Sajátságos, - sőt, egyenesen csodálatra méltó, mert teljesen egyedül álló, - a bucka növényzete, állatvilága, viharos tengerre emlékeztető homok hullámos sivár tája, tikkasztó ege és esőt nem hozó száguldó orkánjai...

A bucka nem csak hazánknak, de egész Európának megdöbbentő sajátossága, - mert kizárólagos, elkülönült és ismeretlen...

A bucka egy félreismerhetetlen középázsiai sivatag. A sivatagok klimájával, növényzetével és állataival, - oázisain a maga ősemberével...

Szélesen és hosszan terpeszkedik a bucka, mint az ősrétek... Kezdődik Kecskemétnél, folytatódik Izsák, Tázlár, Orgovány, Bocsa és Páhi határával, aztán a félegyházi Bugacmonostorral, majd a vadkerti, hajósi, halasi határokba nyúlva, végetér Terézhalomnál...

Különböző középázsiai sivatagi kórók... Árvalányhaj, pirosító, sikár... szappangyökér, sivatagi orchidea... s a galagonya, kökény, som, vadkörte, vadalma, boróka... s a törpenyárfa képezik nagyjából az ő különleges növényzetét... Állatvilága a sivatagi sas, a középázsiai talpas tyúk, az üregi nyúl, s a tázlári homoki vipera, - amit a nép kurta-kígyó néven ismer...

A kurta-kígyó az alföldnek egyetlen mérges kígyója... Bréhm állatvilágában "tázlári vipera" néven szerepel, mivel főképpen a tázlári és terézhalmi buckákban honos...

Nagyjában félméter hosszú, vastag, tompafarkú, rosszindulatú, dühös állat ez, melynek marása, - különösen, ha aznap még nem evett, - és leginkább a nőket illetőleg, - gyakran halálos... Minthogy a bucka népe rettegésben kegyetlenül üldözi, és irtja, nem tud elszaporodni, s a talaj művelés alá vonásával is lassankint kipusztul...

Az én gyermekkoromban a kurta-kígyó még elég gyakori jelenség volt... Mert emlékszem rá, az emberek számoltak vele, féltek tőle, - és gyakran előfordult, hogy megöltek kurta-kígyót...

Különösen a künn dolgozó asszonyok, lányok gyakran riadoztak és futottak szét, éktelen sivalkodással, sokszor csak valami ártatlan gyíktól, vagy gyanús gyökértől megijedve, s odacsődítették a dühös vasvillás férfiakat...

Mikor mi, - tíz-tizenkét éves gyerekek, - vadászgatni, vagy búcorogni indultunk a buckák felé, sokszor hujántott utánunk öreg Szuhay:

- Gyerekek, osztán jó lesz ám a lábak alá nézni, nehogy kurta-kígyóra hágjatok!...

A kurta-kígyó ugyanis ok nélkül nem támad, - csak ha rálépnek, megrúgják, vagy egyébként zavarják nyugalmában...

*

Egy nyári délelőtt, - emlékszem irtózatos szélcsöndes hőség volt, - az ácsi pusztán minarettes, mecsetes, pálmaligetes arab várost ringatott a délibáb, - s a szárazföld holmi apró, vékony, fakó lángokkal lobogni látszott, - én, meg a két öcsém madarászó puskákkal nekivágtunk a buckáknak...

Nem láttunk mi egy verebet se... Minden okos érző élőlény eltünt, elhúzódott a rettenetes hőségről, - csak mi csavarogtunk a buckában...

Fölmásztunk nagy kínnal egy homokdombra - és leültünk... Az irtózatos hőségben lehetetlen volt tovább menni...

S már éppen készültünk haza, visszafordulni, mikor egyszer csak szemünkbe ötlött, hogy lenn a völgyben, a sivár, sárga homoktenger közepén, folyton porzik a föld nyolc, tíz, tizenöt helyen is...

Nézzük... Bámuljuk... Szél nincs... De még csak szellő se... Forgószél se... Mi az ördög szórhatja ott a port, a homokot?... Lehetett tőlünk úgy nyolcvan, száz lépésre...

Föltétlenül valami élőlénynek kell ott vergődni!...

Hát gyerünk oda...

Igen ám, de a jelenség valami olyan szokatlan, valami olyan soha nem tapasztalt tünemény volt, hogy mi rakoncátlan gyerekek, akik puskával meg éppen az ördögtől se féltünk, ösztönszerűleg is megrökönyödtünk tőle...

Nem is mentünk le egyenesen a völgybe, hanem arra szaladtunk le a dombról, amerről érkeztünk... Aztán a dombot megkerülve nagy óvatosan mentünk a völgy felé...

Mikor a távolság felerészét már beloptuk, egyszer csak fölismertük, hogy mi veri föl a porfelhőt: - kígyók játszottak a homokban!...

Még pedig kurta-kígyók... Homoki viperák... Játszottak, fürdöttek, enyelegtek egymással...

Lehetett vagy tizenöt-húsz példány... Kergetőztek... Egymás elől a homok alá bújtak... Átsiklottak egymáson... Majd meg összetekerőztek és dobálták magukat a levegőbe...

Először szörnyen megijedtünk, de a másik percben már felülkerekedett a kíváncsiságunk és csakhamar annyira szemtelenek lettünk, hogy még jobban megközelítettük a játszadozó viperákat...

Innét is, onnét is érkezett még egy-egy társuk és ágaskodva siklott közéjük...

Mindig rakáson maradtak, nem széledtek széjjel...

Már nem lehettünk távolabb tőlük harminc lépésnél, mikor odasúgtam a két öcsémnek:

- Lőjünk közéjük, aztán szaladjunk el...

- Az bizony nagyon jó lesz...

- Na hát célozzatok ti is és mikor én kimondom a hármat, - lőni...

Céloztunk: Egy, kettő, - három!... bumm!

Azzal már szaladtunk is, mint az őrültek és meg se álltunk hazáig, dacára a szörnyű hőségnek...

Otthon első dolgunk volt fölkeresni Mihály bácsit és nagy nevetve, lelkendezve elújságolni neki, hogy mit csináltunk a viperákkal...

Öreg Szuhay csak a fejét csóválta:...

- A jóreggelét az apátoknak!... Hátha osztán valamelyőtök hasra esik, vagy kificamítja a lábát, mi lett volna azzal?... Húsz kurta kígyó marta volna meg!...

Ijedten néztünk rá:

- Ejnye, erre nem is gondoltunk!...

- Hát most már aztán csak még azt mondom nektek, nehogy bolond ésszel mostanában odamenjetek: mert a megölt kígyótól napokig nem megy el a párja!...

*

Estefelé mondom a két öcsémnek:

- Na, fogjatok puskát, aztán gyerünk...

- Hová?

- Hová!... Hát a kígyókhoz!...

- Ujj! - riadozik a kisebb...

- Oszt minek? - kérdi a másik...

- Minek!... Hát annak, hogy az egyik agyonlőtt kígyót hazahozzuk... Spirituszba tesszük... Hogy aki még nem látott, hadd lásson homoki viperát...

Eleinte nagyon húzódoztak, féltek, de aztán eljöttek mégis sűrűn sóhajtozva... Mert megértettem velük, hogy naplementekor a kígyók visszacsúsznak a lyukakba...

Az édesapám látcsövét is elvittem és először is a dombra mentünk, ahonnét délelőtt a port láttuk...

A nap még nem ment le teljesen, s a látcsővel pontosan ki lehetett venni öt tönkrelőtt viperát a homokban... Még mozgott valamennyi, de helyet változtatni nem tudtak... A megölt kígyó farka ugyanis, - még ha a fejét levágják is, - mozog naplementig...

Egészséges vipera nem mutatkozott, de azért mégsem volt bátorságom lemenni a völgybe... Talán mert a meglőtt kígyók mozogtak...

*

Másnap reggel aztán ismét fölkerekedtünk... Én egy zsineggel és telve szemtelenséggel... Csizmát húztam és három téli nadrágot, hogy a kígyó ne tudjon megharapni...

Először csak a dombról látcsöveztünk és láttuk, hogy az öt kígyó már nem mozog... Erre én a zsineggel lelábujjhegyeztem a szélső kígyóig, hirtelen a nyakára hurkoltam a zsineget, aztán elkezdtem ész nélkül szaladni, - és szaladtunk mindhárman hazáig, a kígyót a zsinegen magunk után húzva...

Amint az udvaron megállunk, odajön Szuhay és meglátja a kígyót...

- Hát azt a!... - és elkezd rettenetesen káromkodni...

- Ide cipeltétek ezt az átkozott kígyót - és most utána fog jönni a párja is!...

Megijedtünk szörnyen...

- Merről hoztátok?...

- Erről és erről... Ott van a porban a nyoma...

- Hozzatok egy vasvillát!...

Hoztunk...

Szuhay aztán elindult a kígyó porban lévő nyomát követve - visszafelé...

Mi persze utána. Még fele útján se lehettünk, mikor egyszercsak Szuhay elkiáltja magát:

Ahol jön-e!...

És valóban. Elképedve láttuk, hogy csúszik, siklik dühösen cikázó szemekkel dobva magát előre a párja porban hagyott nyomán felénk a vipera...

Jött, szinte tajtékozva, sziszegve, nyelvét villámgyorsan öltögetve, - de Szuhay vasvillája lecsapott rá...

Aztán hozzánk fordult Szuhay:

- Nem takarodtok a szemem elől!... Betyárok!...