Levelet kapott az öreg házaspár a katonafiútól, aki az egyetlen volt s aki már csaknem két éve szolgálja valahol messze, valami nagyvárosban a császárt, hogy találkozás lészen, viszontlátás az öregekkel.

A gyerek ugyanis nagygyakorlatra megy, s amerre vonulnak, abba az útvonalba esik az a falucska is, melyben az ő jó öreg szülei laknak.

Na, lett erre öröm, nagyapó nagyot rikkantott, aztán az asztalra ütött:

- No még hogy ilyet! Ekkora szerencsét ki látott?

Anyóka rítt, úgy jösz-mékölt örömében, s a két kezét összetéve hálálkodott annak a nagyon jó Istennek.

Hát csak nevezetes eset is ez. Akárhogy is vesszük. Tiszta áldás!

- Hogy is szolgáltunk rá, - sírja anyó, - nem fér a fejembe.

Apó, - a férfi, - előbb tér észhez. Pipát töm, kicsihol, aztán füstöt ereszt.

- Te anyjuk, - kezdi, - hogy is csak? Most októberben lesz két éve, úgy-e?

- Az hát, - ríja anyó. - Ippeg, hogy két éve. Most is sírok, ahogy ráemlékszek. Kikísértük őket a falu határáig, csak ríttunk egyre, mint a szomorúfűzfa-harmatozása. A határon megállt velök mégegyszer a kocsi. Leszálltak, megcsókolták mégegyszer apjuk-anyjuk, aztán letérdeltek, lehajoltak és megcsókolták az anyaföldet. Ó, szerelmes fiam...

- Elég már te, - berzenkedik elérzékenyülve az apó, - ne ezt beszéld.

- Hát mit? - kérdi anyó a sírástól megfeledkezve.

- Hát azt, hogy, - hogy mondjam csak, mit gondolsz, van-e már bajusza?

*

És elterjedt a hír. Jani, a huszár, itt a faluban látható lesz. Lovon. Piros nadrágban. Karddal az oldalán.

Volt, aki el se hitte. Bár, különösen a lányok, igen mellette fogtak.

*

És ahogy telt-múlt döcögött az idő, - minden nap egy-egy búval-örömmel rakott örökre távozó szekér, - úgy közeledett, - búzaszentelőkor lassú precesszió, - a viszontlátás napja.

- Már csak hármat, már csak kettőt alszunk, - számította anyó és megsütötte a tepertős pogácsát. Sokat. Hisz elbírja a ló, az a táncos huszárparipa.

- Szent Isten, - gondolta el anyó, - amilyen bolondja ez a gyerek a lónak, képes még arra is, hogy egy jó összemarékkal beleszór a pogácsákból az abrakos tarisznyába. Hogy az a ló is észrevegye, hogy hol vannak ők most ketten.

Azonkívül húst is sütött anyó. Tyúkhúst. Egyet az asztalra, egyet meg a tarisznyába.

Apó aprópénzt teremtett. Ezüst forintokat. Némi rozsokért. Had' legyen szivarra, mire.

*

És egy álmatlanul eltöltött hosszú éjszaka után lassan kiütközik a homályból a várva-várt hajnal.

Apó, meg anyó, de még a falu apraja-nagyja is, mind ott reménykedett apóék háza előtt. Inkább dolgozni se mentek, mintha csak ünnep lett volna, vagy leginkább lakodalom.

Egyszercsak öreg Csutora harangozó kiáltja a toronyablakból: - Hej, emberek, nagy por közeledik. A híd felől az országúton.

No lett erre izgalom, feszült várakozás. A sok száj félig kinyilt, a sok szem kimeredt és halálos hallgatás.

Egyszer aztán, hallga: - Az. Bizony Isten az. Trombita.

Csak mintha méh zümmögne; csak mintha szunyog muzsikálna, félálomba hallanád. De az. Biztos, hogy az.

Trombitaszó, porfelhő. Benne csillogás, villogás. Aztán dobbanás, csattogás, csörgés, paripák nyerítése.

Barna arcok. Poros piros csákók alatt villogó szemek, pörge fekete bajusz: Hát itt jönnek. Itt vannak.

A két öreg csak néz, néz előrehajolva, lélektelenül.

- Ahol jön, - rivalog a nép, - István, hallod-e, István.

A két öreg is látja. Nézi. Nyujták a kezüket. Önkénytelen. Tele a szemük könnyel. Ajkuk valamit motyog. Talán hozott Istent.

A huszár meg mosolyogva tiszteleg, könny hullik poros orcájára, de csak megyen a sorral...

- A piactéren fognak megállni, - rikkantja valaki, s a nép és a két öreg siet a piactérre a huszárok után...

- Nézd csak: a piactéren se állnak meg. Mennek tovább előre...

- Nyilván a kiserdőnél. Túl a falun. Az árnyékos kiserdőben...

A két öreg megfogja egymás kezét és siet, lélekszakadva, már ahogy az ilyen öregek sietni tudnak, a messze haladó huszárok után, a kiserdőbe...

- Mi az?... Jóságos Isten! A kiserdőnél se állnak meg... Mennek, mennek, tovább, tovább, előre...

Már a poruk is alig látszik. Már csak szúnyogmuzsika a trombita... Mennek, mennek, lassan eltűnnek, elmúlnak, a szél még a porukat is elhordja...

- Istenem, Istenem, - mire való volt ez, mire való volt ez, síránkozik apóka, anyóka.