Magas hó feküdt a gyümölcsös kertben és nagy hidegek jártak. Az emberek szívesen benn ültek a meleg szobában. De nem úgy a kis angyalkák.

Ők nem fáznak, nem dideregnek, mert mindegyiknek oly meleg a szíve a szeretettől,

hogy áthatja annak kisugárzó melege egész testüket. Fehér ingecskéjükben végigröpültek a kerten, egyik jobbra, a másik balra, mintha táncot jártak volna. Kezükben egy kosár, abból szórtak valami magot. Vajon mi lehet az? – Majd meglátod fiacskám, csak egy kis türelem -. Tehát szórták, vetették a magokat és a szél segített munkájukban.

A következő nap három gyermek futott a kertbe. Észre sem vették az elszórt magot, sőt csizmájukkal betaposták a hóba. A magocskák pedig így szóltak egy

máshoz: ha jön a szép tavasz, akkor kihajtunk és szép virágokkal beszórjuk a füvet. Hogy fognak a gyermekek örülni! 

- Hát te milyen színű virágot hozol? Én lila színűt.

- Én is – szóltak a többiek.

- Én meg hófehéret – mondotta egy kis fekete mag.

- Óh! sohase hencegj a fehér színeddel – szólott az egyikük. Nem leszel az egyedüli Leszünk elegen fehérek.

Így susogtak a magocskák. Azután vártak, vártak soká. Fejük fölött a vastag hólepel, lábuk alatt a sötét föld. De megjött a nap, melyben elolvadt a hideg burkolat és a földre sütött a meleg nap. De ekkor már zöldült a fű, ibolyalevelek dugták ki fejüket. És még egy kis idő és kinyílt az első ibolya, követte a másik, harmadik. Fehér és kék keverve lepte el a pázsitot. Napról-na

pra többen lettek, míg a kertben nem volt az a kis hely, melyen nem látszott volna a tavasz-hozta kedves virág.

Föl is jöttek a gyermekek a kertbe egy nénivel együtt. De csak ketten szaladtak és ujjongtak a sok virág láttára. 

- Hol van a legnagyobb? – kérdezték a virágok és oly értelmesen bámultak a nénire – aki nem volt más, mint Ida néni -, hogy arcukba nézve, megértettem kérdésüket. 

- Ugye azt a kisfiút keresitek, a sűrű bozontos hajjal és nagy szemeivel, aki a télen gyakran rajtatok taposott? Az senki más, mint a kis Géza, ő pedig Kolozsvárt van Papájánál és Mamájánál. 

- Oh! be kár, hogy nem láthat engem – szólott az ibolya -, éppen csak neki akartam

virulni.

- Én azért vagyok oly illatos – szólt egy másik -, hogy gyönyörködjék illatomban.

- Én meg fehér köntöst öltöttem. Biztos vagyok, hogy Géza azt szereti legjobban.

Azzal elhallgatott az ibolyasereg és szomorúan lehorgasztotta a fejét.

- Oh! ne búsuljatok ti, a szép tavasz kedves gyermekei, elküldlek én Gézához. Nem telik bele több egy napnál és ott lesztek ágya mellett és úgy fog nektek örülni, hogy nyomban meggyógyul. De egy áldozatot kell érte hoznotok. Ha szeretitek őt, aki annyira szereti a kis ibolyákat, úgy meghozzátok ezt az áldozatot. Le kell, hogy szakítsalak és soha többé nem jösztök ide vissza a születéshelyetekre. Aki erre kész, az bólintson egy „igent” a fejével.

Az idő csöndes s mégis mintha valami szél végigfújt volna a kerten, oly egyhangúlag szólt a válasz. Minden ibolya, a fehérek úgy, mint a lilák Gézához akartak utazni.

Úgy aztán Anna néni, Ida néni és Évi, Gabi szedtek egy egész délelőtt. Évi, Gabi körülvették csokrukat zöld levelekkel, hogy tudják, melyiket szedték ők. Az ibolyák behunyták szemüket és csak akkor nyitják ki, mikor Géza felbontja az Ida néni küldte kosarat.

Pá! Évi, Gabi, Ida néni és Anna néni csókoltatnak és arra kérik a jó Istent, hogy mielőbb közöttük légy ismét.

(Forrás: Nők Világa 1907.)