A nyáj fölött, messze a magasban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. Ő még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte s főleg az ugri-bugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

 

A tolvaj sas tudja az ilyent.

 

Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj. Egyik nap telik a másik után, a bárányok nőnek, s erősebbek lesznek egyre.

 

A tolvaj sas tudja ezt is.

 

De odáig még egyszer sem bátorodott, hogy mint a nyíl, lecsapjon valamelyikre a kisebbek közül. Olyan alkalmat szeretne, amikor nincsen a bárányok mellett senki, mert egy sapkás ember mindig ott van.

 

Lassan béalkonyodik.

 

Minden bárány odahúzódik az öreg gyapjasok melegébe.

 

A sas elrepült már, s elhanyatlott a nap is. Beáll a csend. A füveken gyöngyharmat csillog, s a távolban mormol a folyó.

 

- Szép itt! - András.

 

Ő volt a sapkás ember, kit a sas nem szeretett. A juhok annál jobban szerették, mert sohasem dobta rájuk a botot, minek a végén nagy feje volt. A kutya is szerette, a kicsi Fütty, ki vándor állat volt, s kit az országútról fogadott fel András, öt héttel ezelőtt.

 

- Gyere, Fütty! - egyezkedtek most is.

 

- Megyünk, megyünk a hajlék alá! - ugrándozott Fütty.

 

Csakugyan hajlék volt, ahová mentek: deszkák hajlottak két rúd között a közfára. Ennek az oldalában hált András, amióta itt van. Ha lehetett, Fütty is ide húzódott, bár a becsület úgy kívánta volna, hogy a juhokhoz közelebb töltse az éjszakát. András azonban hasztalan tanította az első napokban. Fütty inkább inas akart lenni, mint mester.

 

Megtelepedtek a hajlék alatt, s ettek.

 

A vacsora végén Füttynek a füle egyszerre meghegyesedett, majd a hajlék elejébe kiugrott és hármat így kiáltott: - Vá! Vá! Vá!

 

Aztán visszafordult, s nézte Andrást.

 

Valaki jött.

 

Ahogy közeledett, Fütty egyre beljebb húzódott a deszkák alá.

 

Az öreg Gergely volt, a tavalyi vállalkozó. De nemcsak a tavalyi, mert húsz esztendő óta ő fogadta fel minden esztendőben a juhokat, s őrizte ezen a tájon. Aztán megromlottak a lábai; s a sok nyirkos hideg, mit kiszívott a földből, kínozta a csontjait is.

 

- Há megvagy, András? - kérdezte.

 

András felállt, kezet fogott az öreggel s úgy mondta:

 

- Meg. Vártam magát.

 

- Nem tudék hamarább jőni. Az asszony öt napja jajgat.

 

- Tán nem beteg? - kérdezte András.

 

- Abbiza igen.

 

- S otthagyta?

 

- Nem vagyok orvos.

 

A nyáj felé fürkészett a derengésben az öreg, majd csendesen szólt:

 

- S megegyeztünk vót mi ketten.

 

Igaz, megegyeztek volt; s az egyezség alapján várta András, egy héten keresztül, hadd mutassa meg az öreg a hegyi birodalmat, az erdők titkait, a legelőrészek természetét.

 

- No, üljön le, s egyék valamit! - mondta András.

 

- Mi van a háznál? - kérdezte Gergely bácsi.

 

- Hagyma s szalonna.

 

Leült az öreg, nagy tempósan evett; s közben eléjött Fütty is, odaállott melléje.

 

- E mi? - kérdezte.

 

- Kutya - mondta András.

 

Az öreg odavetette Füttynek a szalonnabőrt, próba gyanánt. Fütty elkapta, s kidülledt a szeme, úgy ette azt a kicsit.

 

- Csakugyan kutya! - mondta Gergely bácsi. - Ugatni tud-e?

 

- Attud.

 

- S hogy?

 

- Azt mondja, hogy "vá, vá, vá".

 

- Úgy lehet, Kőhalomba tanóta... - jegyezte meg az öreg.

 

Kacagtak mind a ketten.

 

Aztán Fütty visszahúzódott a hajlék oldalába, s a két férfiú csendesen beszélgetni kezdett. Mint a hajósok, akik bárkában ülnek, a viharzó tengerről beszéltek inkább. Elmúlt viharokról, s eljövendő viharokról. Az életről, mely szorongva telik, s minek a vize oly különös színekben játszik egy idő óta...

 

- Hej, ha megérhetném, te András! - mondta az öreg.

 

- Mit, Gergely bácsi?

 

- Hogy feljőjön a nap!

 

- Hát holnap reggel feljön - mondta András.

 

Az öreg elgondolkozott, s mint a fű alkonyatkor, gyöngyharmatos lett a szeme.

 

Fütty sóhajtva szusszant egy nagyot, s a vackát mélyítette.

 

Aztán elaludt.

 

Az öreg nézett arrafelé, bé a sarokba, majd visszafordította a fejét.

 

- Hát a juhok? - kérdezte.

 

- Jól járnak - mondta Ábra.

 

- S hát az a vén Mordiás? Nem bukkant még elé?

 

Ábrának kicsire húzódott a szeme, mintha megcsípte volna a füst.

 

- Micsoda vén Mordiás? - kérdezte.

 

Az öreg nem szólt abban a percben. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nem kéne vala említeni ezt a Mordiást. De aztán mégis azt gondolta: jobb, ha tudja.

 

- A medvét kérdem - mondta.

 

- Miféle medvét?

 

Elmagyarázta az öreg, hogy él itt egy vén medve, vagy húsz esztendeje is van, hogy egyedül uralkodik ezen a tájon. Nagy és gyapjas, lassan jár és örökké rossz kedve van. Áldozni kell neki minden esztendőben, mint egy szakállas, vén fejedelemnek.

 

- Hát ezt kérdem, hogy nem bukkant-e elé? - mondta.

 

- Nem - felelte András. - Merre tanyázik?

 

- Inkább a vízhez közel.

 

- S maga látta?

 

- Úgy üsmerem, mint a más a nagyapját.

 

- S úgy hívják, Mordiás?

 

- Úgy!

 

András kacagott már rajta, olyan furcsa neve volt neki.

 

- S ki a keresztapja? - kérdezte.

 

- Egy szógám vót - mondta Gergely bácsi. - Az ragasztotta reá a Mordiás nevet. Jóformán minden héten találkoztak ők ketten, s megkérdezték egymást az egészség irányában. Én is barátkoztam véle, de nem szerettem. Utáltam, ha láttam; s inkább megfordultam, s ellenkező irányba elmentem, hogy ne lássam.

 

András ismét kacagott, s úgy mondta:

 

- Úgyhát korcsomába nem járt véle!

 

- Nem.

 

- Pedig az ilyen megissza.

 

Így tréfálkoztak a medve fölött, majd megszították a tüzet, s lassanként elaludtak. A csillagok még tündököltek egy ideig, aztán dél felől meleg fuvalom keletkezett, s felhőket hajtott a csillagok elé. Hajnalban már erősen gomolygott a sok felhő, s meggyúródott egyik a másiknak a hátán.

 

Meleg volt alattuk a lég.

 

Mégis bajosan tudott megeredni az eső. De amikor megeredt, úgy délfelé, akkor vagdosott a villám egyre-másra, s úgy meggombolyította a nyájat, hogy mint az aranygaluska, egyben volt az egész.

 

Gergely bácsi egy csonka vén fa alá húzódott, s András is melléje. Ami hely kettőjök között maradt, Fütty azt kívánta magának. Így várták meg, hogy a vihar elüljön, nagyjából legalább. S mire megcsendesedett, az idő is oda érkezett már, hogy Gergely bácsi indulhatott haza.

 

Nem lehetett még messze, amikor kisütött a nap. Olyan melegen sütött oldalból, hogy csupa párába borult hamarosan minden. Ahogy mendegéltek a juhok, úgy szállott belőlük a pára, hogy felhő kísérte őket; s ha megálltak egy-egy kövér darabon, a felhő is megállt.

 

Olyan kedve volt a természetnek, hogy mint a rügy a fára, úgy talált belé Fütty, a kutya. Ugrált mindenfelé és szaladozott; egyszer a juhokkal játszott s máskor a víz meredek partja felé iramodott, mintha a két meredély part között át akarta volna ugrani a zúgó vizet, hogy jókedvéből szivárványt hajtson föléje.

 

- Mennyit ugrálsz! - mondta neki András.

 

Ugrált volna ő is szívesen, de valahogy restellette önmaga előtt. A felesége jutott eszébe, ki talán éppen most szoptatja otthon a kicsi gyermeket. Mire hazakerül innét a hegyi világból, már nem is kell szoptatni a legénykét, olyan nagy lesz!

 

- Lassan tán megjavul a világ is... - gondolkozott el.

 

Fütty megzavarta.

 

- Vá, vá, vá!

 

Gyorsan ugatott és hegyesen. Mintha a hangból apró torlaszokat rakott volna maga elé. Kicsit messzecske volt, a víz irányában, ahol kövér bokrok és málnabokrok duzzadoztak.

 

Bár gyérebben már, de pára is libegett még, s nem lehetett tisztán odalátni. A juhok is hegyes füllel figyeltek, majd megdurrantak s mint a hullám, úgy kezdett hömpölyögni a nyáj.

 

Fütty ismét ugatott.

 

András megindult lassan arra: hadd lám, mit fedezett fel a kutya. Csak egyet-egyet lépett, hogy jól tudjon figyelni. Aztán, az egyik lépésnél, a lába ottmaradt a levegőben, mintha lépcsőre tette volna.

 

- Mordiás! - mondta.

 

Csak a fejét látta még a vén medvének, a mogorva, bozontos fejét. De már elétűnt a nyaka után a dereka. Nagy volt és kopott, tincsekben lógott róla a gyapjú. Egykedvűen jött, mintha unná az életét egy kicsit. Ábrának hideg lett a homloka, s hirtelen émelyedni kezdett. Úgy érezte, hányni kell mindjárt, ha meg nem mozdul.

 

Előrelépett kettőt.

 

A harmadiknál már szagot vett a medve, felpillantott, és megállt. Nem látszott rajta semmi meglepődés. Csak nézte egy ideig Andrást, aztán megfordult és elindult visszafelé. András is megindult utána, s szorította erősen a botot, minek a bunkóját előretartotta. Egyre közelebb ment, majd egy kicsit oldalt, hogy a meredek part felé térítse a medvét.

 

Fütty a háta mögül vakkantásokkal biztatta.

 

S Mordiás egyre húzódott, bölcsen és engedelmesen. Elment egészen a meredek partig, ott lenézett a mélybe, ahol megáradva zúgott a víz. Aztán megrázta a fejét, mintha elszédült volna, s visszafordult.

 

Ábra megállt egy pillanatra.

 

De a másikban már forróság öntötte el a homlokát.

 

- Megfürdesz, Mordiás! - mondta.

 

S arra már ülőhelyzetet vett a medve is, a törzse egyenesen állt, mint az oszlop, a két első lábát előre nyújtotta, s a foga fölött felhúzta az ínyét.

 

Morgott, mint a föld.

 

A bot közeledett hozzá, a levegő tüzes volt már, s alul zúgott a víz.

 

A bot pedig, mint a kieresztett, vad buzogány, úgy ugrott neki a bozontos mellnek. Egy ordítás hallatszott, a medve megtántorodott, de akkor megragadta hirtelen a botot, s odarántotta Andrást magához.

 

Mintha szikla zuhanna, úgy zuhantak együtt az árba.

 

A hullámok eltakarták mind a kettőt. Fütty reszketve nézett utánuk. De két hajlással alább felbukkantak újra. Újból elmerültek, s újból felbukkantak. Háromszor együtt, öldöklő küzdelemben, a szennyes habot túrva.

 

De negyedszer csak András egyedül.

 

Vízbe dőlt fűzfához akasztotta a karját, melyből csorgott a vér. Ahogy kiemelte lassan a fejét, abból is csorgott a vér. Jobb füléből csak egy kicsi foszlány maradott meg. Szennyes, habos víz dőlt a száján.

 

Úgy lógott, mint az emberiség egy rettentő háború végén.

 

De győztesen mégis!

 

Mire kivergődött, jó messze lent, valahogy a partra, már a sas ott keringett ismét a nyáj fölött a magosban. Aztán elrepült ő is, hogy teljességgel nyugalom lehessen a kövér havasi világban, mely immár háborítás nélkül nappal a bárányoké s éjjel a csillagoké.