Igen ez így van.... a magyar és román kisember, többsége meg is fér egymással a hétköznapokban, csak ne lenne az a fránya politika, hatalom vágy, meg főleg a mindent maga alá pénzvilág törtetése...

ajánlom én is elolvasásra !!! köszönöm Erzsike a feltöltés,Marikának a hozzászólást !

Válasz

Sok Lucian Mindrutahoz hasonlóan érző és gondolkozó ember kéne és akkor nem lenne ennyi ellenségeskedés,uszítás.Békességben,szeretetben élhetnénk egymás mellett.Dehát a politikusoknak más érdekeik vannak!Minden irását elolvasom Mindrutanak.Egy kis gyógyír nekünk magyaroknak.

Válasz

ÉRDEMES ELOLVASNI!

Lucian Mîndruță: Nem létezik másodrangú állampolgár!

A nevem Lucian Mîndruță; szeretem a hazámat, mint ahogy a hamburgert is, ami nem igazán egy román étel, viszont kiváló ürügy arra, hogy egy hasonlatot tegyünk.

Amikor azt mondod, hogy szereted a hamburgert, a szendvics egészére, nem csupán az összetevőkre érted. Szereted az egész koncepciót, a receptet, a hús fűszeres szószokkal, friss zöldséggel és savanyúsággal keveredő különleges ízvilágát.

Ha szereted a hamburgert, a kis doboz felnyitása után, nem üvöltözöl a hagymakarikákkal, hogy: “Utállak! Imádom ezt a hamburgert, de téged ki nem állhatlak! Takarodj, pucolj innen! Menj Hagymakarikaországba! Itt semmi keresnivalód nincs!” Ostobaság lenne, igaz? Nos, miért lenne ez másképp a hazafiassággal?

Amikor azt mondom, hogy szeretem a hazámat, akkor teljességében teszem azt. Szeretem a tájakat, a városokat és a falvakat, a szobrokat és a kastélyokat, szeretem a tengert, de a hegyeket is, szeretem az embereket, akik lakják; kivétel nélkül mindenkit! Amikor honvágyam van, nemcsak a Bucsecs-hegység, vagy a Fekete-tenger strandjai, hanem az emberek is hiányzanak nekem. Legfőképpen azok sokszínűsége.

Németek és zsidók között nőttem fel, akiket később Ceaușescu valutára váltott. Nemcsak arra emlékszem, hogy a németek remekeltek az autószerelő műhelyekben, hogy a matektanárom zsidó volt, vagy hogy harmadik osztályos koromban magyar volt a barátnőm… Emlékszem arra is, hogy amikor ezek az emberek emigráltak, Románia semmivel sem lett gazdagabb, annak ellenére, hogy megkaparinthattuk korábbi otthonaikat, betölthettük szabadon hagyott állásaikat. Ellenkezőleg! Nemcsak szegényebbekké váltunk nélkülük, hanem identitásunkból is veszítettünk. Nélkülük Románia kevesebb lett. Az én Romániám legalábbis, nem beszélhetek mindenki nevében…

Mit értek ez alatt? Az ország, ahol felnőttem éppen ezeknek az embereknek, a sokszínűségnek köszönhette gazdagságát. Néha szomorú, máskor szeretet- és reményteli történelme sokkal érdekesebb a különböző etnikai csoportoknak köszönhetően. Nem véletlen, hogy a romániai totalitárius rendszer az uniformizálás nagy rajongója volt: templomoktól a nemzeti identitásig mindennek, mindenkinek egyformának kellett lennie. A különbözőségtől való félelemre tanítottak. Ebben rejlik a nagy probléma.

A románok és a magyarok nem ismerik túl jól egymást. A Romániában élő legnagyobb lélekszámú kisebbség számunkra egyben a legterjedelmesebb feltérképezetlen terület is. Ugyanez fordítva is igaz, a magyar kisebbség is hasonlóan lát bennünket. Sajnos egymás, román vagy magyar nyelvű produkciói helyett ők is, mi is inkább amerikai filmeket nézünk, olvassuk Dan Brown regényeit, de egy általam ismert román sem hallott még életében Krasznahorkai Lászlóról. Valószínű helytelenül ejtetem ki a nevét, bevallom, én sem ismerem, a Google-ben kerestem rá “a legjobb kortárs magyar író”-ra. Ugyanez érvényes Lucian Boia-ra is, aki az egyik legismertebb történészünk. Vajon írásait, tanulmányait magyarra is lefordítják? Nem találtam erre vonatkozó információkat.

Nemrég Brassóból autóztam Sepsiszentgyörgyre, másfél órás út (fél óra alatt is könnyedén megtehető – a szerk. megj.), és ott ellátogattam a helyi könyvtárba, ahol a magyar nyelvű könyvek között csak elvétve találtam román művek magyar nyelvű fordításait. Ugyanezt tapasztaltam Bukarestben is: teherautónyi nemzetközi sikerkönyv között alig-alig találni egy-egy kortárs magyar író könyvét.

Azon tűnődőm, vajon mikor döntöttünk egymás ignorálása mellett, vajon mikor jutottunk arra a következtetésre, hogy minkét közösség számára az a legjobb, ha messzire kikerüljük azt, ami jó bennünk: a kultúrát, a hagyományokat, a történelmet… Apropó! El tudjátok képzelni, hogy a francia és a német történelemkönyvek teljesen másként, egymástól eltérő szemszögből mutassák be az első világháborút? Nem tudjátok, igaz? Mert nevetséges lenne! És mégis, ami ott nevetséges, az itt lehetséges, ez történik a szakadék mindkét oldalán. Történelemkönyveink mindent megtesznek annak érdekében, hogy figyelmen kívül hagyjuk egymást, és ami még ennél is rosszabb: életben tartják az ősi gyűlöletet.

Egy olyan egyszerűnek tűnő dolog, mint egységes képet alkotni arról, hogy mit jelent ez az ország az összes állampolgárának – magyaroknak, németeknek, zsidóknak, törököknek és cigányoknak – nagyon nehezen valósítható meg. Mindenkinek megvan a maga igaza. Ezt a mechanizmust láttuk dolgozni idén is azokban a fiatalokban, akik a propagandán kívül semmilyen más információforrással nem rendelkeznek; előítéletek, az ismeretlentől való félelem, a felvilágosító jellegű oktató üzenetek hiánya, amelyek mindenki számára érthetően és fennhangon kimondják: nincs olyan, hogy másodrangú állampolgár, továbbá, hogy az egyéni szabadságánál nincs fontosabb szabadság, hogy az egyéni és közösségi identitást, a személyi tulajdonhoz és az élethez hasonlóan, védelmezni kellene.

Nézzétek, én szeretem a hazámat, viszont vannak fontosabb dolgok, mint elmondani ezt román ajkú közösségemnek, éspedig: másokat is arra késztetni, hogy hozzám, hozzánk hasonlóan érezzenek és vélekedjenek. Más etnikumok gyalázása nem hazafiasság. Hazafiság megtanulni, miért vagyunk gazdagabbak és erősebbek, éppen az ő jelenlétüknek köszönhetően. Hazafiság indokokat adni másoknak, hogy szeressék a te országodat és szeressék az övéket, és végül, megérteni, hogy tulajdonképpen ugyanarról a területről beszélünk. Hazafiasság-prédikátorokra van szükség. Olyan emberekre, akik egy másmilyen Királyságot hirdetnek itt a Földön. Nem Isten, hanem a jóérzés királyságát, ahol az embereket nem rendeletek, hanem a jó szándék, az udvariasság és a megértés vezérlik.

Az általános felfogás szerint a kisebbségek valamilyen szinten és értelemben alacsonyabb rendűek, mint a többség. Hadd mondjak el valamit! Sokkal kevesebb orvos van, mint beteg, kevesebb asztronauta, mint buszsofőr, és kevesebb tanár, mint diák. Az internet ősatyja kisebbségi volt, mint ahogy az antibiotikumok feltalálója, vagy a Rigoletto szerzője is. Rengeteget tanulhatunk a kisebbségektől, és sokat adhatunk nekik mi is. Nekem pedig egy csomó okom van megköszönni, hogy végighallgattatok engem. Viszlát.

Szerző: Lucian Mîndruță
Fordította: Kerekes Gyula (vhegy)
http://erdelyimagyar.wordpress.com/

Válasz