1

 

Nagy legenda a bibliai Paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.

 

Így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam, és repdestek a szemeim, és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szívemet. De most úgy láttam, hogy játszik az ég világán minden: játszik a Nap, ahogy kerek, langos fejét kacagva a hegyek mögé húzza, mint egy bujkáló óriásgyermek; és játszottak a varjak, amint a jegenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet húzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cikáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszíj módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld.

 

És mégis minden örökízűnek látszott. Bizonyos voltam benne, hogy így volt ez a fáraók idejében is, vagy a mi Szent László királyunk idejében. Éppen így, mint most: Ferdinánd román király erdélyi uralkodásának második nyarán.

 

A folyó vize a régi örök kottára muzsikált, a rétek a mindenkori színbe borultak, a búzák pedig az állandó aranyba. A föld nem változott, amelyen álltam, csak újfajta emberek jelentkeztek rajta.

 

Láttam is egyet ezek közül, amint a falu felöl egyenesen irányomban tartott, fegyverrel a vállán. Hamar a búza közé húzódtam, hogy lássam, hogyan viselkedik a szabad természet ölén. Csendes menésben és dudorászva jött a kicsi ösvenkén, amely a búzák között bujkált illatot szuszogva. S a képzeletem játszani kezdett:

 

- Hó, ki vagy?

 

- Csendőr, román.

 

- A neved?

 

- Stefan.

 

Még jó, hogy felelt, mert az volt az uralkodó érzésem, hogy rossz véleményt tápláljak felőle. Így csak legyintettem feléje egyet:

 

- Mehetsz!

 

Fegyvere mellett valami rangfokozat volt a vállán. Öltözetén látszott, hogy tisztaságra törekszik. Barna szemei békések voltak, fiatal arca sima és derült.

 

Erdélyi fiúnak látszott.

 

Ahogy utánanéztem, s nagyléptű, kissé parasztos járását figyeltem, egyszerre egy leány alakja tűnt a szemembe, amint jött e katonával az ösvényen szembe. Piros szoknyát viselt, s a derekán felül csak inget, mit a nyakán szélesre kihajtott. Kalapja nem volt, cipőjét is csak meztelen lábára húzta. Barnapiros arca forró lehetett, mert virág módjára virítani látszott.

 

Mozdulatlanul figyeltem őket a búza közül, mert nagyon kíváncsi voltam erre a találkozásra. Elgondoltam hirtelen, hogy most két erdélyi nép gyermeke fog egymás szemébe nézni, itt a mezei ösvényen, ahol senki sem látja őket, csak az Isten és én. A városokból ugyanis sok baj és gyűlölködés híre jött, mellyel e két nép nyomorgatja egymást. Azonkívül több ízben hallottam azt is, hogy a román csendőrök garázdálkodnak néha a mi leányaink és asszonyaink körül. Amint ez keresztülfutott hamar a fejemben, önkéntelenül körülnéztem, hogy valami kézbelit nem látnék-e, amellyel szükség esetében megvédjem az én népem leányát. Nem láttam azonban semmit, mire megtapogattam a zsebemet, hogy nem felejtém-e otthon a bicskát. Láttam, hogy nem, s nyugodtan vártam.

 

A katona feszesebbre húzta fegyvere szíját, s maga is egy kicsit peckesebbre feszült, mintha valami feljebbvalóját látta volna jőni. A leány pedig alig észrevehetőleg jobbra és balra nézett, majd lesütött szemekkel ringatta magát közelebb. Már csak két lépésre lehettek egymástól, s akkor láttam, hogy a katona elereszti jobbjával a szíjat, és könnyedén tiszteleg.

 

- Jó napot kívánok! - köszönt.

 

- Nincs baj! - mondtam.

 

A leány nem állott meg azonban, sem a szemét fel nem vetette. Félénken visszaköszönt ugyan, de annyira halkan, hogy én csak ezt hajlottam:

 

- Isten.

 

A katona hirtelen megállt, a sapkáját feljebb lökte a fején, s egy kissé ingerülten szólt a leányra:

 

- Állj meg, babám!

 

- No-no... - helyesbítettem én is, miközben azt hittem, hogy rögtön futásnak ered a leány. Azonban nem jól számítottam, mert megállt, és a katonára nézett. A legény feléje mozdult, és derűs arccal, de tisztelettudóan szólt:

 

- Hova siet olyan nagyon?

 

- Haza indulék - mondta a leány.

 

Feltűnt nekem, hogy egészen barátságosan szólottak. Arra gondoltam, hogy ismerték talán korábban is egymást. De láthattam rögtön, hogy most beszélnek egymáshoz először, mert így folytatta a csendőr:

 

- Hogy hívják magát?

 

- Demény Etelkának - mondta a leány, de nem kérdezte vissza a katonát, pedig ez láthatólag várta.

 

- S hol laknak?

 

- Mü a nagyút mellett, eppen szembe a hitelszövetkezettel.

 

Erre levette fegyverét a csendőr, s jó néhányszor megütögette agyával az ösvény kemény útját. Egyébként is látszott rajta, hogy valami nagy elhatározás előtt van. Végre felnézett, és így szólt:

 

- Én elmennék valamelyik este magához, ha szívesen látna.

 

A leány elgondolkozott egy pillanatig, majd leszakasztott egy búzafejet, s mialatt nézegette, így felelt a csendőrkatonának:

 

- Én nem bánom, csak apámék meg ne haragudjanak.

 

- Hát mikor menjek?

 

Egy pírhullám futott az Etelka arcán, majd nevetve mondta:

 

- Jöjjön szombat este.

 

- Ma kedd van, ugyé? - számította a legény.

 

- Ma az, egész nap.

 

- Eleget kell várni - mondta a katona, és egy sóhajtással vállára vette megint a fegyvert, és a leány felé nyújtotta a kezét. S ahogy így álltak hosszan kezet fogva, láttam, hogy nagyon közel hajlanak egymáshoz. Nem tudom miért, de nagyon fájt volna, ha csókra mennek. Szerencsémre azonban barátságosan elköszöntek. A leány megindult, és halkan énekelni kezdett. A katona meg sokáig állott helyben, nézvén a távolodó leányt, akit én is néztem. Ő ringó járását és szép kerek farát szemlélte, én pedig a fehér ing alatt szökdöső két játszi melle halmát.

 

Az a vágyam jött, hogy valamiképpen a leány elé kerüljek magam is, mert nagyon kívántam barátkozni véle. Mielőtt azonban indulni akartam, egy pillantást vetettem a csendőr felé, mert nem akartam, hogy lásson. S ebben a pillantásban meghűlt bennem a vér: a katona lövésre felemelve tartotta felém a fegyvert. Hamar a földre kuporodtam a sűrű magos búza közé, de alig szusszanthaték egyet, el is sütötte puskáját már. Vigyázkodva felemelkedtem, s hát egy riadozó nagy verébcsapat takarodik tova a fejem felett. Már tudtam, hogy azokra vadászott, de láttam azt is, amint bément a búza közé, s ott keresgélt valamit, majd egy meglőtt verebet magasra dobott, miközben így kiáltott:

 

- Noroc!

 

Ebben a vadságában nagyon idegennek találtam. El is gondolkoztam a dolgon, s úgy vélekedtem, hogy nem cselekedte volna meg ezt az egész garázda dolgot, ha ennek a mi székely földünknek lett volna a szülötte. Fel is tettem a kérdést, hogy mi jogon kerülgeti a mi leányainkat, és mi jogon lövögeti agyon a mi verebeinket? Utóvégre, ha ez így megyen, eljöhet ide akárki, s akármekkora rontást vihet véghez bennünk és a mi jószágainkban!

 

Nagyon haragudtam, és teljes joggal. Oda is fordítottam feléje a fejemet, hogy egy éles pillantással megrójam az egész falu nevében. Azonban már tovalett időközben. Gyorsan kijöttem a búzából tehát, és ösztönös sietséggel megindultam a leány után. Haladhattam már valami tíz lépést, amikor cselekedetem célja öntudatos lett előttem. Feltettem tehát magamnak a kérdést, hogy miért is eredtem valójában a leány után? Azért-e, hogy barátkozzam, és férfiú legyek véle, ha ő is úgy akarja? Vagy talán valami más cél vezet? S akkor azt feleltem, hogy nem mint férfiú sietek utána, hanem mint székely ember, akinek résen kell állnia, és védenie kell a székely javakat. Úgy éreztem, hogy kötelességem lebeszélni ezt a szép tiszta leányt arról, hogy közelebbi ismeretségbe ereszkedjék a román katonával, vagy éppen vérét vegyítse véle.

 

Vizsgálódni kezdtem a leány után, de nem láttam sehol. Sőt énekét sem hallottam, pedig csendes volt a mező. Futásra vettem a dolgot tehát. Amint kiérkeztem a búzák közül, megálltam. Éppen egy dombon voltam. Hiába néztem azonban újra és újra körül, mert nem találták meg szemeim sehol a leányt.

 

- Talán az Isten repítette el ilyen hirtelen előlem! - mondottam, és leültem a gyér, de virágos fűbe, hogy gondolkozzam. Feladtam magamnak a tételt, amely így szólt: "Egy székely leány és egy román fiú kezdik megszeretni egymást." Akkor magamra parancsoltam, a szívemmel és a véremmel egyaránt valódi székely emberre, hogy őszintén, minden elfogultság nélkül, itt a végtelen mezei templomban, Isten eleven jelenléte előtt, szóljak hozzá a dologhoz, és fejtsem meg, ha tudom.

 

Mondhatom, sokat és sokáig vergődtem szívemben és elmémben egyaránt. Egyszer felültem, máskor könyökömre ereszkedtem, majd hanyatt, majd hasra feküdtem. Megküzdöttem különböző angyalokkal és arkangyalokkal, akik mind vallási vagy hazafias vagy másféle nagyobb eszmékre kértek tőlem esküt. Először a férfiút győztem le magamban, aki minden kívánatos leányt és asszonyt magának óhajt. Ez nem ment olyan nehezen, mint ahogy én gondoltam volna. Utána a katolikus vallásban való neveltetésem került sorra, majd erdélyi mivoltom, majd pedig erős székely érzésem és hitvallásom. És be kellett vallanom, hogy ezeken az alapokon, sem az egyiken, sem a másikon nem lehet megoldani a székely leány és a román fiú közötti szerelem problémáját, ami olyan egyszerűnek látszik. Akkor a világ kezdetére gondoltam és azokra a tanításokra, amelyek az első emberekről szólnak, majd az Ádám gyermekeinek meg nem fejtett szaporodási körülményeire, végül pedig Istenhez mentem, minden dolgok kútfejéhez, s az ő szándékaira gondoltam, melyekkel teremté az embert. És itt egyszerre nagy világosság és öröm támadott bennem és megfeleltem:

 

- Ama leány nem székely leány volt. És ama katona nem román katona volt. Hanem emberek voltak mind a ketten, akiknek nem az parancsoltatott, hogy származásukkal büszkélkedjenek, hanem az, hogy szaporodjanak, és népesítsék be Emberrel a földet.

 

Ekkor azonban mintha elszenderedtem volna. Mert alaposan szürkült, mire felmerültem valami messzi világból. Talpamra állottam, hogy hazamenjek. Fecskéket láttam, amint hegyeket és völgyeket rajzoltak szárnyaikkal a levegőbe. S messze az úton két fehér ökröt, ahogy lassú nyugalommal egy szürkeségbe merült szénásszekeret húztak.

 

Csendesen ereszkedtem a falu felé, s egyszer, nem is tudom hogyan, nagyszerű ötletem támadt. Még meg is álltam, és úgy mondtam gyermekes örömmel:

 

- Szombat este én is elmegyek a lányhoz!

 

2

 

Másnap beszéltem két legénnyel, hogy jöjjenek el ők is. Kérdőleg néztek rám, ami meglepett, ámbár számíthattam volna reá. Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy mit feleljek, mert nem akartam elárulni semmit. Azt mondottam, hogy igen érdekes dolgokról fogok beszélni, amelyeket fent Kolozsvárott és más helyeken tapasztaltam. Láthatólag felkelt bennük a kíváncsiság, s csillogó szemük is mutatta, hogy szeretnének e zavaros időben tudni mindent, pedig egyszerű falusi legények voltak.

 

A következő napon három másikkal beszéltem ebben az ügyben. Ez volt csütörtökön. Pénteken újabb kettőt hívtam meg a leányos házhoz, szombaton pedig Balla Gáspárt, akivel nagy barátságban voltam legényke-koromban.

 

S amikor szombaton este édesanyámmal és a testvéreimmel megvacsorázhattam, azt mondottam, hogy valami kutyának való, szédületes fejfájásom van, s a jó lagymatag esti levegőn megjárom magamat.

 

Nem akartam elárulni ugyanis, hogy leányhoz megyek, mert nevettek volna rajtam.

 

Ahogy kimehettem a kapun, egyszerre nagy és merész vállalkozásnak tűnt fel az egész. Igaz, hogy a házat ismertem jól, ahova menendő voltam, s igen a kedves szülőket és a szép leányt is, de gyermekkorom óta nem jártam soha náluk. Bizonyosan csodálkozó szemekkel fogadnak majd, gondoltam, vagy pedig megzavarja őket a nadrág, amely lábszáramon harangoz. De ez még mind semmi volt ahhoz a dologhoz képest, ha netalán a leány áldott állapotba kerülne ezen idő tájban: mert akkor ezt egyenesen reám fogják, s nemcsak a falut, hanem az egész vidéket bétöltik a hírrel.

 

Ilyen gondolatok kínoztak egészen a kapuig. Ott azonban megbátorodtam egyszerre nagyon, s úgy mentem bé, mintha hazamennék. Koppintottam illemtudón az ajtón, s mosolyogva béléptem a jó tágas szobába.

 

- Adjon az Isten jó estét! - köszöntem, mire Demény bácsi rögtön fejállt egy kurta lábú székről, s erős kézfogással üdvözölt, majd örömében a vállamra tette a másik kezét.

 

- Adjon az Isten, kedves ecsém, komámnak fia! - mondta szinte tüntetőleg, majd a vállán hátradobta a szót: - Kerítsetek egy széket, te!

 

Serényen kerített is a leány, és reám nézett csillogó kék szemeivel. Éppen a háziasszonyt üdvözöltem akkor, de hamar túltettem magamat rajta, s egy kicsit játékosan megszorítottam a leány meleg kezét.

 

- Hát mikor aratunk, gyöngyvirág? - kérdeztem.

 

- Maga nélkül nem is lesz meg - mondta kötekedő hangon.

 

- A jövő héten már vághatjuk is - szólott a gazda, jelezvén, hogy ebben a kérdésben ő az illetékes.

 

Még öt legény volt ott, közöttük az én régi barátom is. Keményen kezet ráztam azokkal is, majd a széket hátrább vittem az öreg mellé, hogy onnét mindent jól szemmel tarthassak.

 

- Eljöttem, hogy egyről-másról elbeszélgessünk - mondtam.

 

- Az jó is lesz - fűzte az öreg -, legalább megtudjuk, hogy miért nem jó a világ.

 

Megnyugodtam, hogy ilyen jól és kedvesen keresztülestem az ismerkedés küszöbén. Az öröm könnyűvé és vidámmá tett egészen. Beszélgetni kezdtünk. Először csak az öreggel ketten, majd a legények is közénk ereszkedtek. Kérdéseket tettek, hol a gazdasági, hol a politikai helyzetre vonatkozólag, hol a városi megélhetést illetőleg. Én azonban egy-két szóval elütöttem mindezt. Inkább arra törekedtem, hogy kedvre derítsek mindenkit. Ismertem ugyanis a székely ember természetét, s tudom, hogy játszi és csipkedő, amikor kedve vagyon. Azt akartam tehát, hogy a román katona; aki bármely percben érkezhetik, úgy essék be e derűs szobába, mint a jó meleg vízbe, melyben ficánkoló halak csipkedik, jelezvén, hogy a cápa is vízben lakik.

 

Elmondtam nekik a csíki ember történetét az ördöggel, utána pedig Chaplint kezdtem kézzel-lábbal utánozni, mondván melléje furcsa, csukladozó mesét. Javában mókáztam, s ők javában nevettek éppen, amikor kopogtatott valaki az ajtón. Mind arra néztünk, s hát az én katonám ereszkedik az ajtó szájából elé. Köszönt, és rögtön meg is állott, mert szembe ütötte a hullám, amely a megrebbent szemekből feléje csapott. Ő azonban egy önkéntelen mozdulattal a karján fityegő fegyveréhez nyúlt, mintha megszállotta volna a hadisten szelleme, mondván: ne félj, zsandár! És nem is félt, hanem otthonosan, sőt a katona ízetlen fölényével kezdett mozogni. Úgy mellékesen kezet fogott mindegyikkel, s amikor reám került volna a sor, figyelmeztetett a szemeivel, hogy jó volna talán felállni. Én azonban gondolatban hivatkoztam a békére, amelyben élünk, és nem állottam fel. Erre nyersen kezelt velem, és azt mondta:

 

- Stefan.

 

Odaszóltam valamit hirtelen hangon, de a csendőr nem hallotta meg, vagy nem akarta talán meghallani szómat. Egyenesen a leány mellé telepedett a kanapéra, s még jól megrecsegtette e tisztes székely bútort, mintha kínozni akarná.

 

A legények összenéztek.

 

Figyeltem, és készakarattal semmit sem szóltam. Vártam az első hangot. Demény bácsi szivart sodort, mint hirtelen jött gond idején. A leány pírba borult arccal kurtákat felelt a kedélyeskedő katonának, a legények pedig megtömörödtek, és összedugták a fejüket.

 

Nem szóltam most sem.

 

Végre a gazda rágyújtott, majd köhintett egyet, s nagy nyugalommal ezt kérdette tőlem:

 

- Kolozsvárt van-é sok romány?

 

- Ott elég van - mondtam.

 

Erre megtűrte a nyakát az egyik legény.

 

- Itt csak egy van - szólott, és röhintett egyet.

 

Megijedtem, hogy valami bajt találnak csinálni e békés házban, s azért békítő szándékkal utánatettem:

 

- Azok között is van jó ember.

 

- Ott van, ahol sokan vadnak - mondta megint a legény.

 

Láttam, hogy ezekkel immár bírni nem lehet, s barátságosan kérdeztem a katonától, hogy őt is beszédbe csaljam:

 

- Mondja, vitéz úr, mi a véleménye a székelyekről?

 

- Verekedő nép és csúfolódó - mondta.

 

Kissé felingerelt, mert azt vártam volna, hogy több tisztelettel beszéljen az én népemről. Kötekedő hangon jegyeztem meg:

 

- De a székely leányokról jobb véleménye van, ugyé?

 

- Azokról a legkedvezőbb - fölényeskedett.

 

- Kedvező kedviben van - szólalt meg az én régi barátom, s láttam, hogy hegyesen nézett a katonára.

 

Kacagtam egyet, és lefordított tenyérrel intettem, mintha le akarnám fektetni a peckes szavakat.

 

- Hallották-é a vak ló történetét? - mondtam egy kanyarodással. - Azét a vak lóét, amelyik Tündérországba vitte a királyfit, mert nem látta a kövér füvet a réten.

 

Stefan hegyezte a füleit, mert valami hátbatámadást gyanított.

 

- Az nem királyfi volt - mondta az egyik legény -, hanem cigány, mert nem jár más nemzetség vak lovon soha.

 

- A mesében még döglött lovon is jártak, mert ott minden lehetséges - mondtam.

 

- Az a mese olyan, mint a mü életünk - szomorkodott a gazda, s térdere lógott a feje. - Mert ebben a mü életünkben is minden lehetséges.

 

Engemet is elszomorított ez a mélységes hasonlat, amely a nép szívéből bugyogott egyszerre fel, mint a fekete vér. Sokáig nem szóltam semmit, s a legények sem semmit. Csak néztünk magunk elé az árvaság végtelen szomorúságával, mert tudtuk, hogy nekünk még egy vak lovunk sincs, de még egy megdöglött hitvány gebénk sincs, csak magunk vagyunk a beborult időben, fényt vetve néha, mint a csillagok, melyek csodálatos, dús tavaszi éjszaka után sírnak.

 

Úgy éreztem, hogy nyugszik kedvemnek napja, hogy ki tudja, melyik Sors csillagával keljen fel a holnapi reggel. Mintha nagy tenger vizébe merültem volna, ahová népem rengeteg elődjét temették. S mintha a tengerben fekete kagylók különös vonalaiból kellett volna megfejtenem a jövendőt. Arra rezzentem meg, hogy valaki jó éjszakát kíván. Láttam, hogy a katona veszi a búcsút.

 

- Még maradhatna - mondtam minden gondolat nélkül.

 

- Majd máskor - felelt, mint aki a dolgában biztos, és lépett kettőt elégedetten az ajtó felé. Ekkor azonban utánaszólt hirtelen az egyik legény:

 

- Né, a puskáját itt felejtette!

 

A katona visszafordult rögtön, és vigyázkodni kezdett. Majd jövést is visszajött, és úgy kereste növekedő nyugtalansággal a fegyverét, amely ott lógott pontosan a karján. Inteni akartam neki, de aztán nem szóltam mégsem, hadd menjen a játék. Egyszerre azonban röhögni kezdtek a legények éktelenül.

 

- Hány volt? - mondta valamelyik.

 

- Mert egy a karján van - szólott a másik.

 

Kiveresedtek a csendőr fülei helyből. Azonban nem szólt, hanem megindult némán az ajtó felé. A leány is felállt, hogy kikísérje, de az apja kivetette eléje a lábát, tilost jelezvén.

 

- Nem kellett volna kifigurázni - mondtam őszinte szívvel.

 

- A medve is tövisbe lépik néha - magyarázta az egyik -, miközben fut a párja után.

 

Boldogan kuncogtam utána. Elnéztem sokáig búgó, darabos örömüket, de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a csendőr bosszút fog állni. Talán lesbe is húzta magát odakünn, és vár valamennyiünket. Nagyon izgatott a dolog. Azt mondtam, hogy fáj a fejem, amiben nem is hazudtam, mert ideges nyilallások jöttek a vakszemem környékére. Engedelmet kértem, és búcsút vettem tehát. Legvégül jeleztem még, hogy legközelebb elbeszélem, amiket akartam, mert a csendőr előtt nem lehetett volna semmit mondani, hogy amögött ördögöt ne keressen. Etelkának intettem, hogy ne fárassza magát utánam, s kijöttem. Azonban amint a kaput bétehettem magam után, valaki rám kiáltott:

 

- Állj meg!

 

Megállottam, s így szóltam mosolyogva:

 

- Tudtam.

 

- Maga ki? - kérdezte a csendőr barátságtalanul.

 

- Hogy érti ezt? - mondtam, mert pontosan akartam felelni.

 

- Úgy értem, hogy maga kicsoda?

 

- Én székely vagyok - feleltem neki.

 

- De mi a neve?

 

- Becsületes dologban ez s ez.

 

- Maga zsidó?

 

- Még nem.

 

- Hát hova való?

 

- Én ide. Hát maga?

 

Megmozdította a fegyverét, jelezvén gyengéden, hogy nekem nincs jogom kérdezni.

 

- Maga hol lakik?

 

- Én Kolozsváron, volt-e ottan?

 

Rám villantotta a szemét, és tovább faggatott:

 

- S magának mi a foglalkozása?

 

- Én diák vagyok.

 

- Milyen diák?

 

- Garabonciás - mondtam, és nevetni kezdtem.

 

- Induljon előttem! - intett, és úgy tett, mintha kuglizni akart volna a fejemmel. Valami ötven lépést mehettünk azonban csak, s akkor azt parancsolta, hogy álljak meg.

 

- Igazolványai vannak-e? - kérdezte.

 

- Lesznek - mondtam, és előszedtem őket. Forgatni kezdte a gyenge holdvilágon, mire én gyufát gyújtottam, és előzékenyen tartottam neki. A harmadik szálnál visszaadta írásaimat.

 

- Magára nem haragszom - szólott előzékenyen, és hazabocsátott. Még meglestem, hogy merre lesz el, s amikor láttam, hogy visszamegy a kapuhoz megvárni a legényeket, hazamentem, és csendesen lefeküdtem.

 

Másnap azt hallottam, hogy javában aludt a kapuzábénál, amikor egy óra tájban elmentek a legények.

 

3

 

Jól emlékszem, éppen Péter és Pál után történt mindez néhány nappal. Én akkor az egész nyarat otthon töltöttem nagy tusakodás és vívódás között. Naphosszakat a mezőkön és az erdőkön bolyongtam. Sokszor még éjszakára sem mentem haza, hanem tüzet raktam ott, ahol az este rám borult, és órákig néztem a lángba. És gyakran úgy éreztem ilyenkor, hogy szememből a tűzbe hullanak régi vágyaim. Különös temetés volt ez: mintha aranyszálak lettek volna szomorú szememnek a sugarai, s azokon meghalt álmaim hengeredtek volna a tűzbe, akár kisgyermekek halott testei a tenger lángoló vizébe.

 

Szegény anyám hiába emésztette önmagát értem: a vígság rózsái hamarosan lehervadtak két arcámról, s napról napra mind szótlanabb lettem. És nem csoda mindez, mert saját álmaim sírján előmbe jöttek a Nép álmai, az örök székely álmok. Azokat már nem lehetett eltemetni, mert tudtam, hogy ha megteszem ezt is, holttestemet ki fogja vetni a föld. Így történt, hogy kínjaim az elmúló napok arányában mind nagyobbak lettek.

 

Népemnek sorsán meditálva, úgy jártam-keltem immár, mint egy lázongó kísértet, mint egy megszenesedett és holtakhoz beszélő lármafa. Így ment ez egész júliusban, s tova augusztus közepéig. Akkor könyvekhez menekültem, azonban egyiket a másik után ejtettem ki a kezemből. S akkor egy reggel, nem tudom honnan és hogyan, az a szó jött a számra: Erdély. Többször elmondtam magamban, s mindinkább olyan lett ez a szó, mint egy óriás hajó, amelyre fel lehet szállani, s amellyel új partot is lehet érni talán. Éreztem, hogy élet kezd áramlani a tagjaimban ismét. Új gondolat napja sütött a szemeimbe, az erdélyi gondolaté! Új utat láttam az emberi szívhez, s ez az út az erdélyi út volt.

 

Megláttam már minden virágot a réten. Nagyon büszke voltam a hegyekre, és nyújtottam a nyakam, hogy jobban lássam őket. Sokat olvastam, jólesett az egyszerű falusi étel, és nyugalommal aludtam, mint a gyermek.

 

Egy ilyen augusztusvégi éjszakán történt, hogy úgy éjféltájban rázni kezdett az öcsém:

 

- Bátyám, keljen fel!

 

Riadtan felültem az ágyban:

 

- Mi az, te?! - mondtam, és éreztem, hogy nagy félelem szakadt rám.

 

- Félreverik a harangot!

 

Hallgatni kezdtem, s hát csakugyan kongattak, rémesen, halálos ízzel, mintha a csontját döngetnék az embernek, hogy kirázzák belőle a velőt.

 

- Mi van? Beszélj!

 

- Égés.

 

Leugrottam az ágyból, s a tornácba futottam, amelyről látni lehetett a holdvilágban a falut. Az öcsém előttem rohant.

 

- Né, ott ég valami! - mutatott a templom felé.

 

Csakugyan tűz látszott ottan. Néha fel-fellobbant, mintha nagyot fújna kínjában a föld. De nem volt olyan nagy lángtornyú tűz, mint amilyeneket én láttam néha a falun.

 

- Már oltják - mondtam. - Vajon kié lehet?

 

- Valahol a csendőrök körül van - állapította meg az öcsém.

 

Megdöbbentett a szava. Eszembe jutott a katona, a leány és a legények. Rosszat sejtettem, valami borzasztó rosszat. Annyira megviselt a rám zuhanó gondolat, hogy a tornác fájához kellett támaszkodnom, mert igen gyenge voltam.

 

- Nem nézzük meg? - szólott megint az öcsém.

 

Nem feleltem a szavára, mire megfogta a karomat és megismételte még egyszer a szót.

 

- De igen - mondtam végre.

 

Felvettem a ruháimat, és megindultunk ketten. Rémeket láttam és futó halált több ízben, amint tolvajmódra egy emberrel a karjai között átugrott a kerítésen. Amint a nagyútra kiértünk, már láttam, hogy szörnyű aggodalmam nemhiába kínzott.

 

- A csendőrök égtek - szólt az öcsém.

 

A kapunál megálltunk.

 

- Hiszen itt áll a ház - mutattam a laktanyára.

 

- A küsebbik égett le, ahol a konyha volt - mondta valaki.

 

Sikoltó sírást hallottam. Egy férfi nagyokat bődült kínjában, s néha nagyokat káromkodott. Messze volt tőlünk, de a hangjáról megismertem, hogy Demény bácsi. Szemeim elborultak egy pillanatra. Már bizonyos volt, hogy valami tragédia történt itten, a falu félelmetes ölében, ahol a halál közös dombon ül a virággal. Valahogy bémentem a kapun. Tele volt emberrel tömötten a hely. Szomorúak voltak, de láttam villogó szemeikben, hogy megszagolták az emberi rontást, és haraggal vannak tele a Sors iránt, amelyet a sátán szoptat fekete tejjel.

 

Nem mertem kérdezni senkitől semmit, hanem előrefurakodtam nehezen. Az erős füst csípte szemeimet, és ráült a tüdőmre ez a tűzköd. De mégis előküzdöttem magamat az udvar közepére, ahol síró asszonyok és dermedező férfiak állottak sűrű karikában. S mintha körülvettek volna valamit. Már nem tudtam tovább fojtani magamat.

 

- Mi történt? - bújtam oda egy férfihoz, akit jól ismertem.

 

- Bennégtek - mondta kurtán.

 

- Kik?

 

- Hát nem tudja?! Az a fiatal csendőr s a Demény Anti leánya. Valaki rájuk gyújtotta a sütőházat, s bennégtek... Üszkösen kerültek elé a gerendák közül. Ehelyt vannak a lepedő alatt... - mondta fojtott szavakkal.

 

Sokáig nem tudtam szóhoz jutni. Végre hullámzani kezdett a mellem a megindulástól.

 

- Tudtam... - ejtettem magam elé. Aztán elszántan odamentem, és felemeltem a takarót: két fekete alak feküdt szorosan egymás mellett. Emberi formájuk nem volt már azonban.

 

Mellém húzódott az előbbi ember.

 

- Nem akarták hozzáadni a leánt - mondta -, de ők szerették egymást erősen. Elegyezték, hogy összekelnek a világ búszújára is. Tegnap reggel osztán szekeret fogadott a csendér, felültek ketten, s elmentek a városba, titokban a paphoz, aki megeskette. Lakodalmat sem csináltak, hanem behúzódtak ebbe a kicsi sütőházba. Valaki nem szenvedhette, s tűzbe borította őket.

 

Intettem, hogy ne mondjon semmi egyebet. Már mindent tudtam.

 

Ott állottam még megrendülve sokáig. Néztem a fehér takarót, és láttam alatta a két vértanú-embert, amint örök békességben feküdtek. És amint a földnek, amelyen feküdtek, és az embereknek, akik e földön álltak, feketén hirdették az erdélyi gondolatot.

 

Nem tudtam otthagyni őket, amíg nem hajnalodott. Akkor megindultam a derengő mezők felé, és mentemben azt a két csillagot néztem, amelyek mind a ketten szomorúan és különös szépen ragyogtak Erdély földje felett.