- Hát aztán? - kérdeztük kiváncsiságtól égve, mi hárman gyerekek Mihály bácsit...

 

 

 

Künn viharos téli éjszaka tombolt; az ablaktáblákat fölkavart hóval csapkodva, s a nehéz, vaspántos tölgyfa-ajtókat feszegetve, döngetve... A közeli nádrengeteges rétségből, elkényszeredett rókák siránkozó ugatása hallatszott, - s benn, a barátságos biztos tanyai ebédlő fellegvárában, ősi kandallóban, vidám pattogású színes tűz lobogott duruzsolva...

 

 

 

Apám az ujságját olvasta; öreg Szuhay meg leveles dohányt vágott apróra, s közben nagyokat húzott egy totyakos boroskancsóból, mely az asztal szélén állott, jobbkézt tőle...

 

 

 

A falon füstös, csataképes muzsikáló óra piszmogott halkan; s ahogy Szuhay a dohányt vágta tempóra, ez meg az időt nyirbálta nyikorogva, s fertályóránként elszámolt, - diadalmasan muzsikálva... S ugyanakkor Szuhay, - mint hogyha medicinát szedegetne, - magába löttyintett a boros bögréből - pontosan...

 

 

 

A hófehér falon, - korhadó tálasokon támaszkodva, - cintányérok, ónkorsók képezték a mult idők ittragadt emlékét... S a megholt lelkek, szellemeknek kedvelt zavartalan sarkok rejtett árnyában, idejét mult fegyverek tömege küzdött a megsemmisítő rozsda szörnyű hatalmával...

 

 

 

Itt-ott, a megkopott, görbült deszakapadlón avult farkasbőrök terpeszkedtek... S a bútorok: igénytelen, valamikor festett pohárszék, két rézveretes sublót, egy ötméteres bőrdiván, ezer folttal foltozva, s a többszáz éves diófaasztal, nehéz székekkel...

 

 

 

Az asztalon bronzbafoglalt fehér porcelánlámpából szelid fény áradt... S a pipák illatozó kékes füstje, - mint bárányfelhők nyáron, - álmadozva hömpölygött, majd terjengett, szépen...

 

 

 

*

 

 

 

- No várjunk csak, - szólt az apám összehajtva, s zsebretéve akkurátusan az újságot, - ha mondja már, hát kezdje kelmed ott, ahol kezdődik...

 

 

 

Öreg Szuhay huncut mosolygással nézett az apámra...

 

 

 

- Hagyja abba azt a dohányvágást mára; majd még megtalálja holnap is... Most pediglen üljön le a székre, s kezdje azt a régi nótát, ami elmúlt, volt és nincs...

 

 

 

*

 

 

 

Szuhay pipát tömött, kicsiholt... Aztán mintha csokrot kötne, válogatott szavak árjában óvatosan elindult...

 

 

 

Az ötvenes években, mikor az a nevezetes nagy telünk volt, - amiről azt is beszélték, hogy még a Fekete-tenger is befagyott volna, - egy vasárnap délután, - ha jól emlékszem Vízöntő havában, - eluntam magam szörnyen a tanyán... Nyakamba szedtem hát a subát, oszt elindultam egy kis szóra, borra a "Dobos gémbe", - a behavazott-fagyott réten át...

 

 

 

Egy kis óra séta az egész. Épen pászol egy kis kommócióra...

 

 

 

Hát ahogy ballagok a szőlőnk mentén, oszt meglátom a sok-sok szép karót, - eszembe jut, hogy botot meg nem hoztam...

 

 

 

Ejnye a fitringosát!...

 

 

 

De azér' már csak nem mék vissza esmég, - mert nem lesz szerencsés az utazás... Van itt bot elég: Azzal egy ákáckarót kihúzok magamnak...

 

 

 

Az öles nehéz ákácfakaró még különb fegyver, mint a buzogány... ökröt lehetne vele agyonverni...

 

 

 

Hát csak húzgáltam magam után, s a "Dobos gémbe" szépen megérkeztünk...

 

 

 

Oszt ott tréfa, ital következett...

 

 

 

Hogy oszt elmúlt a vasárnap délután, alkonyodáskor mind széjjel rebbentünk...

 

 

 

Ahogy ballagok hát hazafelé, - szép holdvilágnál, - hát egyszer csak mi a csoda! - észreveszek három ólálkodó farkast...

 

 

 

Kettő világosszőrű erőteljes fiatal állat volt. A harmadik egy elöregedett görhes vén szuka, - az édesanyjuk...

 

 

 

Nem a hátam mögé kerültek, - ők tudták miért, - hanem velem egy vonalban loholtak, s lehettek úgy negyven-ötven lépésre...

 

 

 

Mondok, hej a szomorúságát ennek a világnak, tiszta szerencse, hogy otthon felejtettem azt a hitvány gamósbotot!... Attól ugyan megehetnének!... De ezzel az ádáz akáckaróval cifra farsangot csapok és agyonverek, ha kell még tizet...

 

 

 

Megálltam...

 

 

 

Ők is megálltak, de közelebb jönni nem mertek... Különösen a két kölykön látszott a borzongó félelem...

 

 

 

Az anyjuk nyugodtan leült... És nézett... Tán még a nyála is csorgott... De a két kölyök sunyin, gyáván, futásra készen ácsorgott...

 

 

 

No, ti se esztek meg engem, - gondótam...

 

 

 

Hogy aztán megest elindultam, az öreg úgy vezette őket, hogy balfelől mindig az utamba voltak... S így aztán lassan-lassan, az útiránytól jobbra, félre nyomtak...

 

 

 

Mikor rájöttem a huncutságra, mérgemben egyenest rájuk mentem, mire ijedten szétszaladtak...

 

 

 

Azzal aztán a komédia elölről kezdődött... De látszott rajtuk, hogy nem sok a reményük, mert féltek tőlem szörnyen...

 

 

 

Az anyjuk folyton marta, verte őket, bár a leggyávább ő volt köztük. Mindig hátul mesterkedve kergette rám a kölykeit...

 

 

 

Bennem bor is volt jócskán, de meg én voltam abban az időben a legerősebb ember a vidéken: hát csak mosolyogtam a bajusz alatt, a három gyáván vergődő hitvány férgen...

 

 

 

Amint megint elkezdték erőltetni, hogy a helyes iránytól eltérjek, - mondok magamban: Jól van... Azzal elkezdek lekanyarodni kedvök szerint - balra...

 

 

 

Csak nyomnak, nyomnak... Folyvást balra... Ugy, hogy kezdem már megunni... De egyszercsak megállnak, és engednek egyenesen menni, s a hátam mögött kocognak utánam...

 

 

 

Fölérek egy dombra. A domb alatt nagy tó terpeszkedik. A tó tükörsima jegéről a szél elhordta a havat...

 

 

 

Fogom magam, fordulok jobbra, hogy kikerüljem a jeget. Csak nem megyek rá bolond fejjel, - gondoltam magamban...

 

 

 

Hát a farkasok meg, ahogy látják, hogy kanyarodnék, dühösen utamat állják...

 

 

 

Mi az ördög!... Hátat fordítok nekik és balra kanyarodok: Erre is elém szaladnak és nem engednek...

 

 

 

Úgy?... Hát azt akarjátok, hogy rámenjek a jégre?... Ezért komédiáztatok, ezért nyomtatok ide?... Hogyha elcsúszok, rámrontsatok?... No várjatok: Hát azért is rámegyek a jégre...

 

 

 

Leballagtam a dombról egyenesen neki a tónak, ők meg vígan kocogtak a sarkamba...

 

 

 

Rálépek a jégre, óvatosan csoszogva, - ők meg vagy húsz lépésre a parttól, feszülten várták, hogy mikor esek el...

 

 

 

Vagy harminc lépést mentem, akkor hirtelen lelöktem vállamról a subát, oszt ráguggoltam...

 

 

 

Hát abban a pillanatban rohan ám veszett ordítással az öreg egyenesen a jégnek és vele együtt a két fia is, - de őt megelőzve...

 

 

 

A parton az öreg okosan megállt, de a két becsapott kölyök csak rohan a jégen...

 

 

 

Mikor aztán már csak úgy tíz-tizenöt lépésre vannak, fölállok hirtelen, megvetem a lábam a subán és a fejem fölé emelem de két kézzel, mint a mészáros a taglót, a szörnyű ákáckarót...

 

 

 

Az én két megrémült farkasom erre szaladna már, - csakhogy nem lehet... Mert hiába veti meg a négy lábát a sima jégen, kétségbeesett ordítással csúszik felém egyenest...

 

 

 

Oda is érnek... Én meg csapom fejbe elsőbb az egyiket, aztán a másikat, de úgy, hogy ezerbe megy széjjel a feje...

 

 

 

Az öreg nem is volt kíváncsi a többire. Megfordult mint az orsó, oszt veszett üvöltéssel elszaladt a semmibe...

 

 

 

Hát!... Igy volt!...

 

 

Osztán ebből az a tanuság, hogy a nádi farkas ne akarjon embert enni. Mert ahhoz nem elég hosszú se a foga, se az esze...

 

 

*

A téli förgeteg, - amely eddig elcsillapodva, úgy tetszett, Szuhayt hallgatja, - egyszerre újból dühöngeni kezdett... Üvöltött, ordított, - döngette, kaparta, marta az ajtót, ablakot, - mintha a két agyonvert farkas felidézett párája jelentkeznék még egyszer karó alá.