Gondoltam, a húsvéti ünnepekre hazamegyek a faluba. S haza is mentem. Mint a nap és a hold, az öröm és a bánat is úgy borongott otthon. Az idő valósággal együtt küszködött a néppel, de kiverődni még nem tudott egyik sem.

Így közeledett a húsvét.

Esténkint, a nagyobbik húgom és a sógor hajlékában, néhány rokon és szomszéd együtt szokott ülni velünk. Ilyenkor beszéltük meg a világ dolgait, melyek között a falu hírei voltak az elsők.

Nagyszerdán is így volt.

Csakhogy azon az este, valami okból későn érkezett anyám, pedig más estéken mindig elsőnek jött. Láttam is mindjárt, hogy valami bujkáló ború van az arcán. Vártam egy ideig, hátha magától szólana borúja miatt, de mivel nem akart mégsem szólani, megkérdeztem tőle:

- Hát mi van?

- Nagy újság nincs semmiből.

Egyszerre csend keletkezett a szobában, s egyik-másik gyanúsan is pillogott. Aztán Gáspár öcsém mosolyogni kezdett, és így szólt:

- Anyám a fenyőfa koporsó árnyékából jött nyilván.

Egyszerre mindenki megbolydult, csak éppen én nem értettem semmit. S amikor kérdeztem, hogy miféle fenyőfa koporsóról esik a szó, akkor is csak ennyit mondott az öreg szomszéd:

- Feszül a bíró.

Vagyis kevélykedik, hatalmaskodik, s egyáltalában nem fér a bőrében. Olyan ember az. A szomszédunkban lakik, mellettünk éppen. Nagy udvarával, két csűrével és terjedelmes kertjével egészen reánk feküdt már. Nagygazda és hatalmas ember.

- Hát mit követett el ismét? - kérdeztem.

Csúfondárosan nevettek, s nem akartak szólni. Engemet pedig birizgálni kezdett az indulat, hogy milyen nehezen adják a szót. Pedig megszokhattam volna, hogy mindig nagy készülődéssel ássák a történetnek a medret. S amikor már készen van a meder, csak akkor indul el benne a szó.

De aztán elindult, s el a szóban a bíró is maga. Kifordult kevélyen otthon a kapun, nem sokkal délebéd után, s elindult felfelé az úton. Az asszonyok ügyelik lépteit, s hát egyszer az asztalos háza előtt megáll.

- Itthon vagy-é, Albert? - kiáltott bé az ablakon.

Az ablak egyik szárnyát kinyitotta rögvest az asztalos, és jelentette magát:

- Én itthon, hát miért?

- No, tégy le mindent a kezedből - folytatta a bíró - s csinálj hamar egy fenyőfa koporsót.

- Azt kinek?

- Azt anyámnak - mondta a bíró.

Többet nem szólott egyet sem, hanem megfordult és elment. De a hír, hogy mit mondott a kevély nagygazda, úgy futott végig a falun, hogy még őt is megelőzte. Már mindenki tudta, hogy halálán van a vénasszony, pedig beteg sem volt, csak kilencven esztendős. Mire hazaért ismét a bíró, már nagyanyám ott is volt az öregasszonynál, hogy elbúcsúzzék tőle.

- Azt mondják, halsz meg - mondta neki nagyanyám.

- Mondhatják is - felelte Zsuzsi néni.

- A fiad megrendelte a koporsót.

- Ő mindenről gondoskodik - mondta a vénasszony.

Tovább már nem fűzhették a szót, mert a bíró belépett a szobába. Csak megtekintette a két öregasszonyt, s azután odament az ablakhoz. Nagy asszonysereget látott odakünn az úton, kinyitotta tehát az ablakot, és odakiáltott:

- Mit pletykáltok olyan nagy csordában?

Még bé sem tette jóformám az ablakot, már ott volt az egyik asszony, bent a tornácban a bírónál. S beszél, mint a gyorsan motozó szél. Hát igen, a fenyőfa koporsót beszélik az asszonyok. Hogy micsoda ember az ilyen, aki nagygazda létére fenyőfából csináltat koporsót az édesanyjának! Ki egész életében csak dolgozott, s a vagyont tekintve is legkevesebb cserefa koporsót érdemelne.

A bíró egyre csak összébb húzta a szemöldökét, a végén pedig így szólt:

- Mondd meg az asszonyoknak, hogy felakasztatom őket! S onnét az akasztófáról aztán nézhetik, hogy milyen koporsóban fekszik anyám.

Az asszony elment.

Zsuzsi néni pedig másnap már nem kelt fel az ágyból.

S pénteken reggel meghalt.

Mindenki békességes nyugodalmat kívánt neki, de volt olyan is, aki irigykedve mondta, hogy milyen szép napon hala meg. Nagypénteken! Ámbár nem harangoznak neki, csak kelepelnek. De a kelepszót is meghallotta mindenki, mert az asszonyok egyre-másra gyűlni kezdtek a halottas házhoz.

A bíró azonban nem ügyelte az asszonyokat. Megbántva és háborogva csak egyet ismert: megmutatni a világnak, hogy milyen virrasztót és milyen temetést rendez ő. Maga elé rendelte hát mind a két szolgáját. A kisebbiket a paphoz szalasztotta, s azt üzente neki, hogy kerítsen még két másik papot is maga mellé, mert hármasban kell az anyját temetni.

- S béfogni hamar a két lovat! - parancsolta a nagyobbiknak.

Egy félóra múlva már csattogva vitte a két ló a szekeret a város felé. A nagygazda egyedül ült a hátulsó ülésen, bekecsben és nagy fekete kalapban. Tompa szemekkel az eget nézte, s jóformán még azokra sem vetett ügyet, akik köszöntek neki. Estefelé, amikor megérkezett a városból, a szekér derekában nagy cserefa koporsó feküdt. Fojtott fényében úgy uralkodott az a díszes koporsó, mint emberben maga a bíró. Arany betűkkel a Zsuzsi néni neve is ki volt rakva a koporsón; az egyik oldalon a leányos neve s a másikon az ura után való. S a nagy cserefa koporsó körül, mintha cifrázott forgácsokkal lett volna tele öntve a szekér dereka, úgy állott ott színültig a rengeteg sósperec, hadd torozzon este a nép, ha nagypéntek van is!

És elöl, a lóhajtó szolga mellett, ott ült zsinóros fekete ruhában egy halottas huszár.

Nagy zörgéssel fordult bé az udvarra a szekér, és a ház előtt megállt. Mindenki odacsődült, aki felragadt az úton, s bámulva nézte, hogy milyen koporsót, mennyi rengeteg sósperecet és micsoda nagy fekete urat hozott a bíró.

Ez kellett a nagygazdának éppen.

Kevélyen ugrott le a szekérről, s hogy az ámulat még nagyobb legyen, ráintett a fekete ruhás emberre, és úgy vetette oda a bámészoknak:

- Vettem egy urat is!

Aztán megparancsolta a halottas huszárnak, hogy a szekérről vetesse le a nagy koporsót, s utána lásson más dolgához. Vagyis csinálja meg a ravatalt, s fektesse fel oda a halottat. Az asszonyokkal pedig kosarakat hozatott, hogy azokba belegyűjtsék a töméntelen sósperecet; majd rámutatott egy nagy fekete ládára, hogy azt fel kell nyittatni.

- Mi van benne? - kérdezte egy rokon.

- Fekete gyászlepel, amennyi kell - mondta a bíró. Kivették a fekete lepleket, s azokkal béteregették, végig és hosszan, a kaput és az egész tornácot. Még a kerítésre és az ölfák tetejére is vetettek egyet-egyet. S egyszerre úgy megfeketedett az egész ház és az egész udvar, hogy az emberek elismerőleg mondogatták:

- Ez már gyász!

A nagy koporsót négyen bévitték a házba, az asszonyok pedig teletöltötték sóspereccel a kosarakat. Mint a sáskák, a gyermekek úgy sereglettek, s egy-egy perecet odahajított nekik a bíró. A többit az asszonyok felvitték a házba, s nekiláttak, hogy a nagyobbik szobában, az esti torozásra, megterítsék az asztalokat. Jelenleg ott feküdt még a halott az ágyban, ahogy elérte a vég, abban az állapotban. De a termetes fekete ember ölbe vette, és általvitte szépen a kertfelőli külső szobába. Aztán a megboldogult után az ágyat is eltakarították, s így egészen célszerűre tágult a hely.

S nemsokára leereszkedett az este. A lámpákat meggyújtották, és a virrasztók gyülekezni kezdtek. Nagy ládákkal sört hoztak a szolgák és az üvegeket durrogtatták. A dugottakat sűrűn kirakták az asztalra, és az asszonyok átvették a tisztet.

- Mindenki üljön az asztalhoz! - hangzott a szó.

A férfiak engedetlenül állottak, és eresztették a füstöt. Ezért dagadni kezdett a felhívás és élesedni a szíves szó. Majd az egyik el is kiáltotta:

- Kezdjétek lenyomni őket!

S csakugyan, ki-ki megragadott egy férfiút, s lenyomta az asztal mellé. Majd amikor mindenki ült már, valaki megkopogtatta az asztalt, lassan felállt, és nagy csendben, lehajtott fejjel és illendő hangon így szólt:

- Imádkozzunk a megholt lelkiért!

Amikor ezt megtették, leültek csendesen ismét, és elfújtak egy halottas éneket. De ahogy elhangzott az ének, mindjárt meghervadt arcukon a gyász.

A perecek ropogni kezdtek.

S gyülekezni az üres üvegek.

Többet aztán nem is énekeltek, mert az utolsó gyászének már olyanformán hangzott, mintha egy kicsit nóta lett volna belőle. Inkább kártyát szedtek elő, hogy kedvezőbben teljék az idő. S ahogy beljebb és egyre beljebb melegedtek, az élet apró nyílásain a kedv és a tréfa is kezdett előbújni.

- Egyhamar nem is temetjük el - mondta az egyik.

- Amíg ilyen hűvös idők járnak - szólott a másik -, addig bátran lehet is tartani.

Egy kicsi fürge ember ült az asztal végén, s hegyes hangon belészólt az is, mert azt mondta, hogy melegben sem muszáj eltemetni a holtat, hanem reggel leviszik a pincébe, s esténkint pedig felhozzák.

Hát igen, ragaszkodtak a halotthoz, mert a vidámságot és azt a kicsi jólétet neki köszönhették. S ebben a ragaszkodásban igen jól töltötték hajnalig az időt. Csak akkor kezdték elhagyogatni a házat. Virradatkor már csak a közeli rokonok voltak jelen, majd azok is megbújtak valahol, hogy szundítsanak egy kicsit.

Csend lett.

Csak az elégedettség virrasztott már a dölyfös nagygazda álma fölött, miközben a halottas huszár fáradtan nézte, hogy a halott feje fölött milyen üdén kel fel a tavaszi nap.