A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet.

 

És most, a délutáni aranynapon gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.

 

Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton.

 

Hevesen osztottak valamit, s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán, és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte a föld fölé emelte őket a szapora mozgás.

 

– Hóhé, álljatok meg! – kiáltott Orbán kicsi Dénkó.

 

Úgy látszott, ő vezérli a sereget. Virágos, nagy rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek, és csillogó szemekkel várták a születő szavakat.

 

– Itt átalvágunk – mondta a vezér –, s tova a nagy domb alatt lesz a jó világ.

 

Megindult az egyik leánykával elöl, s a társai utánaugrottak a kövér fűbe, mint a virághabos tengeri vízbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámzottak a réten.

 

A mesebeli fürjmadarak is így mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön.

 

Vígan és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszínű a virágos fű, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig süllyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amíg vércseppek gyanánt néhány fecskeszegfű sarjadott ki rajta.

 

Itt megállottak, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek, s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei csokrot.

 

Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel.

I. kötet 285

 

Tartotta meleg hátán őket a föld, és azt hitte, hogy béállanak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak.

 

Nézték a megrebbenő madarak is, és azt hitték, együtt tartanak immár, és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik.

 

Nézte a Nap is őket, és azt hitte, új emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örök életet kacagjon.

 

És ringatta áldott tenyerén őket az Úr, s találgatta szaporán, hogy vajon mit akarhat annyi sok gyermek egybeverődve.

 

S akkor így szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval:

 

– Állj elé, menyasszon!

 

Egy leányka előrelépett, s pírba borulva megállt. Aztán egy buksifejű szökött a leányka mellé, jobb karját annak vállára kanyarította, s pezderkedve így ágált teleszájjal:

 

– Ne búsulj, galambom, megélünk hótig!

 

Az arcok derűre nyíltak, és hirtelen víg zajongás támadt közöttük. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jól bétölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, a szemei pislogtak, mint a gyertyák; majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt, s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett, és a kezeivel hadonászni. Aztán ártatlan arccal, mintha most szállott volna le a földre, a kiszólított párra tekintett, s a fűre mutatva így szólt:

 

– No, gyüngyölődjetek egy kicsit!

 

Szólásán nevetve hengeredtek végig, mint a jó meleg sarjún. Dénkó azonban nagy képet öltött magára, s megtűrte nyakát, mint nehéz helyzetekben a családapa. Mégis könnyed akart lenni, s mintha a kelletinél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dologban, komolykodva mondta:

 

– Vagy játszódjunk, vagy feküdjünk le!

 

– Bajos játszani, ha botlik a vezér – szólott valamelyik.

 

– Botlik a te nyelved! – dolgozott a tekintélyén Dénkó. – Hát nem úgy rendelte volt az Isten, hogy lakodalom előtt összebúva üsmerkedjék a fijatal pár? Úgy van vagy nincs úgy?

 

– Úgy van hát! – mondták egyszerre többen.

 

Dénkó úgy gondolta hirtelen, hogy most jól megszorítá, aki dolgába szólott az előbb. Feléje fordult tehát, s így szegezte neki szavait:

 

– Most tudóskodj, lám!

 

A másik béhúzta magát.

 

– Én nem szóltam semmit – mondta.

 

– Hát ki szólt?

I. kötet 286

 

– Az a sárga ember, né! – mutatott kicsi ujjával előre s felazon a gyermek.

 

Nézték, s hát csakugyan egy ember került valahonnét a dombtetőre. Valami úrféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopasz volt, és sárgásan fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe lett volna pakolva.

 

– Az Gyalló úr! – súgta az egyik. – Nálunk is volt egyszer, valami könyvet árult.

 

– Puskája is van! – szólott a másik.

 

Csakugyan odalátszott, amint Gyalló úr széjjelvetett lábai között, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány leviben fereszték vala meg.

 

– Hí, beh rusnya! – mondta kacagva az egyik.

 

– Haggyátok, hogy járja a szél – intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Tapogott egy kicsit, majd közelebb ment, s még közelebb, s úgy magyarázta:

 

– Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja össze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak aztán. Nem igaz-é?

 

– Igazsága van Dénkónak – ismerték el többen is. – De hogy lesz meg a ház?

 

– Hogy-é? – legyintett Dénkó. – A könnyen! Jó erőben vagyunk, hálistennek, s kalákában megcsináljuk.

 

Azzal jobbra fordult, s valami bokrok felé lengette kezét.

 

– Lássátok-é: ott az anyag! S egy pillantásra házat csinálunk, zöld házat.

 

– Menjünk!

 

Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta, s komolyan szólott, mint egy meglett ember:

 

– Ide a fűbe ülj le, né!

 

A leányka leült rögtön.

 

Akkor a vőlegény karját ragadta meg.

 

– Te pedig húzódj melléje, s burukolj neki, mint a galamb. Mü mindjárt visszajövünk.

 

Azzal elgázolt sebesen a többi után.

 

A kopasz úr meg sem mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét, s abba beléírt valamit.

 

A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egy részük tördeste az ágat, kettő karót kerített a kalibaházhoz, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak.

I. kötet 287

 

Egyszer megállott az egyik, s a bokrok közül a domb felé lesve vihogni kezdett:

 

– Né, Gyalló úr rajzol!

 

– A nem rajzol, hanem ír.

 

– Biztosan a szeretejinek ír.

 

– Mert van is az olyan vén kopacnak! – mondta a másik.

 

Orbán kicsi Dénkó buzgón serkentette őket:

 

– Dolgozzatok, mert ti nem vattok urak.

 

Később találós kérdést vetett fel az egyik:

 

– Mi az, hogy dombon ül, s aztán sárga héja van?

 

– Az eppen tök! – szólott, aki mellette volt.

 

– Igende ír is! – tette hozzá a másik.

 

– Az akkor Gyalló úr.

 

Ismét később ezt a kérdést tette fel az előbbi:

 

– Hát a mi, hogy gyalog indul, pedig ló van előtte?

 

Sokáig kerülgették kicsi eszükkel a kérdést, míg nagyot nevetett végül az egyik:

 

– Az is Gyalló úr eppen!

 

Zajongtak és repdestek a jóízű dolgon, mint a verebek a kiterített búzán. S a nagy bölcsösködésben azon vették észre magukat egyszer, hogy készen áll a kalibaház.

 

Orbán kicsi Dénkó vizsgálódva megkerülgette, aztán buksi fejével rábólintotta a végszót:

 

– Emmá ház! Még szaporodni is lehetne benne.

 

– Azt igen, nyulaknak kivált – mondta egy kék szemű cingár, aki hibát kapott még a toronyban is.

 

Hanem Dénkó már visszafelé tartott sebes mozgással, s nagyokat szökött mindegyre, mint a sáska. A többiek is szaporán ugrándoztak utána, s közben taszigálták belé egymást a fűbe, s olyan hangokat adtak, hogy nyekkenő seregnek lehetett volna nevezni őket.

 

– Ide, népség! – parancsolt a vezér, és újból maga elé tömörítette őket. Akkor vette észre, hogy a menyasszony s a vőlegény még javában kuksol a fűben.

 

– Hé, haggyatok lakodalom utánra is valamit! – kiáltott feléjük, s odarendelte azokat is. Erre a megmaradt két leánykát kinevezte örömanyának, két legénykét örömapának, egyet szószólónak, majd felhívást tett, hogy ki vállalja a papi tisztséget.

 

Nem jelentkezett senki.

I. kötet 288

 

Végre az egyik a domb felé hunyorított:

 

– Gyalló úrt híjjuk meg papnak…! – mondta.

 

Nagy zúdulás támadt.

 

– Hogyne!

 

– Mert eppen talál is a medve a kakasüllőre!

 

– Nem rontjuk el a napot!

 

Dénkó rázni kezdte a kezét, hogy csend legyen.

 

– Akkor vállalom én – szólott.

 

– Püspök nem lennél-e?! – kottyant belé a kék szemű cingár.

 

A vezér megsértődött erre.

 

– Akkor fújjátok fel az egészet! – mondta.

 

Nagy lárma támadt, s bomlás. Mind a kékszeműre mentek, s mind beszélni kezdtek:

 

– Ne tudj többet másnál!

 

– Kivetünk a játékból, ha nem nyughatsz!

 

Egy ideig így gyűléseztek, aztán közakarattal Orbán kicsi Dénkót kikiáltották papnak. S hogy mindez lezajlott, csendre állottak újra, hogy mehessen a játék.

 

Kicsi Dénkó szétterjesztett karokkal mindjárt fohászkodni kezdett nagy hangon a mezőben:

 

– Dóminusz bóbiszkum!

 

Utána karjait leeresztette, és intett, hogy járuljon elébe a fiatal pár. Azok oda is mentek, nagy komolyan lehajtották a fejüket, és térdre ereszkedtek a „pap” előtt, aki dünnyögött percekig valamit nekik, majd futkosó vonalakat rajzolt felettük, aztán felállította őket, s így szólt:

 

– Tudja meg a föld népe, hogy jóban-rosszban, esőben-sárban immár össze vattok kötve. Értitek-é?

 

– Ércsük.

 

– No, akkor menjetek békességgel, s lepjétek bé a földet! – mondta végezetül Dénkó olyan komolyan és méltóságteljes képpel, mintha egy világot teremtett volna.

 

De már senki sem ügyelt rá, hanem megbolydultak, és körülvették az új párt, s valamelyik nagyot kiáltott mindjárt:

 

– Dínomdánom, lakodalom!

 

Ketten-hárman táncolni is kezdtek, de a nagy fűben összeakadt a lábuk, s felbuktak, mint a csutak.

 

Orbán kicsi Dénkó forogva kiáltotta:

 

– Örömanyák, hol vattok?

I. kötet 289

 

Mikor azok jelentkeztek, így parancsolt rájuk:

 

– Szerepöt vinni! Itt az ideje, nem látjátok?!

 

Erre a két leányka járni kezdett kereken, s hajlongott, s kiáltotta ég felé szaladó hegyes hangon:

 

– Ételhez s italhoz hozzálátni, tisztelt vendégkoszorú!

 

S amint így körbejártak, egyikhez is, másikhoz is kínáló szavakat intéztek:

 

– Egyék, komám!

 

– Igyék, sógor!

 

– Ó, használjon, pelébános úr, no!

 

– Maga is, Ferenc bá, ne szégyellje magát, mint egy szűzleán!

 

S a víg örömben, mintha csoda történt volna, kenyér- és kalácsmaradékot termettek a zsebek, és kicsi orvosságosüvegek bújtak elé, amelyekben mind bor s pálinka, ki tudja honnan!

 

Mohón majszoltak, mintha sohasem ettek volna. S a kicsi üvegeket verték egymáshoz, s köszöntötték el a kortyot:

 

– Adjon Isten megélhetést az új párnak!

 

– Adjon az Isten sok ügyes gyermeket is!

 

– Eléhaladást és békességet!

 

– S nyugodalmas vénséget!

 

Így folytatták valami félóráig a lakodalmat. Akkor elkiáltotta magát Orbán kicsi Dénkó:

 

– Viszik az ifiasszont!

 

Erre kiállott a szószóló, és így búcsúztatta habarva az apai háztól:

Sírjál szép menyaszon:

Könnyeid follyanak,

Virágjaid maradjanak,

Fegyverek ropogjanak!

 

És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kalibaház felé, szökdöstek, és akkora zajt vertek örömükben, mint ha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az új párt az élén vitték a menetnek, s mindegyre rikótották elöl-hátul:

Ij-jú-jú!

Megdöglött a suta juh.

Ij-jú-jú!

Nem kell neki több sarjú.

I. kötet 290

 

Így lakodalmaztak végig a réten, s ahogy a kalibát megközelítették volna, hát mint a villanás, egy nyúl s egy nyúlfiú ugrott ki onnan.

 

– Né!

 

– Hó!

 

S utána mind, s neki a dombnak.

 

– Buff!

 

Gyalló úr lövést tett orcájuk előtt. Odamentek, s hát meghalt a nyúlfiú. Rosszulesett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele.

 

– Maga métt lőtte meg azt a nyúlfiat? – kérdezte Orbán kicsi Dénkó.

 

– Azért, mert futott – mondta az úr.

 

Összesúgtak a legénykék. Voltak legalább tizenöten. Szemük kigyúlt, arcájukra a vakmerőség kiállott, mint a vércse.

 

A puska a földön feküdt, gazdája a nyúlfiat nézegette.

 

Dénkó odalehelt a társának valamit, s erre, mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig.

 

– Levesszük a lábáról!

 

Gyalló úr megérzett valamit. Oldalt a fiúkra sunyított, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér:

 

– Reá, hé!!

 

S mint a medve, kit darázssereg megriaszt, félrelökött hármat a kopasz úr, s kiugrott közülük, s puska nélkül s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat.

 

– Fogd meg!

 

S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek, s körülvették a halott nyúlfiat, majd a puskára gyűltek valahányan.

 

– Fojtsuk meg földdel! – mondta a vezér.

 

S örömhullámokat verve, betömték a halál két csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember új riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek végig a mezőn.