Mindnyájan tudjátok, ugyebár, hogy Mátyás király gyakran vett magára álruhát, úgy járta be az országot. Itt is meghallgatta a panaszokat, ott is igazított valamit az emberiség sorsán. A diákos arcú fiatalember előtt könnyebben megnyiltak a szivek, a szegényfajta is hamarabb kitárta a lelkét, mintha fényes palotában, nagy urak előtt kellett volna elkeseregnie a bánatát.

Egyszer megint úton volt, nagy lebernyeget akasztott a nyakába, hamuban sült pogácsa volt a szeredásában, a forrás vize oltotta el a szomjúságát. Minden királyok legszerényebb királya volt Mátyás, jobb hely hijján elaludt a szénakazlak tövében, mégsem cserélt volna más királyokkal, akiknek a nevét is elfújta a szél.

Megy, mendegél, illedelmesen köszöntött mindenkit, amikor egy faluban nagy lármára kénytelen megállni.

A faluban volt egy kocsma, az előtt sirdogált keservesen a szegény ember.

- Hát neked mi bajod? - kérdezte Mátyás király a szegény embert.

- Jaj, jaj, nagy az én keserűségem, akár mindjárt mehetek neki a Tiszának.

- Hüvös őszi idő van most, te bolondos, mit keresnél a Tiszában? - tréfálkozott Mátyás király. - A kánikulában van annak ideje.

- Nem fürödni akarok én, - sírt tovább a szegény ember, - hanem meghalni.

- Ejnye, ejnye, miket beszélsz te itt össze-vissza! Nem szabad ám a halállal tréfálkozni. A jó Isten küldi azt ránk, épp úgy, mint az egészséget, meg a szerencsét. Csak bízd a mennyei atyára a dolgot.

Azonban a szegény ember könnyei tovább is hullottak, mint a záporeső.

- Csakhogy éhen halhatok, mert elvették a tehenemet. Gyönyörü szép tarka jószág volt, kajlaszarvú és annyi tejet adott, hogy öt apró cselédemmel együtt nem kellett mellette éheznünk.

- Aztán ki vette el?

- A kocsmáros. Úgy történt ez, diák úr, hogy éppen a szegedi vásárra hajtottam. El akartam adni, hogy másikat, olcsóbbat vegyek az árán s ami pénzem még megmarad, abból jusson meleg ruhára a kicsikéimnek. Hát itt ért az éjszaka, meg kellett hálnom.

Azt mondom a kocsmárosnak, kaphatok-e a tehenemmel együtt szállást?

- Egy garasért bekötheted az istállóba, a másik garasért fölmehetsz a szénapadlásra.

Lefizettem a pénzt és nyugovóra hajtottuk a fejünket. Megöleltem a tehenemet és azt mondtam még neki:

- Édes kis bocikám, álmodj a te szegény gazdádról, aki sosem felejti el, milyen jó voltál hozzá, hogyan tápláltad családostul.

Reggelre kelvén tovább akarok menni s vezetem már ki a jószágomat, mikor rám ripakodik a kocsmáros.

- Hová viszed, hé, a tehenemet?

- Csak a magamét akkor is! - feleltem neki.

- Miket beszélsz már itt össze-vissza! Volt is neked tehened, te koldus!

Eddig van, diák uram. A kocsmáros esküdözik, hogy a tehén az övé és nincs senki, aki nekem igazságot szolgáltatna.

- Hej, haj, ez szomorú dolog - mondta Mátyás király. - Mit kellene tennünk?

Abban a pillanatban ott terem mellettük a kocsmáros.

- Elmégy innen! - rivallt a szegény emberre. - Alighanem elment az eszed, hogy a jószágomra fáj a fogad. Mi nem kéne még? Mért nem követeled a házamat is?

- Hát kié a tehén? - kérdezte a király.

- A miénk! - szólt bele a kocsmárosné. - Úgy ismerem borjú kora óta, mint a tenyeremet.

- De úgy ám! - toldotta az ura.

- Megláthatnám-e azt a tehenet? - kérdezte akkor Mátyás király.

- Akár mingyárt. Gyerünk az istállóba.

Szeliden kérődzött az állat a jászol mellett, amikor valamennyien betoppantak hozzá. Mátyás körüljárta néhányszor, aztán hirtelen a tehén szemére tette a két kezét.

- Mondd meg nekem, kocsmáros, hogy melyik szemére vak ez a tehén?

- A bal szemére! - sietett az ember a válasszal.

- Bizonyos vagy benne? Jól meggondoltad?

- Oh jaj, dehogy is arra, lelkem uram, - kotyogott bele a felesége. - Én ismerem a riskát, hogy a jobb szemére nem lát szegény.

- A balra, te! - erősködött a kocsmáros. - Ámbátor nem emlékszem bizonyosan, de annyi szent, hogy az egyikre vak.

- Igen, az egyikre vak, - folytatta a felesége.

Mátyás király akkor levette kezét az állatról és azt mondta:

- Hát ha így áll a dolog, nesze szegény ember, vidd haza a tehenedet, mert nincs ennek semmi baja. Olyan egészséges mind a két szeme, akárcsak az enyém.

Akkorára odacsődült a fél falu népe, igen elcsodálkozának a dolgok állásán, csak a kocsmáros elégedetlenkedett.

- Hogy mersz te beleavatkozni az én ügyeimbe? Ki vagy te?

- Majd a kalodában gondolkozhatsz rajta, barátocskám. Zárjátok be ezt az embert, én parancsolom, Mátyás király.

A szegény ember akkor már térdre borulva csókolta a király ruhája szélét.