Nézem, ahogy Marika néni (nem nekem néni, hisz tán nála is idősebb vagyok) 12 tojásból meg egy kiló lisztből gyúrja a tarhonya nyersanyagát, s azon morfondírozom: vajon hány mostani háztartásban veszi rá magát a háziasszony egy ilyenfajta munkára. De tudja-e egy mai fiatalasszony, egyáltalán hogyan készül a tarhonya, s hajlandó-e, mondjuk, egy órát, félórát rászánni a műveletre, amikor a boltból egy mozdulattal leemeli a polcról a „cus-cust”, hogy a pörkölt mellé feltálalja?

A választ legfeljebb sejtem. De hogy a házi tarhonya és a bolti egymástól nagyságrendekkel eltér, abban biztos vagyok.

Tornyán, Tóth Piroska és Suttyák András portáján, immáron harmadízben megrendezték a tájházak tornyai találkozóját. Ami lényegében nem egyebet szolgál, mint a népi hagyományok ébrentartását, megismertetését, azt, hogy a mai nemzedéknek is átadják a nagyanyák, nagyapák, dédszülők hagyományát – ha nem is feltétlenül azok követése miatt (ki vetne ma már, például, az egykori, manapság primitívnek számító kukoricaültető eszközökkel, amikor erre nagy teljesítményű berendezéseink vannak), de azért, hogy tudják: honnan jöttünk, hogyan éltek és dolgoztak elődeink.

A nép, amely nem ismeri, nem tiszteli múltját, annak jövője sem lehet, fogalmazták meg, teljes joggal, bölcs emberek.

Tornyán azonban a hagyományos tarhonyakészítés bemutatása természetesen csak egy volt a „napirendi pontok” között (tavaly a szappanfőzés volt a téma), a legfontosabb az volt, hogy a résztvevők képet alkossanak arról, hogy az övékhez hasonló, a népi hagyományok felmutatására, a köztudatban való bevitelére és rögzítésére vonatkozó erőfeszítések nem (nagyon) elszigeteltek, s hogy e törekvésükben nincsenek egyedül.

Egy tájház létrehozása (ha nem kereskedelmi célokat szolgál) bizony nem kevés szellemi és anyagi erőfeszítést (és időt) igényel a vállalkozó számára. Tornyán, például, semmilyen anyagi haszonnal nem járt (anyagi erőfeszítéssel azonban igen) a tájház létrehozása, berendezésének (fotóinak, dokumentumainak, népviseleteinek, a fedett tető alatt őrzött egykori mezőgazdasági eszközöket – a mai felfogás szerint – kezdetleges gépeket bemutató kiállítás stb. létrehozásának) előteremtése. Mindez azonban a múlt: a jelen az, hogy aki betér ebbe a (többnyire, tavasztól őszig nyitott kapujú) házba, az egy kicsit a múltba nyit be, és megérinti a történelem szele.

A szombat délutáni rendezvényt a tornyai és nagyvarjasi (Jaksity Farkas Florentina által vezetett) egyesített asszonykórus dalai nyitották meg, majd a pécskai, Engi Márta vezette Búzavirág együttes előadása követte. Tóth Piroska, a ház asszonya üdvözölte a helybeli, a magyarországi szarvasi, kisperegi, dombegyházi, battonyai vendégeket – Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnököt, Király Árpád helybeli plébánost, marosi r. katolikus főesperest, Bognár Levente aradi alpolgármestert –, kiemelve a néphagyományok őrzésének és megélésének szükségességét. Dr. Colta Rodica múzeológus, az Arad Megyei Múzeum munkatársa érdekes előadást tartott az Arad–Nagylak autósztráda menti, illetve a Mócvidéket is belefoglaló román és magyar települések régebbi és újabb kori kapcsolatainak, egymásra hatásának történetéről (amelyet egy közös román–magyar, Arad és Békés megyei kutatás keretében végeztek). A hozzászólások, kiegészítések, kérdések után a vendégek az Enache Viruca asszony által Horvat Sava közreműködésével készített (nagyon ízletes, 940 darab) töltött káposztából verhették el éhüket, hazaindulás előtt.

Azzal a meggyőződéssel, hogy tettek valamit a népi hagyományok megőrzése érdekében.

Jámbor Gyula
nyugatijelen.com