Életrajza

Székely Aladár ősei – a Bleyer família – a korán asszimilálódó zsidó családok közé tartozott. A nagyapa, Bleyer Mihály (1817-1897) mészárosként tevékenykedett a Dunántúlon, Rácalmáson. Nemzetőrként részt vett az 1848-as szabadságharcban, és ezt a hazafias érzelmet fiainak is továbbadta.

Az édesapa, Bleyer Adolf (1837-1904) asztalosnak tanult. Olaszországi vándorévei alatt beállt a Kossuth-emigráció által szervezett magyar légióba, majd a vesztes csaták után hazatérve Gyulán telepedett le. 1865-ben vette feleségül Rosenberg Leonórát (1844-1906), és hét gyermekük született: négy fiú (Izsó, Aladár, Béla, Miksa) és három lány (Jolán, Kornélia, Berta).

A gyerekek közül másodikként született meg Aladár, 1870. március 5-én, Gyulán.

A testvérek később – a legidősebb (Izsó) kivételével – családnevüket Bleyerről Székelyre változtatták.

Édesapja fontosnak tartotta a gyerekek taníttatását, valamennyien a gyulai izraelita iskolában kezdték meg tanulmányaikat. Fivérei jól tanultak, később jogi diplomát szereztek, azonban Aladár nem tartozott a jó tanulók közé, még évet is ismételt.

Rossz tanulmányi eredményei, és gyengébb fizikuma miatt az iparos szakmát választotta, Szilágyi József szoba- és címerfestőhöz állt be tanulónak. Mestere értett a fényképezéshez is, és miután felfigyelt a feltűnően szépen rajzoló tanítványára, megtanította az akkor még ritka tudomány alapjaira.

A tanulóidő után Kolozsvárra utazott, ahol a már híres Dunky fivéreknél dolgozott. Először fotóssegédként alkalmazták a pályakezdőt, majd amikor nyilvánvalóvá vált rajztehetsége, a retusálást bízták rá. Három év múlva a testvérek beajánlották Mai Manó budapesti műtermébe, majd később Mertens Edénél dolgozott retusőrként.

A Bleyer családban nemcsak Aladár választotta a fényképész mesterséget. Édesanyjának, Rosenberg Leonórának testvére, Rosenberg Fülöp gyermekei közül többen lettek fényképészek. Közülük is kitűnik Rónai Dénes (a család Rónaira magyarosíttatta nevét), aki 1875. július 16-án született Gyulán. A két unokatestvér, Aladár és Dénes pályája egymást támogatva, párhuzamosan bontakozott ki. Orosházán közösen nyitották meg műtermüket, majd Budapesten a Váci utca jobb, és bal oldalán, egymás szomszédságában nyitották meg üzletüket.

A szakma elsajátítása után 1893-ban visszatért Gyulára, és a mai Béke sugárúton, a volt Komló szállodával szemben megnyitotta első önálló műtermét. Segédjének, unokatestvérét, Rónai Dénest nyerte meg. Az üzlet kezdetben jól ment, ám később fokozatosan kiszorította a konkurencia.

Ezért 1897-ben úgy döntött, hogy a közeli, dinamikusan fejlődő mezővárosba, Orosházára teszi át székelyét. Az itteni üzleti sikerein felbátorodva elhatározta, hogy Budapesten is szerencsét próbál.

1899-ben nyitotta meg pesti üzletét a VIII. kerületi Mária Terézia téren (ma Horváth Mihály tér), amelyet egészen 1920-ig üzemeltett. Az üzlet beindulása után Nyugat-Európai tanulmányúton gyarapította tudását. A századfordulón valóságos „fényképezkedési láz” uralkodott el a fővárosban, ami anyagi megerősödést hozott az üzletnek, mindeközben szakmai elismertsége is folyamatosan nőtt.

Az 1910-es év nagy áttörést jelentett, a Váci utca közepén újabb műtermet nyitott, amely minden szükséges kényelemmel, és korszerű felszereléssel várta a fényképezkedni vágyókat. Műtermében megfordult a magyar szellemi élet legjava, írók költők, festőművészek.
Magánéletében is fontos dátum az 1910-es év, felesége – Spiller Irén – megszüli László fiukat.

Gyenge fizikuma miatt többször betegeskedett, köszvény és szívasztma gyötörte. 1930 körül állapota súlyosabbra fordult, ekkor felhagyott a munkával, és műterme vezetését fia vette át.
1934-ben elvállalta a Magyar Fotográfia szerkesztését, melyet 1938-ig végzett.

1940. szeptember 27-én hunyt el.

Művészi tevékenysége

Váci utcai műterme – a korabeli elbeszélések alapján – üvegtetős helyiség volt, egyik fala a terasz felé szintén üvegből készült. Állandó mesterséges világítás nem volt, a sötétebb részek derítésére fehér vászonnal bevont reflektorokat használtak. A nagyméretű háttér egyik oldala sötétbarna, másik oldala krémszínű volt. A műterem padlóját linóleum borította, a falak pasztell lila színűre voltak festve. A felvételekhez 18x24 cm-es üvegnegatívokat használtak, amelyeket aztán napfénypapírra nagyítottak.

Tanítványa, Szilágyi Erzsébet így emlékezik vissza mesterére:

„Pillanatok alatt meglátta modelljében a jellegzetest, gyorsan beállította, mielőtt az még kifáradt volna. Sok gondot fordított a kezek szép elhelyezésére. Megfigyelte a kéz formáját, az ujjakat, de számára mégis az arc volt a lényeges. Az erőltetett beállításokat és a túl ellentétes megvilágítást kerülte. Képei sosem voltak túlzsúfoltak, bútorokkal vagy dekorációval, drapériákat sem alkalmazott a kép hátteréül.”

Székely Aladár egyedülálló vállalkozása volt az Írók és művészek c. album megjelentetése. Németországi tanulmányútjáról származott az ötlet, hogy megörökítse a kor neves személyiségeit, és a képeket albumba rendezze. A saját költségén, rengeteg munkával elkészített kiadás 1915-ben jelent meg, előszavát Ady és Ignotus írta. Ebből idézünk:

„Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület. […] semmi erőltetett beállítás, utána semmi retouche. Ez a Székely Aladár gondolatmenete, s igen jó, igen művészi, igen frappáns arcfényképekben váltja valóra. Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók - ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát - de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet s ezzel - amennyire fotográfiánál erről szó lehet - a művészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé.”

Székely Aladár pályájának meghatározó eseménye volt Ady Endrével való találkozása. A fiatal költő 1907-ben kereste fel a fényképészt, hogy szerelmével, Lédával együtt egy közös portrét készíttessen.
Székely és Ady barátsága 1908-ban kezdődött, ez volt a fényképész első sikeres kiállítási éve, és ebben az évben jelent meg a Nyugat c. folyóirat is. Ekkor készült Ady legismertebb, „könyöklős” portréja, amely bekerült a Nyugatba, valamint az Írók és művészek albumba is.

Székely Aladár szinte bálványozta a költőt, a felvételekért soha nem fogadott el pénzt. Végigkövette barátja életét, megismerkedett annak minden fontos szereplőjével, és megörökítette családtagjait, barátait.
Ady 1919 januárjában bekövetkezett halála rendkívül megviselte a fotóművészt, és visszavonult műterme csendjébe, kevesebbet szerepelt, és kiállításokra sem küldte képeit.
A költőt ábrázoló felvételekből összeállított egy albumot, amely Móricz Zsigmond előszavával jelent meg.

Az utókor emlékezete

A háború alatt műtermét bombatalálat érte, legtöbb negatívja megsemmisült.

Fia, Székely László a háború hősi halottja, 1943-ban esett el Voronyezsnél.

Szülővárosában, Gyulán utcát neveztek el róla.
A Székely Aladár utca elején őrzi emlékét mellszobra, amely Varga Géza alkotása, és 1986-ban lepleztek le.

Fotóklubunk 1984-es megalakulása óta viseli Székely Aladár nevét.

2010-ben a fotóklub közreműködésével egy járdaszintbe süllyesztett emléktáblát helyeztek el a fotóművész egykori műtermének közelében (Béke sugárút, OTP előtt).

Források:

1) E. Csorba Csilla: Székely Aladár, Vince Kiadó, 2003
2) Nyugat, 1910. 24. szám, Ignotus: Székely Aladár
3) Gyulai hírlap, 1995. VIII. évf. 11. szám 4.old., D. Nagy András: 125 éve született Székely Aladár
4) Gyulai hírlap, 2010. XXIII. évf. 37. szám 9.old., Erdész Ádám: ANNO GYULA Székely Aladár