Bogarászás közben, valami halastó szélén bukkant ki a róka; s nem lévén egyéb dolga, lehasalt a tó partján és elnézdegélte a tiszta vízben úszkáló kövér halakat.

Ahogy ábrándozva nézi, becsülgeti őket, feltűnik neki, hogy bizonyos idegesség, fejvesztettség és szepegés uralkodik a máskor nagyvidáman evickélők hadában.

Nem állhatja a kíváncsisága; kérdést intéz egy zsírtól csepegő pontyasszonysághoz:

- Ugyan, édes néném, ha meg nem sértem, nagy sürgés-forgásukat mire véljem? Keresztelő, vagy lakodalom lészen?...

- Erigy már, te bolond, - mondja farával haragosan csapva a ponty; - péntek van, rögtön jönnek a halászok, s elkezdenek bennünket kihalászni a tóból: ez bántja a népet...

- Vagy úgy? - csodálkozik ravaszul a róka. - Értem, néném, értem... Nehéz eset... Ámbátor én tudnék segíteni kegyelmeteken...

- Te tudnál? Te? - mondja megvetőleg a ponty; - te mindig éhes?... Aztán hogyan? Merjed kicsaholni!...

- Hát, - hát, - úgy, - kezdi kevés bizalommal a koma, - hogy kendtek, édes néném, ideúsznak mind a tó szélére, én meg szép finoman megfogom magukat a szájammal, szinte csak a bajuszommal, az uszonyuknál fogva és széthordom és eldugdosom kit ebbe, kit meg abba a gazba, bokorba. Mikor aztán elhúzódnak a halászok hosszú orral, én meg szépen visszahordom kendteket egyenként a tóba...

- Ó, te vörös csirkefogó, te címeres gazember, te, - kezdte a zsírtól ékes ponty; - most látom csak, micsoda tudatlanok lehetnek az emberek; - és vizet freccsentett az ijedten hátráló rókára, - hogy egy ilyen ostobát, aminőnek az iménti beszédeddel is bemutatkoztál, mint az ész és a ravaszság letéteményesét tisztelnek...

*

A róka az Alföldön, - ahol irtásos, gazos erdők nincsenek, - a rétekben, zsombékos, fűzfás nádrengetegben lakik. Azonban érdekes eset, hogy míg a nádifarkas a rétekben is fészkel, s ott is hozza világra, - fészekben, - kicsinyeit, addig a róka okvetlenül szárazföldön fiadzik és pedig - lyukakban.

Párzás után a vemhes róka kijön a rétből s a réthez közeli, félreeső vetésben ás magának lyukat; s itt neveli fel aratásig kölykeit. Midőn a kasza Péter-Pálkor megpendül, összeszedi 5-7 anyányi kölykét, s főhadiszállását visszateszi a rétbe.

Tagadhatatlanul nagy huncut a róka, amit elárul minden egyes lépése.

Legfőbb igyekezete arra irányul, hogy jelenlétét az általa lakott vidékeken eltitkolja. Ezért a róka nappal nem tesz egy lépést se, hanem mindig csak éjszaka. S hogy a saját nyugalmát s életét mindenképpen bebiztosítsa, tartózkodási helye körül szinte kínos gondossággal kerül minden olyan cselekményt, ami az embereket felingerelhetné. Kész inkább éhen pusztulni, minthogy a rét szélén épült, tehát vele egy tájat uraló tanyából tyúkot vagy kacsát lopjon. S ha ez a szégyen mégis megesik vele, annak oka kizárólag abban keresendő, hogy 5-7 éhes kölyke, folyton marva, harapva, vadászni kergeti.

Rendesen a kölykes róka hívja ki az emberek haragját; s én még soh'sem tapasztaltam, hogy nem kölykes róka baromfit lopott volna.

A róka ugyanis, - a természet nagy éléstárából - játszva és százféleképpen is élelmezheti magát; anélkül, hogy kihívná maga ellen az emberek bosszúját. Tápláléka - szárazföldön - a cserebogár, sáska, egér, vakond, ürge, sündisznó, nyúl, fácán, fogoly, fürj, s ezek földre rakott tojásai, - a rétekben pedig a vízimadarak s ezek könnyen hozzáférhető fészkei.

A vadcsapást, - nyúl-, fácán-, fogoly-járást, a róka kitünően ismeri. Meghúzódik a vadcsapás szélén, s a gyanútlanul haladó vadat egyetlen ugrással megszerzi.

A vízivadnak is megvan a maga rendszeres csapása, járása, kanálisa, vagy tócsája a rétben, tehát vízivadat is akkor fog, amikor arra éppen kedve szottyan.

Ezenkívül holdvilágtalan, ködös, őszi, téli éjszakákon odasétál a vakon kiáltozó, tájékozatlan vadliba falkához és minden nehézség nélkül fogdoshat magának tucatszámra.

Vagyis a róka nincs ráutalva arra, hogy holmi tyúk- meg kacsalopással az emberek orra alá borsot törjön...

*

De azért téved, aki irigykedve azt hiszi, hogy rókának lenni manapság is fenékig tejfel; mert hol van hajdan irigyelt, kiadós ma már a szegény rókának mestersége!

Tegnap is: egy mocskos, vén holló, sajtot lopott valahol... s leült vele egy jegenyére. Róka koma, szemrevételezvén az esetet, odasietett a fa alá, hogy a sajtot, Aesopus receptje szerint, elcsalja tőle.

- Adj' Isten, szép asszony, képeddel alszom el, - mondja neki hetykén; - hogy vagy a szíveddel?...

A vén mocskos lepislog a fáról, s meglátja piroskát:

- Te vagy az, szagos? Na nézd csak! Hát még nem vertek agyon? Kár... Kár... Kár...

De a körme közé vette a sajtot, úgy károgott.

Aztán nekiesett és elkezdte felzabálni a sajtot. Beszélhetett neki a róka koma, amit akart...

Mikor jóllakott, letörölte mocskos, szőrös csőrét az ágon, aztán lekiabált a rókának:

- Szervusz, büdöske! - és elrepült...

*

Rókát könnyű lőni. Mert a róka, nagy, lompos farka által akadályoztatva, nem tud eléggé gyorsan menekülni. Sem eléggé gyorsan irányt változtatni: feküdni, vagy ugrani, hanem úgy menekül, olyan símán, mint egy síneken szaladó mozdony.

Ezért a kínnal, nehezen, símán menekülő rókát nem tudomány lelőni...

Más dolog a rókát lövésre kapni! És itt van az ő tudománya... Nappal ugyanis a hozzáférhetetlen rétben alszik, - nem csavarog egy lépést se; - késő éjjel pedig, midőn útjára elindul, minden vadász már az igazak álmát alussza...

Hihetetlenül gyáva és óvatos az éjjel bitangoló róka. Mielőtt a nádból, vetésből kijönne, először csak az orra hegyét dugja ki s képes félóráig ólálkodni szimatolni, pislogni, jobbra meg balra, mielőtt nagy szurkolva elindulna. S ahogy elhagyja a rétet, meg a vetést, ahol tanyázik, terepszemle és fedezés nélkül nem tesz egy lépést se előre.

Első nekirugaszkodása egy bokor, amely ott sötétlik, mintegy száz lépésnyire előtte. Elsőbb jól megnézi a bokrot, aztán elindul hasoncsúszva, egy mély mesgyében előre...

Mikor a bokortól már csak hat-nyolc lépésnyire evickél, kibúvik a felhő mögül a hold és rávilágít a bokorra. Sionnak hegyén Úristen! A bokor alatt ott lapít a hasán a vadász, egycsövű kapszlipuskával a kezében. A bajuszuk csaknem összeér. Tudniillik a rókáé, meg a vadászé.

A róka meglapul, a talajba szinte beleolvadva; a vadász meg várja a nyulat, egycsövű fegyverét görcsösen maga elé tartva.

Órák múlnak el, mikor végre egy nyúl vetődik arra; a vadász óvatosan csövet emel, s a szerencsétlen nyulat lelövi. Ott fetreng, rugdalózik, mint az ördögmotolla, a vadász hang nélkül neveti...

Ebben a pillanatban fölkel a róka, odamegy a nyúlhoz, a szájába veszi és elszelel vele...

A vadász csak néz, könyökét a térdének, állát a tenyerének támasztva.

És elfelejt káromkodni...

*

Hárfázó holdsugárnál, ahogy a rozsmesgyén húzódna, egyszer csak mit nem lát maga előtt róka koma!

Elhúnyt baromfit, hófehér tyúkocskát, lábaival az égnek fordulva...

Lecsücsül rögtön és nézi elképedve: - Ime az emberi gazság; Szuhay, az a vén lókötő a tanyából, idehozta és letette, de előbb persze csapóvasat tett alája...

Nem nyúlok hozzá, - sóhajtja a nehéz próbának kitett szegény koma, - mert nem vagyok bolond. A csapót felhúzta, aztán beszórta homokkal, a tyúkot meg rátette. Óh, a vén akasztani való!...

Hitet tennék rá, - hogy amint a körmöm rátenném, vagy csak a bajuszom hegyével érinteném is, a csapda a homok alól, mint a veszettkutya, úgy kivágna, - s megfogna engem!

Így és ehhez hasonlókép gyötörtették a döglött tyúkkal igencsak megkísértett szegény koma...

Leginkább egy módon, ha próbálnád, - korgott a gyomor szava, - a farkaddal, háttal fordulva...

Róka koma tétovázva hátrafordult. Aztán aggódva, vissza-visszapislantgatva, szörnyen óvatosan - hátrált a tyúk felé.

Amint elérte, piszkálgatni, söpörgetni kezdte, de hiába.

- Ez azért van, - mondta epésen, - mivel Szuhay, az a vén lókötő, odakötözte a csapdához!

És haragjában nagyot csapott farkával a tyúkra.

Ebben a pillanatban egy rémes csattanás, - és fogoly lett farkánál fogva a koma!...

Iszonyúan megrémült. Elkezdett kapaszkodva, rugaszkodva nyargalni körben, mint az őrült. A farka azonban nem szabadult, bár úgy rángatta, hogy a lelke is majd kiszakadt tőle.

Végre tátott szájjal, lihegve megállt. Visszafordult és helyszíni szemlét tartott. A farka úgy a közepetáján volt elcsípve, de nagyon. Azt ugyan ki nem húzza onnét, - soha!

*

A szarkák, ezek a féleszű madarak meg észrevették az esetet és majd megbolondultak örömükben.

A szarkák ugyanis telve vannak rosszmájúsággal. Gyűlölnek minden négylábú állatot. Ők ugyanis, a féleszűek, figyelmetlenek és könnyelműek, s ezenkívül nehéz farkuk miatt csak nehézkesen tudnak fölszállni a földről, miért is a macska, kutya, menyét, róka óriási pusztítást visz bennük véghez.

Nos hát, most a szarkák, vagy heten, - ahogy kiörvendezték magukat kellőképpen, - mentek, illetve beevickéltek a levegőben a tanyába. Szuhaynak bejelenteni az esetet.

Öreg Szuhay babot bugázott az udvaron. Vagyis cséphadaróval agyalta a nagy ponyvára hányt, száraz bokrokat. A szarkák odaszálltak a feje fölé az eperfára és szédületes csörgésbe fogtak. Szuhay megúnta a csörgést, félbehagyta a munkát és felnézett rájuk. Erre valamennyi felröppent és szállni kezdett a róka irányába. Szuhay tovább bugázta a babot, mire a szarkák ismét visszajöttek.

Végre észhez kapott Szuhay, s a cséphadarót maga után húzva, elindult a szarkák után.

Róka koma kétlábra állt, s meglátta, ahogy a tanyaszélen kifordult Mihály bácsi. Azt is látta, hogy cséphadarót húz maga után, - s a többire már nem is volt kíváncsi... Hanem lefeküdt a földre, két első lábával szájához húzta a farkát és - beleharapott...

No, ahogy az fájt! Abba is hagyta. Inkább csapja agyon az a vén zsivány...

De mégis... Megint kétlábra állt. Ott volt már Szuhay, alig hatvan lépésre.

Ismét szájába kapta a farkát és rágta, szintúgy ropogott. De nem ment. Mert úgy fájt, hogy meg kellett veszekedni tőle.

Megint kétlábra állt. Szuhay nem volt már csak harminc-negyven lépést, s ahogy meglátta a boldogtalan komát, nagyot rikkantott örömében. Aztán két-kézre kapván a súlyos cséphadarót, vérben forgó szemekkel és elhúzott üvöltéssel rohamba ment át: - "Üsd, vágd, nem apád!..."

A koma erre ismét földnek esik és rágja, marja a farkát, szintúgy csikorog. Nem érez már fájdalmat, minden törekvése csak az, hogy kettéharapja.

...És ketté is harapta. Aztán felugrott és nekirugaszkodott. A fark lemaradt, a koma bukfencet vetett, aztán hajrá, - neki a rozsnak...

Nehéz, lompos farkától megszabadulva, a hátulját olyan játszi könnyedséggel rugdalta, hogy minduntalan bukfenceket vetett.

Szuhay meg ahogy utána nézett, a hasát fogta, úgy nevetett.