SZENT RÓKUS SZÉP LEGENDÁJA

A pestis évezredek óta a legszörnyűbb betegségek szinonimája, az apokalipszis négy lovasának egyike, a végzet jelképe, a világirodalom iszonyatos ihletője. Gondoljunk Homérosz Iliászára, Thukydidesz Athénjére, a justinianusi idők nagy járványára, Boccaccio Firenzéjére, Villon Párizsára. Defoe Londonjára, avagy Camus Algírjára.

Mindegyik a „fekete halállal” foglalkozik / az Iliász csak részben /, amely a háborúknál is rettenetesebb pusztítást végzett, főleg városi jellegű településeken. Amikor másfél évtizede egy újabb rejtélyes kór, az AISZ jelentkezett, rögtön „korunk pestise” jelzővel illették. Nem Gallo és Montagnier, a HIV-vírus felfedezői, hanem a közvéleményt tájékoztató bennfentesek. Írjuk meg a fenti illusztris listához a japán Kitasato, a svájci Yersin, valamint az orosz származású indiai Haffkine nevét, s rögtön szembetűnő egy név hiánya e fényes felsorolásból, aki nem orvos, sem író nem volt, mégis beletartozik a pestis fekete krónikájába.

Legendája tipikusan középkori, miként Árpád-házi Szent Erzsébeté. Francia földön született a 13. század második felében. Azt nem tudjuk pontosan, mikor és melyik gyógyító rendbe lépett, csak azt, hogy az akkori itáliai pestisjárvány idején rögtön a helyszínre hajózott és minden erőfeszítését a szenvedők ápolásának szentelte. Szószerint, mert szentként állta meg a helyét. Amikor a Pó folyó völgyében fekvő lombardiai Piacenza volt leginkább sújtott, a derék francia barátot ott találjuk. Addig-addig segített embertársain, míg maga is megkapta a betegséget.

Azt nem lehet mondani, hogy véle a kutya sem törődött. Ugyanis pont társa: egy hűséges eb mentette meg az életét. A hit tartotta benne a lelket. Ugyanannyira, hogy felgyógyult és visszatért szülőhazájába. A darócruhás koldus kinézetű, az akkor ellenséges Lombardiából érkező barát gyanússá vált. Kémet sejtettek benne. Mivel nem tudtak semmit rábizonyítani, nem akasztották fel, „csak” börtönbe zárták. Délen Montpeller erődítményének egyik cellájában érte a halál

1327-ben.

Híre már raboskodása utolsó éveiben elterjedt. Akik hozzá fordultak imádságukban segítségért, „közbejárásáért”, állítólag gyógyulást nyertek. Sírja rövidesen zarándokhely lett. Hamvait 1453-ban darócruhába öltözött velencei kalandorok ellopták, s magukkal vitték a lagunák pestistől szenvedő városába. A doge, valamint a racionális misztikus velenceiek / minden hajós nép hasonló / új templomot, a ma is ékes San Rocco katedrálist emelték tiszteletére, ahol hamvait őrzik.

A főoltár alatt pihennek odavándoroltatott csontjai. A templom mellett áll a Rókus-rend székháza.

A látogatókat ma a San Rocco kövei közzé Tintoretto remekművei invitálják. Összesen ötvenkét képet varázsolt a San Rocco, illetve a Scuola falaira. A legelső munka, mellyel a maestro a frater emléke előtt tisztelgett, a Scuola legfőbb dísze „Szent Rókus mennybemenetele”. A zarándok-köntösben ábrázolt szerzetes egyik combja csípőig csupasz, rajta hatalmas bubó, betegségének bizonyítéka. Mellette hűséges kutyája.

Szent Rókus kultusza Velencéből sugárzott szét. Névtelen középkori képzőművészek ecsetjei alól egymás után kerültek ki az őt ábrázoló remekművek. A járvány-, majd közkórházak egymás után vették fel a nevét. Hazánkban híre hamar eljutott, de a Szent Rókus kórház Pesten csak 200 évvel ezelőtt épült fel. Nevét még a Rákosi-kor sem változtatta meg, „csak” a szent jelzője maradt le előle. Szerencsére ideiglenesen. A szeretet ünnepének közeledtével szívesen idézzük a gyógyító szenteket. Nagy jelenségei Ők a medicina történetének.

Életük volt a példa, amely a mai materialis szemléletű világban aligha követhető. Legendáikkal visszaidézzük az „elveszett illúziókat”. Bizonyságul, hogy nemcsak lángoló máglyák, de világító fáklyák is voltak a sötétnek tartott középkorban.

Szállási Árpád d