Napjaink egyik legnagyobb tudományos érdeklődésre számot tartó területe a klímaváltozás, illetve okainak és hatásainak feltárása.

 

Déli szitakötő (Crocothemis erythraea)

Hazai körülmények között a klímaváltozás főként abban nyilvánul meg, hogy egyre szélsőségesebb az időjárás, egyrészt gyarapszanak a melegebb és csapadékszegényebb időszakok, másrészt alkalomszerűen igen nagy mennyiségű csapadék hull, ráadásul váratlan időszakokban és rossz eloszlásban (mint például 2013-ban, amikor egy éven belül mind a jelentős csapadéktöbbletet mind a súlyos szárazságot megtapasztalhattuk).

A Vermes-oldali-ér 2013 áprilisában

A Vermes-oldali-ér 2013. július végén

Az Országos Meteorológiai Szolgálat adatai szerint, 2013-ban, a megszokott mennyiségnél 14 százalékkal több csapadék hullt. Az év első három hónapjában jelentős volt a többlet (204%, 260%, 353%), majd szinte folyamatosan visszatérő csapadékhiány következett. Ebben az évben a nyár összességében a 9. legszárazabb volt 1901 óta.

A klímaváltozásnak a szitakötőkre gyakorolt hatását számos külföldi tanulmány tárgyalja. Jürgen Ott, a szitakötőkkel folytatott klímaváltozás-kutatás jeles német szakértője, 2010-ben jelentetett meg egy úttörőnek számító cikket a BioRisk folyóiratban, Dragonflies and climatic change - recent trends in Germany and Europe (Szitakötők és a klímaváltozás – új trendek Németországban és Európában) címmel.

A cikk egyik sarkalatos megállapítása az, hogy a klímaváltozás következtében megfigyelhető számos szitakötőfaj északi irányú előrenyomulása, Európában. Jól kivehető a mediterrán fajok előretörése Közép- és Észak-Európa felé, valamint egyes afrikai fajok megjelenése Dél-Európában, ezek közül néhány új faj a kontinensen. Elképzelhető az, hogy az újonnan megjelenő fajok miatt növekszik a biodiverzitás, ugyanakkor a megváltozó környezet miatt veszélyeztetetté válhatnak őshonos (több esetben védett) szitakötőfajaink.

Magyarországon először a Debreceni Egyetem Hidrobiológiai Tanszékének munkatársaival végeztünk ilyen témájú célirányos vizsgálatokat 2013-ban, Debrecen környéki kisvízfolyásoknál (ereknél). Dévai György és munkatársai 1989-ben a Természetes Élővilágvédelmi Információrendszer fejlesztése keretében felmérték a Debrecentől keletre (ET-56 UTM hálómezőben) található vízterek vízi- és mocsári növényeinek valamint szitakötőinek előfordulási viszonyait. Ez a legkorábbi egységes tanulmány a területről, ezért az ő munkájuk eredményeit hasonlítottuk össze a 2013-as adatokkal.

Fémzöld szitakötő (Somatochlora meridionalis)

A szitakötők jó struktúrindikátorok, azaz jelenlétük vagy hiányuk utalhat az élőhelyek állapotának változására, ezért a helyi szitakötő-fauna összetételének változását nyomon követve a klímaváltozás hatása is kimutatható.

Vizsgálataink során arra kerestük a választ, hogy a szélsőségek fokozódásának milyen hatása lehet a kisvízfolyások szitakötő-faunájára. Ehhez olyan Debrecen környéki ereket kerestünk, amelyek korábban évenként így 2013-ban is kiszáradtak (Cserei-ér, Hajdúsámsoni-főcsatorna, Kati-ér, Martinkai- ér, Vermes-oldali-ér), 1989 előtt viszont soha, vagy csak igen ritkán. Összevetési alapként egy olyan eret is bevontunk a vizsgálatba (Kondoros), amelyik sem korábban, sem 2013-ban nem száradt ki.

A vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy az erek megváltozott vízjárásához a tojás alakban áttelelő és gyors egyedfejlődésű fajok voltak képesek leginkább alkalmazkodni. Az egy vagy több évig fejlődő fajok többsége lárva alakban telel át és a hazai szitakötőfajok lárva formájukat teljes egészében vízben töltik. A klímaváltozás szempontjából ennek igen nagy jelentősége van, hiszen ha egy, korábban egész évben vízzel borított terület teljesen kiszárad, akkor a lárva alakban fejlődő fajok nagy valószínűséggel elpusztulnak és az adott víztérben, az ezt követő években, azok a fajok nyernek teret, amelyek fejlődési ideje jobban tudja követni a szélsőséges időjárási viszonyokat: a hirtelen fellépő nagy vízborítást, majd a kiszáradást.

Ezek általában a tojás alakban áttelelő és gyors egyedfejlődésű fajok, mivel ők a gyorsabb fejlődési idő miatt nagyobb eséllyel tudnak imágóvá válni és életben maradni a kiszáradás előtt. A tavaszi vízbőség idején elöntött területeken, számukra rendkívül kedvező, sekély vízborítású, gyorsan felmelegedő és nagy tápanyagbőségű élőhelyek alakulhatnak ki, ennek köszönhetően új fajok is megjelenhetnek, mint például a ritka légivadász (Coenagrion scitulum), a fémzöld szitakötő (Somatochlora meridionalis), és a déli szitakötő (Crocothemis erythraea). Utóbbi azért is különösen érdekes, mert Észak-Afrikában, Dél-Európában elterjedt és a klímaváltozás hatására nyomul előre Közép- és Észak-Európa irányába. Jürgen Ott és munkatársai ezért a klímaváltozás fontos indikátoraként tekintenek a fajra.

Lápi acsa (Aeshna isoceles)

A kedvező feltételek hozzájárulhatnak a szitakötők fajszámának gyarapodásához, a fajkészlet változása azonban az érzékeny (általában védett) fajok számának csökkenésével is jár, ezért a folyamat hosszú távon a hazai fauna szempontjából kedvezőtlen. A hosszabb egyedfejlődési idővel rendelkező fajok - például a lápi acsa (Aeshna isoceles) és a szőrös szitakötő (Brachytron pratense) - száma a vizsgált területeken jelentősen csökkent, ezeket a fajokat ugyanis 2013-ban egyik területen sem találtuk meg. Egy hosszabb fejlődési idejű faj, a nádi acsa (Aeshna mixta) lárvája megtalálható volt ugyan az egyik vizsgált vízfolyásban 2013-ban, az ér kiszáradását megelőző időszakban, a kiszáradást követően azonban nem találtunk bizonyítékot a lárvák sikeres kifejlődésére, tehát feltehetően elpusztultak.

Nádi acsa (Aeshna mixta)

A klímaváltozás hatásain kívül az emberi eredetű zavarás mértéke is jelentősen meghatározza a vízfolyások szitakötő-együtteseinek összetételét. Ezt bizonyítja, hogy a kontrollterületként választott kisvízfolyás faunájában észleltük a második legnagyobb fajszámcsökkenést, annak ellenére, hogy egyszer sem száradt ki. A legtöbb éren viszont rendszeresen eltávolítják a növényzetet, mederkotrást végeznek, egyre több hulladék kerül beléjük, s ezek rendkívül súlyosan érintik a küllemi változásokra különösen érzékeny szitakötőket.

Az eddig bemutatott eredmények alapján a kisvízfolyások szitakötő-faunája alaposabb kutatásra és védelemre szorul. Az élőhelyek természetközeli állapotának fenntartása érdekében, s így a szitakötő-fauna diverzitásának megőrzése miatt szükség van az erek megfelelő vízellátottságának és zavartalanságának biztosítására.

Írta: Vincze András és Bodor Tímea
Fényképezte: Vincze András