„Addig szaggatom a szívemet, amíg az Úristen megparancsolja minden embernek, hogy csodálja és szeresse a székelyt.”

Tamási Áron

"Édes testvéreim, mind, akik vagytok erdélyi szomorúságban, álljatok

közel hozzám, adjátok a kezeteket és legyetek jók, mert nagyon fáj a szívem.

Így. Nézzetek a szemembe, s ha látjátok benne a tenger sok fájdalmat,

akkor hallgassátok meg szavamat szeretettel. Aki pedig mégsem akar ügyet

vetni rám, azt erővel kényszerítem, mert közös keserűség az én

mondanivalóm. Veletek együtt Erdélynek szótalan fájdalmában születtem,

de azok közül való vagyok, akik testüknek melegét odaadják Hargita füvének.

Jussomat ne vitassátok, mert az én szavam a székelyek bajától nyerte

hatalmát. Inkább fájjon nektek is a szó, és az igazságot, amit itt

mondok, bajban, örömben panasz nélkül hordozzátok. És ne rejtsétek el a

szívetek, mert én Istennek meghagyása szerint a vállaimon hozom elétek

egy kicsi népnek a terhét. Mert én reszketve és fanatikusan keresem a

világ szívének ajtaját, és egy jó szóért, amit adtok a székelynek,

leborulok előttetek. Ó, hallgassátok meg mind, akik bánatosak vagy

jókedvűek vagytok, mert én barázdáról barázdára jártam és sírással

szedtem ki a rögök alól a fájdalmat, hogy dolgos fajomnak és minden

éhezőnek kenyeret tudjon teremteni a föld. Én a szántóvetők kezét

megcsókoltam és nem lettem megalázott tőle, hanem erős és jó

mindenekfelett. Aki közületek velem együtt ezt megcselekszi, megáldja,

és örömét megtartja az Isten.

Soha el ne felejtsétek, hogy hátatok megett gondokkal, bajjal

megrakodva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kiknek térden

állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők sok száz esztendeje nap nap

után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben,

örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre

kényszerítik a sovány földet. Olyan árván, szegényen és számba se véve,

mint a székely, még csodaképpen sem élhetne senki. És mégis a világ

jószándéka nélkül hajlik meg munkában a háta. És mégis tele van rakva

nagy bűnökkel ellene az idő. És mégis minden igazság szégyenére

lehajthatatlan fejjel állotok előtte, vagy elmentek mellette és jóságát

meg nem köszönitek….

Hát nincsenek áldott, igaz emberek, akik ne hagynák tovább nőni a

történelem szörnyű bűnét? Hát nincsen, aki jutalmat javasoljon olyan

embernek, aki előbb másnak ad a kevés kenyérből, aki idők óta megvédi a

mások házát, gyermekét és minden kincsét? Mert a székely tüzéhez hívja

az idegent és saját melegét is odaadná.

És kérdem én: hát állanátok-e az ítélet elé?

Én a félmillió székely fájdalmának a tetejébe állok. De amit onnan

mondok, értelmét örökre eltegyétek és rajta éjjel-nappal gondolkozzatok.

Vigyázzatok, mert a kenyereteknek a fele a földben marad, ha bűnötök

miatt szántás közben elesik a székely. Vigyázzatok, mert nem marad sas a

sziklán, virág a réten, jóakarat a földben, ha mulasztásotok miatt hite,

ereje meggyengül e négy vármegyének. Azért ismét mondom: gondolkozzék,

akinek hatalma van, hajoljon meg az úr, és verje a mellét a vétkező

ember, mert máris könnyel, verejtékkel és saját vérével gyógyítja a

székely az ő meghasadt szívét. És vigyázzatok még egyszer, mert ha

kinek-kinek érdeme szerint nem fizettek, jutalmatokért sírni fogtok, és

erőtök elvész a számonkérés idején.

Aki pedig magyar, annak kétszer szólok, hogy míg a világ, megérje szavammal.

Én az éhes emberért dolgoztam, amikor az apám ekéje elől kosárba szedtem

a köveket. Jutalmam az volt, hogy sok igazságra magamtól rájöttem.

Láttam, mikor a madár leszáll a földre és megcsókolja a virágot. Láttam

sok szótalan székelyt, akik mind kereszttel a hátukon szántják a földet.

Láttam hajnalonkint a Küküllőbe hullott három csillagot, amit a

szívükből kiszakasztva, a hunok küldenek nekünk az égből.

De kérdem: hányan vagytok, akik áhítattal állotok meg a virágot csókoló

madár előtt, akik levennétek a szántó-vető székely válláról a keresztet,

akik éhesen is megőriznétek a Küküllőbe hullott három csillagot? Hányan

vagytok, akik sírásom miatt elszomorodtok, akik kezemet szeretettel

megfogjátok? És hányan vagytok, akik engemet, egy erős hitű,

csodálatosan jó és fájdalmas faj gyermekét visszaöleltek?

Akárhányan, de szálljon rátok minden áldás. Hajnalonkint szebbé váljon

az álmotok és szemetekkel lássátok a virág nyílását, hogy annál több

kedvetek legyen. Minden jókkal együtt a búzával annyi öröm nőjön nektek,

hogy azzal megérjétek esztendőről esztendőre.

És rátok bízom az itt maradó kincseket: a virágot csókoló madarat, a

szántó-vető embert s a Küküllőbe hullott három csillagot. És ezeknek a

mélyén az erdélyi szépséget, a magyar jóságot és a történelem erejét.

És újra könyörgök nektek: adjátok a kezeteket, mert nagyon fáj a szívem.

Csak arra kérlek, hogy ne bántsátok a székely embert, hanem szeretettel

vezessétek a jövőbe, mert ha ezt teszitek, Isten előtt mondom, hogy

örömötek nagy lesz a jutalmazás idején.

Végezetül mutatom nektek a szívemet és megölellek mindegyiket.

És elmegyek szomorúan, mint a madár ősszel."

Tamási Áron (1897–1966)