Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi István

Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.) politikus, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere – akit kora a „legnagyobb magyarnak" nevezett (Kossuth adta neki e nevet).

Eszméi, tevékenysége és hatása által a modern, új Magyarország egyik megteremtője. A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport megreformálása fűződik. Számos intézmény alapítója és névadója.

Az elkeseredett Széchenyi reménytelenül óhajtotta a halált. Az be is következett. De nem úgy, ahogy ő gondolta.

Váratlan fordulat vetett véget a szerelmesek bujkálásnak, 1834 decemberében, 55 éves korában elhunyt Zichy Károly, aki a halála előtt még megláthatta 15. gyermekének születését. A gyászév letelte után már nem kellett titkolniuk érzelmeiket, Széchenyi végre feleségül vehette szerelmét. A hűséges barátnővel közvetlenül az esküvője előtt is találkozott. Részlet a Naplóból:

„1836. Február 2-án. Templom. Grassal[kovich] Tini. Ki igen jó hozzám.„” Hogy miért ment Széchenyi templomba Esterházy Leopoldinával? Arra a budai, Krisztina körúti templom anyakönyve ad magyarázatot: 1836. február 4-én a gróf ott esküdött meg nagy szerelemével, Crescence-szal. (Érdekesség,dekesség, hogy a Széchenyi életéről forgatott A hídember című film esküvő jelenetét a gödöllői kastélykápolnában vették fel.)

Tizenkét évet vártak egymásra a szerelmesek. Házasságukból három gyermek született. Két fiuk közül Béla utazó lett, Ödön pedig török pasa rangot kapott Konstantinápolyban, miután példaszerűen megszervezte a város tűzoltó parancsnokságát. Kislányuk mindössze néhány hetet élt. A Grassalkovich és a Széchenyi család barátsága az esküvő után is megmaradt, legalábbis erre utalnak Széchenyi Naplójának bejegyzései:

„1840. szeptember 8-án Gr[assalkovich] Tini Gödöllőről Debrő miatt Október 22-én Tini mindig, de ma kivált dühös –– Grassalk[ovich]on afféle láz ütött ki.”

Ez utóbbi naplóbejegyzés azért érdekes, mert megerősíti, hogy III. Antal élete utolsó hónapjaiban sokat betegeskedett, és egy évvel később, 70 éves korában el is hunyt. Férje halála után Leopoldina mind kevesebb időt töltött Gödöllőn, de változatlanul tartotta a kapcsolatot Széchenyiékkel, nem csak színházban vagy vacsorákon találkoztak, hanem a gróf levelezett is vele.

„Kedves, jó Hercegnőm! Nem is tudja elképzelni, milyen örömöt jelentettek magányomban a hónap harmadik napján keltezett, kedves sorai, hiszen újra módom volt olvasni azt, amit oly hosszú idő óta nélkülöztem. Ha nem állna fenn az a kötelességtudat, amely kegyetlenül ideláncol, s nem engedi ügyeimet befejezetlenül hagyni, egy pillanatig sem haboznék, hogy Bécsbe siessek, megcsókolni az Ön kezét. Crescence Gräfenbergben tartózkodik – s attól tartok, hogy aligha láthatom az elkövetkező tavasz előtt. Bélám jobban tetszik nekem, mint korábban, már tud úszni, lovagolni, tanul angolul, a kicsi még egészen kínai, kövér, egészséges és semmi költészet... Szomorú, de mi magyarok vagy alszunk, vagy száguldozunk.

Vagy semmi gőz, vagy robbanásra kész a kazán. Nekem nem hiányzik, ha nem merülünk örökre mély álomba, de az sem hiányzik, hogy akár a holttestemen keresztül, minden lerombolódjék az alapoktól kezdve. Hazafinak lenni a szó nemes értelmében, nem a parádékon, hanem a valóságban, nehezebb, mint hinnénk, higgye el ezt kedves Hercegnő.

Engedje meg, hogy kezét csókoljam s áldást kérjek Önre. Széchenyi István 1846. november 7-én.”

A grófot, mint ismert, később a ma Bécshez tartozó Döblingben ápolták. Ott is halt meg 150 esztendeje. Érdekesség, hogy Széchenyi István, elsősorban a Lánchíd megvalósításában együttműködött a kastélyt később birtokló Sina-családdal.