Természet: Tamási Áron: HARMAT ÉS VÉR

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 738 fő
  • Képek - 17352 db
  • Videók - 6884 db
  • Blogbejegyzések - 16351 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tanya gyümölcsös hegyoldalon feküdt, s nem messze az erdő peremétől. A csűr derékig és a fák törzse még benne állott az éjjeli sötétség sűrűjében, de a ház meszelt oldala már derengve látszott. A csillagok is, a gyümölcsfák és az épületek fölött, hunyorogva már hajnalt jeleztek.

 

Őszi éjszaka volt.

 

Tiszta és éles volt a lég, hóharmatot ígért. A levegő tengeréből távoli harangszó buggyant fel valahol. Néha elhalt, máskor pedig kibuggyant a csendből a hajnali zengzet. Elmerült s majd ismét kibuggyant. Így úszott a harangszó, fodrosan szökkenve, hogy elérje valahogy a tanyát.

 

Ezt a havadi tanyát.

 

De csak nehezen érte el, elhaló sóhajjal csupán. Ami nem is volt csoda, mert hiszen messze esett a falutól ez a havadi világ. Négy kilométerre legalább. Ilyen messze feküdt, szomszéd nélkül egymagában, hullámos oldalon, gyümölcsfák között, s fölötte egy bükkös erdő, mely olyan volt egészen, mintha az őszi hűvösségben nagy sapkát húzott volna a fejére ez a havadi major.

 

Szólt a harang.

 

Szava küzdött egy ideig a hosszú úton, aztán a hideg párában egészen és végleg elmerült. A csend leült a gyümölcsfák alatt s onnét leste, hogy a tisztásokon a gyenge sarjút mikor szállja meg a dér.

 

S akkor a tanyai ház felől valami zaj hallatszott. Halkan nyöszörögve megnyílt a ház ajtaja s a derengő nyílásból, lassú mozdulatokkal, kilépett a gazda. Kissé meghajolva bukkant elő, szembe a csorba holddal, mely a távoli égen maradék buzgalommal pislogott. Künn a ház előtt megállott a gazda, egyenesre húzta magát és széjjeltekintett a hajnali csendben. Magas, szikár férfiú volt; a lába kiváltképpen rengeteg hosszú. Erős bakancs komorkodott a lábán, s a vedlett harisnyája fölött csak egy báránybőr mellény lebegett a szikár vállain. A fején foltosra fakult fekete kalap üldögélt, kissé a jobb fülére dőlve, lekonyult karimával. A bajusza még feketének tetszett abban a gyenge derengésben, de az idő keréknyoma, a pillogó csillagok halovány fényében is, jól meglátszott az arcán.

 

Bizony, túl lehetett már a hatvanon is.

 

Körültekintett, fülelt és szimatolt. Aztán lassú mozdulatokkal elindult a szabad udvaron keresztül. Ahogy áthaladt a kicsi térségen, szippantott egyet a cigarettán, melyet ki sem vett a szájából, csak ott lógatott. A csűr felé tartott. De még be sem lépett az istálló fekete küszöbén, odabent a tehén nyakán megszólalt örömhangon a csengő. Először sűrűn csengve szólt, aztán már csak néha, mint amikor nyugalmasan eszik a barom.

 

Néhány percig időzött bent a pajtában a gazda. Aztán ismét az udvarra lépett s elindult a diófa irányába, mely ott állott a csűr kerti bütüjénél, közel a favágószínhez. A fekete karima szélén, melyet a diófa kerek koronája vetett a földre, hát ott ismét megállt a gazda. A gyümölcsöskert felé kémlelt onnét, s a kerten túl a bükkös erdőt fülelte. Az erdő sűrűjében valahol kuvik szólt, háromszor-négyszer, riadt és sietős hangon. Utána ismét csend ült a hajnali világra, a nyugalmas égi tengernek a csendje, mely a gyümölcsfák között és a sarjús tisztásokon kezdett ezüst párába bújni; fent pedig, a bükkös rengetegben, sűrű lett és nehéz.

 

Figyelve, keményen állt az öreg, s ahogy csontos arcát hízelegve körülfolyta a derengés, már ki is lehetett találni, hogy kicsoda ő.

 

Páll Mózsa volt.

 

A gondozott tanya öreg gazdája, s nagy vadász is valamikor. De hát, lejárt már a vadászos idő! S amióta lejárt, azóta bizony a váltakozó őszök avarja egyre hull a vadűző parázsra, hogy azt elfojtsa benne.

 

De azért egy-egy szem izzik még abból a parázsból!

 

Sóváran figyelt az öreg. A cigaretta már kialudva húzódott meg a bajusza alatt. De a szeme meg-megcsillámlott, mint csakugyan a parázs. Állt egy ideig, aztán valamit gondolt, biztos mozdulattal a favágószín felé indult. Amikor odaért a favágó csutakhoz, akkor sem gondolkozott semmit, hanem a baltát a bal karjára akasztotta és megindult a gyümölcsöskerten hátrafelé. Láthatólag semmi más célja nem volt, mint a szép hajnalon megjárni magát, s talán együtt virradni meg a világgal. Nem is nézelődött sokat, hanem csak egyforma léptekkel haladt a kertben, amely felül az erdőre rúgott, s hátrafelé is jó messzire szolgált.

 

Vasárnap volt, az első hóharmat hajnala.

 

Mintha virradni készült volna már a nap; de az is lehet, hogy csak a lebukott hold emléke és a csillagpor derengett a kertben. Az sem mindenütt, mert a fák alatt még éjszakai sötétségben lapult a föld, s fent az ágakon is rejtelmesen bújt meg az alma.

 

Úgy tetszett mégis, hogy van termés, elég szépen.

 

Ettől meg is vidámodott valamicskét az öreg, s a kiszolgált kalapot két ujjal hátrább taszította a homlokán. De abban a pillantásban mintha meg is állott volna, mert valami zaj röppent a fülébe. Valami ágtörés reccsenő zaja. Nehéz, mint az ólom. Hegyes fülekkel figyelt az öreg, de az előbb rosszul vette talán a zajt, mert csupán a forrás vize csörgedezett. Igen, a közeli vályúnál csorgott a víz, a hosszú csorgón végigfutva s onnét belé a vályúba, vidáman mondikálva. Csuda, milyen hangosan szólt s milyen éles tisztasággal! Mintha apró ezüst csengők szóltak volna a nagy égerfák felől, melyek a pityókaföld belső szélén állottak, nem messze az erdőtől. Onnét csilingeltek az egybefutott vízcseppek, olyan üde és megkívántató hangon, hogy pogány legyen vagy félhalott, akinek kedvét az ivásra fel nem csengették.

 

Páll Mózsa nyelt egyet, mint aki szomjas lett hirtelen. Iszik egyet, gondolta magában; iszik abból a gyöngy-vízből, ami nemcsak a szomjúságot veri el, hanem az egészséget is bizton táplálja. Egy mázas csupor is áll ott, bütüben, a vályú bal párkányán; ott áll az évek óta, a mázát már itt-ott lepattogva, de ott áll minden időben, hadd ihassék bármikor bárki.

 

Hát egyenesen arra vette az irányt az öreg.

 

Mindjárt egy almafa állott ott, belől a vályú alatt, majd tovább egy vadbodzafa, bokros elterjedésben. Átment az almafa nagy árnyékán, fejét a maga súlyára eresztve, s inkább csak természetes kívánsággal a szájában. Aztán előre bújt a családos bodzafánál is, ahonnét már csak három lépés volt a vályú, egy kicsit oldalos helyen, háttal az erdőnek s arccal, egész hosszában, az érkező felé. Már ott csorgott, gyöngyöző hidegen, ott csorgott a hosszú vájatos rúdon lefelé s a rúd végiről belé a vályúba, a csillámló tó tetejére, kicsi szökkenéssel. S ott állott a mázas csupor is, az első párkányon, kuporogva ott derengett.

 

És már nyújtotta is Páll Mózsa a jobbik karját, hogy elvegye a csuprot. De félúton, mint a döbbenet, megállt a karja.

 

Egy vadkan ivott a vályúból.

 

Nekibújva ivott, a túlsó oldalon, éppen a csorgató rúd mellett. Bozontos vad feje fekete rettenetben látszott s a háta gerince ugyancsak. De a gerincen alól elfödözte a vályú, amely úgy állott Páll Mózsa előtt, három méter hosszúságban, mint egy isteni korlát, tele fekete vízzel, minek a tükre, a csorgató rúd alatt, szüntelen csipogott, mint a madár.

 

Szörnyű volt és tömegfekete a vadkan. Akár ezer és egy baj tömörű halomban. Végig a borzán elömlött a virradás, s a szájáról pedig, ahogy a fejét hirtelen felemelte, visszacsorgott gyémántos fénnyel a víz, az agyara sárgán meredt ki a pofából, s a két szeme pedig, mint a tömötten villogó szurok, olyan volt.

 

De nem mozdult, csak a szeme fúrt át a vályú felett.

 

- No, most vége az életemnek! - villant a veszély az öregben, de már villant az is, hogy mit tegyen. Hanem az agya csak lapult, mintha görcs ütött volna belé. Egyedül a karja mozdult, az agyát megelőzve, biztos és gyors mozdulattal, s a fejsze nyelét marokra vette.

 

Úgy állt, a vaddal szembe meredve.

 

S a vadkan is úgy, vele szemben, a túlsó oldalon.

 

Álltak egymásra meredve, vakmerő akarattal. Vártak mind a ketten. Majd aztán, talán az ösztön, vagy tán az értelem sugalmára, Páll Mózsa előbbre csúsztatta a jobbik lábát, s utána a balt. Mintha csak a föld vinné közelebb. Hanem akkor, másfél lépésre a kantól, valami kavics megreccsent a lába alatt. S abban a pillantásban, kezében a fejszével, előre is hajlott, mint a szíj. A mozdulatra azonban a vadkan is ugrásra feszült, hanem a fejsze már villant és lecsapott. Belévágott a vályú peremébe, a vadkan pedig nyaffanva zökkent a helyére vissza. S ott, a vályú túlsó oldalánál, nyögve kezdett röfögni, s az agyara is csattogott már, s habzott a szája. Gyűlt a hab egyre, ellepte az agyarakat s belé-belészottyant a vályú tiszta vizébe, melynek a színén továbbúszott a hab, sárgán és vérrel is vegyülve.

 

Virradni kezdett.

 

A fény körülfolyta lassan a kant, s a kitúrt habot egyre jobban megfestette a vér. A vágás is látszott már, amit a fejszével ejtett az öreg; ott sebhedett a vadkan két agyara között, közel a jobbik orrlikához, kétfelé osztva szinte az ormányt.

 

A víz madaras hangon csorgott-pityegett, a vadkan pedig morajlott s túrta a habot. Hanem az öreg is, a vadvér láttán, egészen keményre vált, s úgy feszült szembe a kannal, mint az acél.

 

Lassan kivirradt.

 

Körül vidáman virítottak a guzsalyülő virágok, virult a vadmurok fehér karika virága és a kék pézsma, s a szivárgó víz mellékén a kék nefelejcs. A vadbodza, mint a gyöngyöt, úgy lógatta fekete bogyóit, s piros gombjait a kecskerágó bokor.

 

Pirosra gyúlt keleten az ég.

 

Páll Mózsa feszülten állt, a vadkan pedig fortyogva túrta a habot.

 

Az idő telt.

 

Aztán, mint ahogy a fagyban megpattant végre valami, a ház felől felhangzott egy kiáltás:

 

- Jöjjön elé! Hallja-e?!

 

A felesége szólt. Nyilván azt akarja megkérdezni tőle, hogy a reggeli ebédhez mit készítsen. De hát könnyű neki. Könnyű mondani, hogy menjen elé, mert a menéssel baj van.

 

- Hol van, hallja-e?! - kiáltott ismét az öregasszony.

 

S mintha a hang már közelebb lett volna egy cseppet. S el is iszonyodott rögtön, hogy most immár mi lesz. Mert ha felel, a felesége és a kan is megborzad a szóra; ha pedig nem felel, nyilván oda botránkozik az öregasszony.

 

Nem felelt.

 

De egy cseppet hátrább húzódott, majd ismét egy cseppet. Hanem a vadkan, ahogy nőni látta a távolságot, a két lábát a vályú peremére emelte, hogy ugorjék talán. Erre az öreg közelebb húzódott ismét, mire a vad is visszadöccent újból a vályú mögé, tömérdek fejét a peremre fektette, és a véres habot csattogva túrta tovább.

 

Az őszi harmat fehéren csillogott a fényben.

 

Valaki nagyapót kiáltott, mire Páll Mózsa is elszánta magát és visszaszólt:

 

- Te vagy-e, Györke?

 

- Én! - felelt zengve a hang. - Hát maga hol van?

 

A vadkan élesen figyelt s parázsló kicsi szemével rezzenet nélkül fogta az öreget, kinek a pillantása, mint a szeg, úgy rajta volt ugyancsak a vaddisznó szemén.

 

- Itt vagyok. Gyere errefelé!

 

- Megyek, megyek.

 

Csakugyan hallatszott, hogy közeledik Györke. Mint a gyenge gyolcson, mely alig zizzenve suhog, úgy jött a hóharmatos kerti füvön. De még ott lehetett csak, jóval a vadbodza bokrai mögött, amikor hátraszólt neki az öreg:

 

- Ott állj meg! A bokor mögött!

 

A legényke megállt. Gondolta, talán játszani akar valamit a nagyapja, ámbár a hangja nem olyan volt. Fürkészni próbált a hang felé, de a sokfias bodzafa elfödözte a nagyapját.

 

- Itt vagyok a bokor mögött - küldte neki előre a szót.

 

- Bátor vagy-e? - kérdezte az öreg.

 

- Ha muszáj - mondta Györke.

 

- Hát akkor szaladj - folytatta a nagyapja -, s hozd ki gyorsan a medvebőrt!

 

Nem kérdezett semmit a fiú, hanem elsuhogott gyorsan a ház felé, s majd néhány perc múlva ismét hallatszott, hogy szuszogva törekszik. Megállt a bokor mögött, kifújta magát s előre szólt:

 

- Itt van a medvebőr. Mit csináljak véle?

 

- Bújj a földre s nyomulj előre, mint egy medve! Megértette Györke, hogy valami nagy baj van ott a vályú mellett. Farkas talán, vagy egy másik medve, aki nem akar tágítani. Érezte jól a veszedelmet, de a játék izgalma bátorságra tüzelte. Lebújt hát a földre, a medvebőrt a fejére húzta és mászni kezdett előre. Az öreg pedig kormányozta egy-egy kurta szóval, hogy csak bátran, jól a földhöz lapulva, s ügyesen előre.

 

Úgy mászott Györke, mint a sün.

 

- Itt vagyok - szólt suttogva végre.

 

A két lábát jól szétvetette az öreg, s mindjárt irányította is Györkét, hogy bújjon a két lába között előre, egészen a vályú oldalába s onnét nyomja a magasba a medve fejét, de maga ne álljon fel, hanem csak a két karjával nyomja, lassan-lassan. S már érezte is, hogy nyomul a legényke, mert a medvebőr fente a szőrit a lába szárán. Nehezen állta, hogy oda ne pillantson, de szemével a vadkan szemét nem ereszthette el. Csak mint sejtelmes árnyékot, úgy vélte látni csupán, hogy a vályú oldalánál felfelé nyomul a medve feje. Fent a peremnél ki is bukkant az orra hegye, vagy csak a szőre teteje talán, mert a vadkan egy rebbenéssel odapillantott. De csak egy villanás volt az egész, mert a szeme visszaugrott rögvest az öregre, ki mint egy horoggal, úgy fogta szemével a vadat.

 

- Lassan, s csalogatva! - szólt halkan az öreg.

 

Sejtette Györke is már, hogy mi az, amit nem tud, mert így suttogott vissza:

 

- Az egit, milyen mérgesén röfög!

 

- Dörmögj te is! - dünnyögte az öreg.

 

S a legényke kezdett is dörmögni lassan, majd a medve fejét hirtelen lökéssel a vályú peremére nyomta, s nyögött is melléje nagy méreggel egyet. De az a nyögés már kettőbe törött, mert abban a pillantásban már ugrott is a vadkan, s az agyarát reccsenve vágta belé a medve tátott pofájába. Hördülve harapott, de akkor a fejsze is villant már s lecsapott. S a csattanásra kettőbe nyílt rögtön a vadkan koponyája, az agya véresen kiömlött s egy része belészottyant a vályú vizébe.

 

A vadkan is elhanyatlott, s szinte kettőbe törve feküdt a vályú túlsó peremén.

 

Páll Mózsa szusszant nagy sóhajtással egyet, s a fejszét ernyedten a földre eresztette. Aztán fáradt pillantással az unokájára nézett, aki a medvebőr alól éppen akkor bújt elő.

 

- Hát ez is megvolt - mondta csendesen.

 

- Megvolt, mert eszünk volt - felelte Györke.

 

Az öreg megtörölte a keze fejével a homlokát, majd levette azt a rozoga kalapot is, mert verejtékben úszott az egész feje. S ahogy ott állott a tündöklő őszi fényben, Györke ámulva kiáltott fel:

 

- Nagyapó! Hát a maga haja egészen fehér!

 

- Fehér-e?!

 

- Fehér bizony!

 

- Hát a győzelmet nem adják ingyen! - mondta az öreg.

 

Ezen eltűnődtek együtt, s kedves személyükben mind a két nemzedék. Aztán megindultak a ház felé vissza. Piros almák alatt és nagy fényességben haladtak, mert éppen akkor jött fel nagy dicsőséggel a nap.

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

KETTŐSFRONT, AMI KÉT NAPIG FELETTÜNK LESZ! ...

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) Nadányi Zoltán: AZ ŐSZT SZERETEM képhez:

Nadanyi_zoltan_az_oszt_szeretem-002_2109605_6776_s

Az őszt szeretem, amikor a lomha, Nagy ködök ülnek ...

Rádiné Zsuzsa 14 órája új képet töltött fel:

Nadanyi_zoltan_az_oszt_szeretem-002_2109605_6776_s

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

November 20-a a gyermekek jogainak világnapja 1959. ...

Miclausné Király Erzsébet írta 19 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Ady Endre: Rossz szonett Jolán- napra Hideg lelkét hogy ...

Miclausné Király Erzsébet 20 órája új blogbejegyzést írt: Tamási Áron: RAGYA KETTŐ

Miclausné Király Erzsébet írta 20 órája a(z) IDÉZETEK fórumtémában:

"Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre, és ebbe ...

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu