A vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbújtak a horizonton. A mezők lehunyták szemüket. A hegyek elsüllyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér, és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán, s a házakban meggyúltak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este.

 

A pap felállott asztala mellől, s a templom felé fordulva, megszokott imádságát mondta:

 

- "...és áldott a Te méhednek gyümölcse: Jézus..."

 

- Plébános úr, egy kocsi béjött a kapun! - rontott bé Jézus szent nevénél Kati, a mindenes leány.

 

- Miféle kocsi, te?

 

- Elég módos kocsi.

 

- S ki van véle?

 

- Valami magos személynek láccik.

 

Rögtön kiugrott a pap az istenes útból.

 

- Eredj, s fogadjad, te! - szólott a leánynak hirtelen hangon, s ahogy helyre taszigálhatott sietve jónéhány széket, maga is megindult, s még a reverendát is térdig emelte, hogy fürgébben mehessen.

 

- Szervusz, Józsep! - kiáltott feléje a kocsi mellől egy férfi, kinek a hangjával együtt mellénye is messzire virított.

 

- Szervusz, Kázmér! - szólott vissza felemelt hangon a pap.

 

- Kezit csókolom, nagyságos úr! - szíveskedett a leány is, de rögtön ráesett a papi gazda:

 

- Hallgass! - feddte sietve -, mert az nem nagyságos, hanem méltóságos!

 

Kati javítani akart éppen, de a szavát elgázolta dörögve a pap:

 

- Eredj, s mutasd meg a pajtát; s jó dolgok legyen azoknak a lovaknak!

 

A végszóra egy másik alak is elébukkant a kocsi mellől.

 

- Szervusz, kedves Józsep!

 

- Híjj, micsoda áldás! - ölelte meg azt is a pap. - Hiszen az egész vármegye itt van!

 

- Nem a vármegye, hanem az ország! - javított belé a férfi, és a nagy szavakra megmarkolászta nyomatékul vadászkalapját.

 

A pap azonban állott a maga útján.

 

- Ne bőcsködjetek annyit - mondta legyintve -, hanem Isten hozott, s gyertek!

 

- Isten s a haza sorsa! - fontoskodott búsan a fehérmellényes.

 

- Bizony, temetni jöttünk... - tette rá sötéten a másik, mire megállott rögtön a pap is, és az urak szemébe kémlelt a maradék fényben.

 

- S kit akartok temetni? - kérdezte.

 

- Szegény hazánkat: szép Erdélyországot.

 

Mintha mélységet vágtak volna pont a lába elé, visszább lépett egyet a pap, majd előrehajlott valamicskét, s úgy tette fel a fekete kérdést:

 

- Hát csakugyan elvesztettük Erdélyt?!

 

- El.

 

- A szerződést alá fogjuk írni - mondta a másik.

 

Egy ideig sújtottan álltak. Aztán mégis bémentek lassan és szótlanul a házba. S akkor az istállóban megszólalt Kati, ahogy kötözte a lovakat a kocsislegénnyel együtt:

 

- Hát ezek mik, hogy olyan rangosak?

 

- Ezek az urak-e?

 

- Ezek.

 

- Nagy kárt vallottak hirtelen.

 

- Kárt-é? S azt miképpen?

 

- Hát az egyik kamarás úr s alispán - magyarázta a legény -; s a másik főszolgabíró, de csak tetszelögnek immár, mert megkapták a végzést, hogy a rományok fognak uralkodni.

 

- S a címjök megmarad-é? - érdeklődött Kati.

 

- Vagy marad, vagy nem, de megtartják - mondta a legény, s hirtelen röhögni kezdett, s még leült belé a jászol karfájára, s úgy idétlenkedett sokáig darabosan. Végre mégis megjött a szava, s így szólt:

 

- Láttál-é csóré cigánypurdét bokrétás kalappal?

 

- Én nem.

 

- No, az nagy kár, mert éppen olyan a helyzet.

 

A leány elértette rögtön a dolgot. A szeme megcsillant, s hóval mosott fogai kilátszottak az örömben, jelezvén, hogy az urak tetején találkozott a legénnyel.

 

- A mü markunkba nem ütnek pecsétet, ne félj... - mondta.

 

- S ha ütnek is reggel, lekopik estére - szólott a legény, és odament Katihoz, hogy a gyenge lámpafényen szemébe essék, mint a tüzes csóva. Átfonta derekát, és a nyakára bújva súgta:

 

- Szeretőd van-é?

 

- Van a nyavalyát, hiszen szent házban lakom! - mondta a leány, s éppen kéz alá állott, de nagyot kiáltott a ház felől valaki akkor.

 

- Akki? - eresztette el a legény.

 

- Az maga a pap - szólott Kati, és az ajtóba pendült.

 

- Poroncsoljon, pelébános úr! - jelentette magát.

 

- Hát te mi csinálsz ott?

 

- Ehelyt a ponkhálót verem, nehogy vajegy mérges ponk megmássza a lovakot.

 

- Gyere elé, s három csürkét ölints le, mert az urak megehültek.

 

Még hátravillant a leány két szeme, aztán sietve megindult. Alig léphetett azonban kettőt, a legény hangja suhanó madárként utána repült az illatos tavaszi estben:

 

- Aztán visszavárlak...

 

Csendbe merült utána minden. A falu is lefeküdt már az erős tavaszi munka után a hosszú völgybe. Csak az angyal állott kiterjesztett szárnyakkal felette, mint egy csodálatos tó felett.

 

A legény is hallgatagon ült egy ideig a két ló között az alacsony jászlon, de aztán kiáradt belőle az erdélyi föld és az Időnek lelke, s izzó szemekkel dúdolni kezdte a megsújtott nép szomorú dalát:

 

Édesanyám, ha fel akarsz keresni,

Doberdói csatatérre gyere ki:

Sziklák között egy árva fa virágzik,

Halott fiad alatta várakozik.

 

S mialatt így énekelt a magyar bánat örökös pusztájában, odabent a vacsorát várták az urak, s itták a pálinkát a falon keresztrefeszült Krisztus átvert lábai alatt.

 

 

- Hát ez felséges volt, Józsep! - mondta a főszolgabíró vacsora után, s kigombolta kerek hasán a kabátot, s megdőlt nagy egészséggel hátrafelé a széken. Kék mellénye megfeszült, és rajta végigborult az aranylánc, mint a három araszra zsugorodott erdélyi égen a Csaba útja.

 

- Gratulálok a csirkéhez, s nemkülönben a leányhoz - kacsintott kicsire húzott szemmel.

 

A pap bort töltött éppen, s visszamosolygott.

 

- Szegények vagyunk, de jól élünk - jegyezte meg minden gondolat nélkül.

 

Az alispán nem lépett belé a beszédbe. Ő még a sajtot ette finomkodva, s melléje kedvenc almáját, a batult. Sovány, szépen gondozott arcán azonban mintha valami gond feküdt volna. A szemeiben is ború látszott, s a homlokán ránc.

 

- Kár, hogy nem büdösebb - mondta egy idő múlva.

 

Aggodalommal néztek oda, mert nem tartották lehetetlennek, hogy nemzeti bánatában félrebeszél.

 

- Mire értetted? - előzékenykedett a pap.

 

- Én erre a sajtra - felelt a másik.

 

A főszolgabíró kacagni kezdett.

 

- Hozass Párizsból büdösebbet - mondta.

 

Egy kissé ízetlennek találta az egészet a pap. Látszott is valami hirtelen merevség az arcán. Azonban jó magyar lévén, megőrizte vendégeinek úri örömét, s nem szólt semmi rontót, hanem kedélyesre húzott arccal poharat emelt és koccintott. Eme mozdulatra azonban, mint a megindult lavina, az érzelem megtömörödött hirtelen benne, s felállt.

 

- Kedves barátaim!

 

A két vendég letette a poharát. Tudták, hogy a pap nagy szónokló férfiú, s valami megrázó jelenetet vártak, amely a könnyeiket is megereszti talán. Magasabbra ültek, és meghatottan néztek a szilaj és nagy hajú fejre, amelyen rángatódzni kezdett lassan a száj és szavakat szülni:

 

- Én nem Erdélyt akarom temetni, hanem magunkat. Ezt a nemzedéket, amely nem volt méltó bizonyára e földhöz. Mert, kedves barátaim, én azt hiszem, hogy Erdélyt nem lehet eltemetni soha: az áll, mint egy örök szikla, amelyről lehullhat a fáradt madár, de maga össze nem romolhat. Mert Isten, a mi Mindenhatónk, gondozza ennek a földnek fenséges arcát, akár nevet az, akár sírni látszik...

 

A főszolgabíró játszani kezdett az aranylánccal. A másik finom zsebkésével a poharából halászott kifelé valami dugótöredéket. Mondhatta már a szép frázisokat nékik a pap, mert nem szorongott a szívük, és nem fakadt fel bennük a könny. Fűzhette és köthette a gyönyörű szóvirágokat is, mert rögtön, ahogy bétoppant Isten a szavak közé, úgy érezték, hogy vakon jár a beszélő férfi, s csak szánalmat ébreszt szavaival, mint egy újfajta erdélyi koldus.

 

Hát minek is keveri bele az Istent! - duzzogott magában a kamarás. - Hiszen ez politika és diplomácia volt az egész!

 

- Azért azt mondom néktek - szavalta az utolsó szavakat a pap -, hogy bízzatok Istenben, mert amíg Ő veletek van, addig senki sem hagyott el.

 

- Éljen! - ujjongott az alispán.

 

- Éljen! - ujjongott a főszolgabíró.

 

Koccintottak, s ahogy megihatták fenékig a bort, szótalanul maguk elé néztek, de a szemük sarkából valahányan lesték egymást. A színpadi csendet, amely távolról nagy nemzeti bánatnak látszott, az alispán oldotta meg végre.

 

- Szépen beszéltél, Józsep.

 

A pap elgondolkozott, majd lengetve fejét, így szólt:

 

- Ó, mennyi nagy-nagy témát ad nekünk az Isten, amiről mind szebbnél szebben lehet beszélni.

 

- Bizony, bizony... - bólogatott a fehérmellényes.

 

- Tölts még egyet, Józsep! - mondta a vadászkalapos.

 

Felemelte a pap a kancsót, s akkor vette észre, hogy kifogyott a bor. Hamar felállt, sietve kiment, és jót kiáltott az udvaron által:

 

- Kati, hol vagy?

 

Az istálló ajtajából eléugrott nemsokára a leány.

 

- Tessék, pelébános úr!

 

- Te ott mi csinálsz ismét?

 

- Ehelyt a lovakat itatjuk.

 

- Gyere, s hozz bort fel a pincéből, mert az urak ihatnának.

 

Fel is hozta a leány a bort, s ahogy az asztalra tette, megfogta az alispán a karját.

 

- Hány éves vagy? - kérdezte.

 

- Kinek húsz, kinek száz.

 

Szerette volna maga mellé ültetni, de tartott a paptól. S ha már nem lehetett, valami mást, valami úri szórakozást akart.

 

- Itt nincs valami egzotikum? - kérdezte.

 

- Milyenfajta, kérlek?

 

- Hát izé - akadozott -, valami jópofa cigány.

 

- Van, hogyne volna! - mondta a pap. - Gyere csak vissza, Kati!

 

- Poroncsoljon, pelébános úr.

 

- Eredj egyenesen Csunyihoz, s mondjad, hogy hozza a hegedűt is, mert nagyuraknak kell muzsikálni.

 

- S hát valami különös, bogaras ember? - fűzte tovább a megpendült alispán.

 

- Olyant akarsz?

 

- Olyant. Van talán?

 

- Várj, Kati!

 

A leány az ajtóban megállt. A pap pedig sietve adta elé:

 

- Hát van, van itt egy nagyszerű költő, egy mellőzött tehetség. Bolond egy kicsit, de annál igazibb. Kecskésnek hívják, mert kecskével jár örökké; hosszú szakálla van, és rögtön írja a verset: alkalmi strófát, epigrammát, ódát, elégiát.

 

- Ó, te Józsep, hozasd ide, kérlek!

 

- S van egy "apostol" is - folytatta a pap. - Én azonban inkább bolsevikinek nézném. Tanult fej azért, tudod, s egészen új jelenség. S érdekes, egy parasztnak a fia.

 

- Ó, hozasd ide azt is!

 

- Te, Kati! - intett az ajtó felé a pap.

 

- Poroncsoljon, pelébános úr.

 

- Szaladj, mint a sebes szél, s hídd ide Kecskés urat is, a pennás dalnokot. S aztán Simó Balázst, a főhadnagy urat is! Mondjad, hogy valami urak vannak itt, akik tanácskozni szeretnének véle.

 

A leány elment.

 

- Nagy spektákulum lesz... - pöfögött egy bőrszékben szivarozva a főszolgabíró. Az alispán pedig kivált nem tudta összefogni a száját. A gazda töltött, s a nyugtalan várakozásban mind sűrűbben ittak.

 

Tíz perc múlva kopogtatott valaki az ajtón.

 

- Lehet.

 

Simó Balázs jött bé. Középtermetű, csontos, nyugtalan szemű fiú volt. Katonanadrágot viselt, csizmát és falusi kabátot. Barna, kemény arcáról ömlött a hit, s két karjáról a munka fénye. Bemutatkozott, és jól megnézte sorra az urakat. A pap leültette, és poharat tett eléje.

 

- Köszönöm, nem iszom - mondta határozottan Balázs. - A fogságom ideje óta nem élek véle.

 

Hiszen ez nem is érdekes! - gondolta az alispán, de mielőtt szólhatott volna valamit, megérkezett a cigány: mezítláb, foszlottan, egy suta kalappal a fején.

 

- Hát téged ki ruház? - kérdezte mindjárt a főszolgabíró.

 

- Engemet a jószerencse, istálom - mondta a cigány, és sorra ment, s szépen kezet csókolt az uraknak. Amikor azonban Balázsnak is bókolni akart, ez keményen rászólt:

 

- Hát te féreg s nem ember vagy?!

 

- Ember vagyok, istálom.

 

- Nohát légy az, s ne nyald senki kezét!

 

Az urak feszengeni kezdtek a különös tanításra, amikor kopogtatás hallatszott megint az ajtón.

 

- Tessék! - mondta a gazda és felállt.

 

Egy különös férfiú jött lassan az ajtónyitásból elé. Kopott, hosszú fekete kabátja volt és szürke nadrágja, minek a szára hosszú szárú csizmába futott. Azt hihette bátran akárki, hogy vak ember öltözteti. Réveteg, gyanakvó kék szeme volt, hegyes feje, megeresztett bokros haja és kenderszínű nagy szakálla. A legmeglepőbb azonban mégis az volt, hogy zöldre festett kötélen egy fehér kecskét vezetett maga után. Szerencsés jó estét köszönt, majd sorra ment, és mindenki előtt meghajlott, mondván:

 

- Várfalvi Török Tóbiás, nemzeti költő.

 

- Hát a kecskét, azt hogy hívják? - szólt valamit az alispán, hogy röhögni ne kezdjen.

 

- A kecskét? Azt Múzsának - mondta a nemzeti költő, és megsimogatta a szelíd állatot.

 

- Foglaljon helyet, mester! - kínálta meg egy székkel a pap.

 

Tóbiás meghajtotta magát és leült. Aztán a széklábához kötötte gondosan a kecskét, majd körülnézett és így szólt:

 

- Rossz világ jár a költőre, kérem.

 

Az urak mind koszorúban ültek az asztalnál. A nemzeti költőre pislogtak, s valami kuncogó öröm futkosott a szájuk peremén.

 

Csak Balázs maradott komoly. Szemei a keserűség és a megvetés tüzével veséig szúrtak.

 

Tóbiás nagy mélabúval körültekintett, majd meglapogatta a kecske nyakát, mire az otthonosan lefeküdt.

 

- Mi a nótája, mester? - kérdezte az alispán.

 

- Az én nótám? - mondta a nemzeti költő, és ünnepélyesen felállt, aztán kivetette horpac mellkasát, s így szólt: "Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted..."

 

- Húzzad! - intett a fejével a cigánynak az alispán.

 

- Nem tudom, istálom.

 

- Hogy?! Nem tudod ezt az ősi nótát!? S még mered magyarnak mondani magadot, te üszökvég, te nemzetközi denevér!

 

Egy pillanatra megállott az arcokon az élet, de aztán könnyedén legyintett egyet a kamarás úr:

 

- Húzz egy mást, de magyarnak valót.

 

A cigány nekidőlt a hegedűnek, s ahogy rázendített, az urak is fújni kezdték a nótát:

 

Az éjszaka nem aludtam egy órát,

A babámnál töltöttem az éjszakát.

Reggelfelé kezdtem elszenderedni,

Jaj Istenem, háborúba kell menni...

 

Balázs nem énekelt. Néma volt és elszánt, mintha a halál legyezte volna az arcát.

 

De az urak másodszor is dalolni kezdték a "magyarnak való" nótát, s mint annyi sokszor, gyászos nagy időkben, most sem hallották, hogy a körül levő házak tetején szólanak a halál kicsi ágyúi, a baglyok.

 

*

 

Amikor pirkadni kezdett, már mind izzottak az urak. Csillagoknak érezték magukat, akik ímé, egy utolsó lobbanással, lehullanak a magyar égről. Féktelenek voltak, meggyúlt bennük a bánat, és úgy kiáltották az erdélyi tavaszba:

 

- Jaj, ezt nem lehet elviselni!

 

Az alispán karjaira bújt a boros asztalon:

 

- Én elmegyek innen, pedig nekem szerelmem Erdély!

 

- Együtt megyünk, Kázmér - folytak a könnyei a főszolgabírónak. - Mert mi ezt nem tudjuk nézni!

 

Sorjában vigasztalta őket a pap:

 

- Bízzatok csak az Istenben, mert ez a földi élet úgyis csak egy jelentéktelen állomás.

 

Balázs döbbenve nézte őket. Arcája mindegyre változásba esett. Egyszer nagy sajnálkozás ömlött el rajta, máskor megvetés és harag, majd tűz borította bé, mint a napot; és végül józanság és élet áradott rája, mint a tavaszi földre. Akkor szólani kezdett, s megfontolt szavai úgy hullottak alá, mint a kövek:

 

- Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt!

 

Az urak csodálkozva hallgatták a székely fiú egyszerű szavait. Csak a fejüket rázták néha, hogy ezt nem lehet, jaj, ezt nem lehet itthon maradva kibírni. Valami menedéket kerestek, valami kicsi rést, ahol kibújhassanak innét a fényre.

 

A pap felszárnyalt országok fölé, és onnan nézett alá. És csodálkozott, hogy nem követi fennkölt lelkével Tóbiás is őt. De a nemzeti költő erejét vesztetten mind jobban és jobban hereadott a fekete lávában az asztal mellett. Búnak eresztette végleg a fejét, s határtalan szenvedéssel mind csak a heverő kecskét nézte. Néha lehajolt és megsimogatta. S ilyenkor mindig egy-egy könny hullott a jámbor állat hátára szeméből.

 

- Mester! - szólt reá hirtelen az alispán, és látszott rajta, hogy valami különös, nagy ötlete van.

 

Tóbiás felemelte a fejét.

 

- Mindjárt meghalok... - mondta.

 

- Éppen ellenkezőleg! - szólott az alispán, azután sietve felállt, s a költőhöz lépett, s rátette annak vállára a kezét. - Ne meghaljon - mondta -, hanem írjon hamar egy gyönyörű elégiát, egy világszép nemzeti siratót.

 

- Éljen! - kiáltotta a pap is. - Írjon, azt írjon!

 

Megitattak véle egy jó pohár bort.

 

Balázs szomorúan nézte, hogy mi lesz.

 

S az alispán papírt és írószerszámot rakott a nemzeti költő elé, aztán kivette revolverét, és őrt állott felette.

 

- Rajta, mester!

 

Tóbiás a kezébe vette a tollat, és nézni kezdte a heverő kecskét. Sokáig így ült, de az urak hiába várták az erdélyi siratót, mert Tóbiás csak ült, csak tépte a fájdalom őt, és égette a nagy tűz, de nem tudott egyetlen szót sem leírni most. Az alispán eléje tette a fegyvert.

 

- Írjon talán ezzel - vetette oda a szót, mire felemelte a fejét a költő, és hosszan, vontatottan így szólt:

 

- Vége... Erdély eltemetett...

 

Aztán az asztalra borult, és a teste rángatódzni kezdett a zokogás terhe alatt. Az ablakok fényt öntöttek kopott ruhájára és nagy hajára, amely elfödte fejét, mint az őszi fű a sírnak hantját.

 

Szótlanul megittak egy pohár bort az urak.

 

A cigány félrehúzódott, s valami ételmaradékot evett sietve.

 

Balázs kínjában felállt, és egyenesre feszült, mintha új jelnek nőtt volna ki hirtelen az erdélyi földből. Két lábában kirúgtak az inak, s a keze, az erős két keze, amely megszagolta immár a tavaszi földet, ökölbe szorult, hogy béontsa minden magyar háznak a falát, amelyben sírnak és temetnek.

 

Nem bírta tovább ebben a szobában, ahol huhognak a baglyok. Kinyitotta a tornácra vivő ajtónak mind a két szárnyát, és kiállott oda szembe a vajúdó nappal. S akkor valami csodálatos, vérébe zuhogó világot látott: átellenben a templommal és a házzal, künn a nagy hegy alatt a széles tavaszi határon, minden földön székelyek szántottak a hegyről leomló fényben.

 

Hangosan kacagni kezdett, és a két karját úsztatta a levegőben, mint egy óriási, ujjongó hajnali madár.

 

Mind kirohantak hozzá.

 

- Mi van ott? Mi van ott?

 

S akkor a fiú erős jobb karját a határ felé nyújtotta, és szélesen, nagy hömpölygéssel áradott belőle az öröm és a hit:

 

- Nézzék, megmozdult a föld! Az urak eltemették Erdélyt, de a székely falu feltámadott immár!

 

Ahogy kirepültek szavai, egy lövés sikoltott odabenn a szobában, és a nemzeti költő leesett a székről a felijedt kecske mellé. Odafutottak, s ahogy megdöbbenve körülállották a halálba zuhant költőt, ünnepi ruhában egy gazda lépett bé az ajtón. Köszönt, megnézte alig a halottat, aztán az asztal mellé állott, és úgy jelentette az örömhírt a papnak:

 

- Fiam született, plébános úr.

 

A plébános elévette az anyakönyvet.

 

- Milyen névre akarja kereszteltetni, Dózsa bácsi?

 

- Úgy gondolom, hogy lenne György - mondta a székely.

 

- Dózsa György?!

 

- Az éppen.

 

- Az már volt! - lehelte a férfiút szembe a pap.

 

A szikla nyugalmával vette a férfi a szót.

 

- Egy volt - mondta. - S ez lenne a második.