiázott, rothadt, sárgatövises ördögszekerek, - míg árokba nem esnek, - versenyt kerekeznek az erőszakos széllel... És széjjel az égen - az egész borongó környéken - mint hulla fölött kék dongók sokasága - varjak károgva hullámzó éhes árja várja elképzelt lakomáját...

Késő ősszel - vadászok jönnek... És aréna lesz a letarolt, menedéket nem nyujtó környékből... Hol versenyt nyargalnak a vadak, a kacagva lecsapó halállal...

*

Régen volt... Szoknya helyett akkor kaptam a legelső nadrágot... Bár pörge kalapom volt addig is a szoknyához, hogy kiütközzék a férfiasságom...

A vadásztársaság, - vagy tízen, - meghajtani készült a tázlári buckákat, - százhúsz hajtóval...

Valahogy megszimatoltam... És addig bömböltem, sírtam, - addig rimánkodtam, imádkoztam az apámnak, - a hideg majd kirázott a vadászásért, - hogy végre is elvitt magával...

Nem is hittem volna, hogy mennyire érdemes volt ordítani és földhöz verni magam, hogy ott lehessek, - amint alább majd meglátszik...

Egy buckán gyülekeztünk a reggeli órákban...

A tájék sivár, letarolt, elhagyatott volt... Itt-ott alacsony homok-dombokkal, egy-egy parányi tanyával, bokorerdővel, - ijesztő némasággal... Nem szállt itt még a varjú se... Mintha minden meg lett volna dermedve... Ahogy az ólomszínű, bágyadozó égről a vaksi nap szürkére festette...

A vadászok összenéztek:

- Ugyan kinek a halvaszületett eszméje volt ide kijönni?... Nem lesz itt semmi...

A vad ugyanis, - a nyúl csakúgy, mint a fogoly, - nem szereti a paflagóniákat... Hiába ad ez békességet, zavartalan szaporodást, - elkerüli...

Csodálatos dolog, - de ez így van: Ahol nincs ember, onnét a vad is elpártol... Mintha csak keresné a társaságát annak az embernek, aki halálra hajszolja...

Nálunk a tanyaudvaron számtalanszor átszaladgáltak a nyulak és a foglyok: pedig volt nekik éppen elég helyök játszadozni, szaladgálni egyebütt...

Elég az hozzá, hogy elindult a "kör"...

Ami úgy történik, hogy a vadászok elindulnak jobbra, balra, egyenkint, s maguk közé iktatnak bizonyos számú hajtót, - libasorban... Folyton kanyarodva mennek, mindaddig, míg végre a két szárny - összetalálkozik... Erre felharsan a szájról-szájra adott kiáltás: Befelé!... És minden vadász, hajtó arccal fordul a kör központja felé - és elkezdenek lassan befelé menni...

A körbe szorított felriadó vad elkezd őrülten nyargalászni... Kiszaladna a körből, de mindig eszeveszett lárma és fenyegetőzés fogadja... Rémülten fordul vissza... Amelyik aztán lövésre szalad, vagy megpróbál kitörni a körből, azt lepuffantják - ha eltalálják...

Igy folyik ez mindaddig, míg végre a kör a folytonos befelé haladás folytán olyan csekély átmérőjű lesz, hogy a szemben közeledők veszélyeztetése nélkül nem lehet befelé lőni...

Erre fölhangzik a kiáltás: "Hajtók be..." A hajtók minden felől berohannak a körbe, s a még bentlévő nyulakat szétugrasztják, s a szétszaladó nyulakra a vadászok visszafelé lőnek...

*

A mi körünkben bizony nagyon kevés nyúl volt...

Fölhangzott a kiáltás, - hajtók be, - s a hajtók betódultak...

A kör közepén egy kis bokorerdő volt, - valami nyolc, tíz fa, bokor, - ezt akarták átkutatni...

Közben meglehetősen sűrű köd ereszkedett... Hogy a százötven-kétszáz méteres sugarú kör középpontja, a bokorerdő, halványan mintegy álomban látszott csak...

Amint a mindenfelől előrenyomuló hajtók a fákhoz értek, - egyetlen rémült ordításban törtek ki... És rohantak is vissza, mint az őrültek...

- Mi az?... Mi az?...

- De mi ám!...

- Betyárok!...

- Hárman!... Lovon!...

- Farkas Sándor, az öreg!... Meg a Lehocky, Sohár gyerekek!...

A vadászok nagyot káromkodtak:

- A mindenét az apjuknak, - nyúl helyett még csak ez köllött!...

- Pali bácsi!... Maga a legvénebb köztünk: Mondja meg, mit kezdjünk?...

- Hát a jó fene tudja-e, mit kezdjünk!...

- Ki kell őket ereszteni, hadd menjenek a kórságba, - üvöltötte egy láthatatlan valaki a ködben, amint később kisült, maga a vén zsivány, Farkas Sándor az erdőből...

- Az nem lehet, - bömbölte egy másik hang láthatatlan gazdája, - ha kieresztjük őket, bennünket csúfol egész életünkben mindenki!...

- Ej! Le kell hát lövöldözni őket, - mekegte Csápek a gyárigazgató...

- Kuss, te büdös! - harsogott a hajtók felől. - Ha betyárt akarsz lőni, eredj Csaszlaúba, oszt lűd meg az apádat...

Végre hosszas huzavona után abban állapodtak meg, hogy tegye mindenki azt, amit jónak lát...

*

És ha most lett volna operatőr, aki megindította volna a kinematográfot, - olyan fölvételeket csinálhatott volna, aminőket még nem láttak sehol a világon.

A bokrok szétcsapodtak, - és kilovagoltak az erdőből a betyárok...

Hárman...

Egy fehér lógóbajuszú, sasorrú, kis öreg elöl és két pötyke, villogó szemű barna legény a háta mögött...

Mind a háromnak rövid, lefűrészelt csövű duplapuska volt a kezében, lövésre készen, aggyal a combra támasztva...

Megálltak...

Olyanok voltak, mintha vászonra festett mozdulatlan kép... Kuruc szimatolók... Baltával a nyeregkápába... Lecsapásra készen... Mint a lebegő karvaly...

Látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs félni... Voltak ők csávában ezeregyszer már... Nekik minden nap csak ajándék a haláltól... Szépen akartak meghalni...

Egyszer az öreg valamit hátraszólt: meglódultak mind a hárman, elöl az öreggel, lassan lépésben kifelé a körből...

Vicián Pálnak a nagybátyámnak mentek egyenest...

Az megvárta őket úgy hatvan lépést, akkor dühösen rájuk mordult:

- Sándor! A mindenét az apátoknak! Golyót tettem a csőbe; ha még tízet lépsz, úgy kilőlek a nyeregből, mint egy verebet...

Az öreg zsivány meghúzta a szárat... A csikó megállt alatta... Mögötte a másik kettő...

Húzogatta a bajszát, tekintgetett, káromkodott...

Aztán megint hátramordult, s más irányt véve, elindultak...

Csak úgy, szép lassan...

Épen a kiskőrösi járásbíróval, néhai alapi Salamon Miklós bátyámmal mentek szemközt...

Az is bevárta őket úgy hatvan lépésig, akkor nevetve rájuk kiáltott:

- Ide ne gyertek szerencsétlenek, mert én volnék a kiskőrösi járásbíró!...

Erre olyan hirtelen hátat fordítottak, mintha pofonverték volna mind a hármat... És mentek máshová szerencsét próbálni...

- Gyertek csak, gyertek - ordított feléjük Szily Dániel bátyám, - hadd hallom, hová tettétek mult őszön a huszonnégy birkámat...

Innét is ijedten elkanyarodtak...

Volt aki a csikaját, volt, aki az üszőborját követelte... Kezdett a hangulat percenkint paprikásabb lenni...

Az öreg zsivány izzadt már, mintha ekét húzna, a két fiatal meg röhögött a háta mögött...

Lassanként kitört a nevetés, szidták, csúfolták őket...

Egyszer csak odanézett rám Farkas Sándor és nagyot rikkantott örömében... Odabújtam az apám lába közé...

Jött a Farkas Sándor, mintha dróton húzták volna, széles mosolygással, egyenesen engem nézve...

Illő távolságban megállította a lovát, fölállt a nyeregben és kalapot emelve odakiabált az apámnak:

- Tekintetes uram!... Ott megyünk ki magánál, de nem szeretnénk lőni, nehogy a kisfiút találjuk!...

Azzal lassú trappban, pimaszul ránknyargaltak...

Ott mentek el alig egy ölre tőlünk, s mikor hozzánk értek, vén zsivány Farkas Sándor nevetve csettintett felém az ujjaival...

Mintha most is hallanám a rekedt, boldog kacagását...