A palóc és a tinta

 A palóc legény elemózsnát hozott hazulról az úrfinak, ki a városban járt iskolába.

Meglátja a legény az almáriom tetején a nagy tintásüveget, s felé kacsint.

– Innám een abaó, ha szabadna.

– Innál a gutát! – mond a diák –, hisz az tinta.

– Hadd legyeek az tinta, csak een egyet húzhatnék belőle.

– No hát húzz belőle egyet, tudom, hogy nem húzasz másikat.

A legény fogja az üveget, s egyet kortyant belőle.

 – Üm! – mond fanyar képpel – hát mért nem mondta az úrfi? Hisz nem tinta ez, hanem kalamáris.

 Nem is lesz az igaz

 Először látott ennyi vizet egy rakáson a nógrádi ember, lekerülve Füred tájékára.

– De nagy tenger ez a víz! – sóhajt fel elbámulva rajta.

A szomszédja sietett helyreigazítani a vizek felőli balfogalmát, mondván neki, hogy ezt Balatonnak híják.

– De nagy Balaton ez a tenger!

-------------------

Furcsa faluk

Vannak szerteszéjjel az országban helységek, miknek lakóira sok bohóságot ráfogott a szájongó közhír. Egykor egy egész litániát hallottam gúnymondatokból, amilyenekért az érdeklett faluk és városok lakosai be szokták aztán egymás fejét verni. Az én fejemet azonban éppen nem szükség ezért beverni, mert nem csúfondároskodásból mondom el, hanem mint egy jellemzetes vonását köznépünk humorisztikus leleményességének. A nóta ilyenformán hangzott:

Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték,

Kókán pedig a lencsét kétszer is megették,

Nagy-Lédecen a létrát keresztbe cepelték.

Ó-Kikindán szúnyog elől harangot félreverték.

Hetényen meg a rókát farkasnak nevelték.

Szent-Gáliak a hajdinát megúszni kezdették,

Rátótiak a rákot szabónak megtették.

Ezen és még sok más helységekről tömérdek tréfát mesélnek; persze mese az egész, és nem való dolog.

Nagy-Lédecen miért vitték a létrát keresztben az erdőn keresztül, ennek oka az, hogy a földesúr megtiltá nekik, hogy az erdőn fát vágjanak, ellenben, megparancsolá, hogy a varjúfészkeket pusztítsák. Ők tehát lajtorjával mentek a varjúfészkeket leszedni, azt pedig keresztben vitték át az erdőn, nem hosszában, s így az útba eső fákat kénytelenek voltak levagdalni.

Kikindán egy napon oly tömérdek szúnyog szállongott a templom körül, hogy a népség azt hitte, a torony füstölög, s félreverte a harangokat.

A hetényi róka története az, hogy valami vadállatot fogtak a mezőn, melyről azt hitték, hogy farkas, de nem merték addig elítélni, míg be nem bizonyult rá, hogy csakugyan az, hanem addig közköltségen neveltették, míg egy keresztülutazó fel nem világosította őket róla, hogy az állat bőre nem éri meg azt, amibe kerül.

A hajdinának szép fehér virága van, messziről, kivált mikor a szél hullámot ver benne, bátran tónak lehet azt nézni. A derék szentgáliakat rágalmazzák vele, hogy egy ilyen áltenger láttára bátran nekivetkőztek, hogy azt megússzák; ami mindenesetre elszánt jellemet tanúsít.

Végre a rátótiak, a jó rátótiak, őrájuk fognak minden bohóságot, ami valahol megtörtént és meg nem történt.

Sohasem láttak még rákot. Egyszer valahogy megkapnak egyet a tóban. Mi lehet az? senki sem bírta kitalálni. Végre kisütötték, hogy ennek ollója van, tehát szabó, ez szabja ki a ruhákat, ködmeneket, mármost csak azt az állatot kell még megtalálni, amelyik meg összevarrja.

Hihetőleg később kellett annak történni, mikor már lakott két szabó Rátóton, de csak egy kovács. Egyszer valamit vétett a kovács a vármegye ellen, amiért akasztófára ítélték, s a jó rátótiak folyamodást adtak be érte a törvényszékhez, hogy miután kovácsuk csak egy van, szabójuk pedig van kettő, tehát méltóztasson a vármegye elbocsátani a kovácsot, s akasztasson fel helyette egy szabót.

Mondatik róluk az is, hogy egyszer találtak az erdőben egy puskát, és nem tudták arról, hogy micsoda. Ez bizony furulya lesz, de két ember kell hozzá, az egyik fúja, a másik billegteti; a puska elsült s elhordta a fúvó fejét. A billegtető csak nézte egy darabig, hogy hova lett a koma feje; azután hazament a feleségéhez, megtudni, hogy elhozta-e magával a fejét, mikor együtt elmentek.

Az is róluk van feljegyezve, hogy szőlő nem teremvén határukban, midőn egyszer szőlőt leltek az úton, azt parázsba takarták és megsütötték.

Mulatságos dolgok még, miket Erdélyben az oláhfalusi székelyekről regélnek.

Hegyes-völgyes vidékük levén, azt mondják, hogy az oláhfalusi ember nem meri végigszántani a földét, mert attul tart, hogy ha nagyon a szélére megy, felbillenik vele a föld.

Hajdanában egy követet kellett mindig az országgyűlésre küldeniök, a követválasztás azonban igen egyszerűen ment náluk végbe, volt egy ősi mentéje a városnak, akire az legjobban ráillett, az ment el követnek, s a tapasztalás bizonyítá, hogy a választás mindig leghelyesebb volt.

Az ő kereskedelmük nagyobbrészt deszkákból áll. Az egész város deszkából van épülve, a fal és tető ugyanezen anyagból készült. Azonban nekik maguknak csak kétmérföldnyire szabad deszkájukkal kereskedniök. Egyszer folyamodást adtak be Mária Teréziához, hogy tegye meg azt, miszerint ezentúl Oláhfalu ne legyen messzebb Kolozsvártól két mérföldnél. A királynénak megtetszett a furcsa kívánság, s megengedé nekik. Hát ezentúl egész biztossággal hordák deszkáikat Kolozsvárra, mert az meg volt nekik engedve, hogy ezentúl két mérföldnyire legyen.

Másszor Apafi Mihály fejedelemhez folyamodtak, hogy adjon nekik dekrétumot, miszerint akinek lova nincs, járjon gyalog. A fejedelem megadta a furfangos kérést, s az lett belőle, hogy a futárok, kik nagyon sarcolták őket előfogatokért, ezentúl a fejedelem parancsára utasíttattak, miszerint: akinek lova nincsen, járjon gyalog.

-------------------------

A furfangos székely legények

A székely legmunkásabb faj az egész magyar földön, amit bizonyít az, hogy oly kis darab földön, mint az övék, hatszázezer székely meg tud élni, mégpedig tisztességesen, mondhatni bőségben és kényelemben, és hogy egy köblös földet a székely határban húsz pengő forintért is kibérelnek, s a székely kaszásnak háromannyi díjt fizetnek, mint az oláhnak; ennélfogva a székely előtt nincs is nagyobb fogyatkozás, mint a restség, s a székely leánynak nincs nagyobb érdeme, mint ha jó dolgosnak tartatik. A székely nő maga fonja, szövi az egész család ruházatát, ezért annak igen szorgalmas fonónak kell leány korában lenni, mert a székely nem szeret rongyosan járni.

Borcsa húgom körül is jártak már a legények, amidőn estenden kiült a hijú (házeresz) alá, guzsalyát csípejére támasztva, s szorgalmasan pörgetve a gyalogorsót ujjai közt, s olyankor mindig elmondá a kötekedőknek, hogy mindennap, akármennyi házi dolga van is, lefon egy báb (kendercsomag) szöszt a guzsalyáról.

Tamás volt benne (annyit tesz mint „hitetlenkedett”) a legénység, s egy vasárnap összebeszélve, ellopták a leány ládakulcsát, és belecsavargatták a szösz-bábba, mely éppen guzsalyára volt kötve.

Másnap követelte rajtuk a leány a kulcsot, azok csak biztatták, hogy majd előkerül az, ha ma nem, holnap. De másnap, de harmadnap sem lelte a leány a kulcsot; elmúlt az egész hét, mégsem került elő a kulcs.

– De húgom, nem mégy te férjhez – mondá végre a legénység –, mert egy hét alatt sem fontad le a guzsalyról a szöszt!

Így sült ki a gonosz restség.

Forrás: Jókai Mór – A magyar nép élce