A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

 

És a székelyek ezt akietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

 

Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt. Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenes ember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.

 

Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.

 

- Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.

- A negyediket hagyja el, tán éppen ebben a percben – mondta Csali.

- Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyan voltak.

- Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fijatal – tudta Csali.

- Hát romány?

- A van tán kettő.

- No, neféjjen, mert az sem jobb a papnál – politizált a bellér.

- Két lába van azoknak is, mint a papnak – vette fel a pálinkát az öreg.

- Mert a papnak nem kettő van- mondta az egyik szenes.

- Hát?

- Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár s kettő, amivel osztán a végin a mennybe menyen.

 

A bellér nem volt finom ember.

 

- Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fejérnépek – mondta.

 

Csali nem akart belevegyülni ebbe, nehogy az Isten megbüntesse ilyen kicsi dolog miatt. A szénégetők azonban hergelni kezdték a bölcsködő bellért, hogy ők nem hiszik, amíg nyilvánvaló példákkal nem bizonyít. A másik azonban nem várt sok bíztatást, hanem egyik példára a másikat mondta, mintha egész életében szakácsné lett volna, rosszféle papoknál. Nem is tudták volna tán soha elvenni tőle a szót, ha egyszerre meg nem jelenik Danika.

 

Cingár, barna legényke volt. Mély nagy szemei neki és finom kezei, mintha nem is lett volna falusi gyermek. Odament az apjához és bátortalanul megállott előtte. Az öreg Csali csak megnézte s már tudta, hogy nagy baj van Danikával. Nem kérdezett azonban semmit, nehogy szégyent valljon az asztaltársak előtt. Felállt és megindult az ajtó felé.

 

- Jere, Danika, vegyünk kötőféket a lovaknak!

 

Azzal beleállt szó nélkül az útba s úgy ment elől, mintha nem is lett volna fia neki. Danika szorongva igyekezett utána, mint egy rosszkedvű Isten után.

 

A hídon áthaladtak.

 

- Hol vagy?! – mondta végre az öreg, de anélkül, hogy megállt, vagy visszanézett volna.

 

Danika reszkető horgasinakkal előre penderedett.

 

- Poroncsoljon, édesapám.

- A papnak mit mondasz?

- Eléadom neki, ahogy vót.

- Elég hamar elbúcsúzál a gimnáziomtól.

- Szeptemberben lehet pótvizsgát tenni – mondta Danika, mint a madár. – A nyáron úgy megtanulom, hogy osztán...

- A télen nem vót eléd üdőd?

- Én eleget igyekeztem – törött el a fiúnak a hangja -, de ilyen hirtelen nem lehet románul beszélni.

 

Az öregnek is puhult egy kicsit a hangja:

 

- Hát abban botlottál meg?

- Abban.

- S mit kérdeztek?

- Azt, hogy a faluban mik vannak? Számláljam elé románul, hogy mik vannak?

- Mért nem mondtad, hogy jöjjenek ki s nézzék meg.

- Én mondtam nekik.

 

Csali Kelemennek megjelent a kedv az arcán.

 

- S mikor jőnek ki? – kérdezte.

 

Danika látta, hogy félrementek s gyorsan kezdte magyarázni:

 

- Én nem azt mondtam, hogy jöjjenek ki, hanem elészámoltam nekik, hogy a faluban van templom, iskola, pap, tanító, bíró s bótos zsidó s mind elmondtam a többit is. Akkor azt kérdezték, hogy miféle állatok vannak? Megfeleltem arra is, hogy vannak lovak, ökrök, tehenek, disznyók s még mondtam egy serget, de ahelyett, hogy elég lett volna nekik, azt sérelmezték, hogy a leginkább jellegzetös falusi állatot kihagytam. Erre gondolkozni kezdtem, hogy mi kellene nekik s eppen a tetűt akartam mondani, de annak nem tudtam románul a nevit.

 

- Mért nem mondtad magyarul?

- Még románul is heába mondtam volna, mert nem az hiányzott nekik.

- Hát mi?

- A szamár.

- Mért nem felelted azt, hogy a mű falunkban nincs szamár.

 

Danika szökött egyet örömében:

 

- Éppen ezt feleltem, édesapám!

 

Szótlanok lettek, úgy mentek. Az öreg székelynek minden lépésre borzosabb lett a kedve. Úgy érezte, hogy a Danikáé itt az igazság Isten és ember előtt. A sarkon balra fordultak a gimnázium felé.

 

- Jere, mert meg akarom tanúsítani én is – mondta Csali nyersen.

 

A fiú csendesíteni kezdett. Sápadt lett s olyan rettentő félelem fogta el, hogy a szemei majdnem a bőr alá menekültek. Tudta, hogy veszedelem lesz abból, ha fel találnak így együtt a gimnáziumba menni, mert az öreg szabja és töri össze otthon is a házat, ha egy cseppet iszik.

 

- Óh be rossz üdőben indulánk el! – állott meg egyszerre Danika s hát nézi a toronyórát.

- Jere csak, mert megkapunk valakit.

- Csak Álózi bácsit kaphassuk meg, aki szellőztet s söpröget a termekben.

- Vajegy tanár is lesz, jere csak.

- Azok mind alusznak most szeretenszéjjel a városban. Még három óra sincs s mégyis örökké alusznak. S ha megtudják, hogy édesapám mérgesen kereste őket, osztán fel sem mernek későbben sem jőni.

 

Az öreget megnyerte Danika ezzel az utolsó szóval. Visszább jött s megnézte ő is félrehajtott fejjel a toronyórát.

 

- Akkor üdőzzünk négyfeléig, nehogy elriadjanak – mondta.

- Dohánnya van-é édesapámnak?

 

Csali kivett egy harmadosztályú paklit, amely úgy össze volt csombolygatva, mintha néhány szemcukrot temetett volna belé.

 

- Még lesz valami por – kutatott a papírosban.

- Jöjjön, mert én veszek édesapámnak – mondta Danika.

- Honnét van pénzed?

- A vallástanár úr egy virágpukétot küldött tőlem egy naccságának s húsz lejt adott s a naccsága is húszat.

- A jó vallástanár lehet – jegyezte meg az öreg -, majd egyenesen bémentek egy boltba s ott Danika felvásárolta a pénznek felét. Aztán még gyufát gyújtott kedvesen az apjának s lődörögni kezdtek a járdákon s amikor megunták ott, akkor az úton. Ahogy a piacon büllögtek volna keresztül, úgy félnégy felé, hát a térség túlsó homlokán egy sereg ember vagon rácsődülve valamire.

 

Idejük engedte s odamentek.

 

- Itt mit árulnak? – kérdezte Danika egy embertől, akinek az inge fel volt könyökig tűrve.

- Tudományt – mondta az minden becsülés nélkül.

- Miféle tudományt?

 

Az inges mocskosan röhögött.

 

- Ennek előtte az Isten csinálta, most két ember csinájja – mondta és elment.

 

Danika megfogta az apjának a karját és béfelé húzta a gyúródásba. Valami sátor volt ott ponyvából, nem kisebb egy sütőháznál. Szűk ajtaján szinte négykézláb, kijött egy feketearcú, félfülű mesterlegényféle, felállt egy tojásos ládára, a két karját az emberek feje fölé emelte, mintha meg akarná áldani őket. Amikor eléggé csend lett, villogtatni kezdte a szemeit és így szólt nagy lázító hangon:

 

- Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Tessék befáradni és meggyőződni róla! Szemtől-szemben itt látható Leopold, a világhírű bűvész. Direkt Kínából jött, harminckét csodával! Tessék befáradni, mert sohasem jön többé errefelé. Most mindössze tíz lej, felnőtteknek húsz!

 

Leszállt a ládáról, az ajtóba állt és tartotta a markát.

 

- Még húsz lej pénzünk van – mondta Danika az apjának.

 

Az emberek egymásra néztek és úgy röhögtek, mintha helytelenkedni akarnának. Aztán egy kövér asszonyság kibogozott húsz lejt, de az ajtónál fennakadt, mert nagyobb volt őmaga, mint a lik.

 

- Tessék befáradni! – bíztatta a félfülű.

- Nem lássa, hogy nem tér! – szólt oda egy tímár.

- Tessék lehajolni, kérem.

- Kucorodjék össze, mint a sündisznó!

 

Az asszony nekikurtult és nyögött egyet, de abban a percben egy gonosz, tekergő inas megcélozta hátulról és úgy bényomta puhán az orrára, mint a zsákot.

 

- No, ez volt az első csoda, hogy béfért! – mondta egy székely.

 

És gyúródtak utána, mint a nyáj. Kapartak, lökdösődtek és túrtak, hogy elzabálják egymás elől a csodákat.

 

- Akkor jere, mert megtelik! – mondta Csali.

- Édesapám, maga bújjon bé elől s akkor én odaadom a húsz lejt s én is bébúllok – oktatta Danika az öreget.

 

Úgy is cselekedtek, de a fiút utolsó percben lefogta a félfülű.

 

- Kettőnek kevés! – mondta.

- E húsz lej, nezze meg, nem lássa! – érvelt Danika.

- De a másik felnőtt volt, aki bement!

- Az a barátom volt, mért nem nézi meg jobban az embert! Most is vissza kell mennyünk a gimnáziomba. Jó lesz, ha sietnek a csodatevéssel!

 

Az alak elengedte a forgalom érdekében.

 

- Hol akadál vala fenn? – kérdezte odabent az öreg.

- Tárgyaltam a mókással – mondta Danika.

 

Előregyúródtak, hallgattak és szorongtak. Végre leborította a félfülű egy pokróccal az ajtót és a tenyerét háromszor összeütötte. Erre valahonnét a sátor falából elébújt egy kicsi sovány ember. Nagy haja volt és fekete szakálla, a szemei aprók és csillogók s a homloka közepén egy piros gubacs csücsült ügyesen. Nem szólt semmit, csak meghajtotta magát és szörnyű komolyan odament egy hosszúkó asztalhoz, amelyen egy üveg víz és egyetmás apróság feküdt. Ott állt és úgy nézte az embereket, mintha meg akarná tizedelni őket. Majd a másik is melléje lépett és összeütötte megint háromszor a tenyerét.

 

Olyan csend volt, mintha a halál fogta volna mindenkinek a száját.

 

- Leopold, a világhírű bűvész meg fog önök előtt varázsolni egy gyűrűt – mondta a félfülű

 és elővett egy spárgát, amely lehetett valami két méter hosszú. Megfogták ketten a két végét és kifeszítették a levegőben. Akkor Leopold ráhúzott a spárgára egy gyűrűt, a középre gurította és az emberekre nézett.

 

- Tessék meggyújtani ezt a madzagot! – mondta a félfülű.

 

Egy ember odament és a jobbik végénél gyufát tartott alája kéjjel.

 

- A madzag el fog égni – jelentette a segéd. – Füst lesz belőle, semmi egyéb. És a gyűrű mégis ott fog maradni a levegőben, mert ott tartja Leopold, szemének egyszerű nézésével.

 

A spárgán végigsétált sercegve csakugyan a láng és a nyomában nem maradt semmi, csak enyhe füst a félhomályban. De a gyűrű ott állt a levegőben és sárgán virított, mint a csillag az égen.

 

Leopold nekifeszülve nézte egy ideig, aztán elfordult hirtelen és a gyűrű lekoppant rögtön a földre.

 

- Emmá szem! – mondta egy tímár és körülnézett.

 

- Kicsiség az egész – jegyezte meg mellette Csali.

- Hogy mondhat ilyet?Lássuk, csinálja meg!

- Gyűrűvel nem, de egy madárral megcsinálom.

- Hogy?

- Úgy, hogy mind nézem s a levegőben marad.

- Hülye... – mondta a tímár, mire ismét összeütötte a tenyerét a segéd.

- Ugyanezen a gyűrűn Leopold át fog húzni egy tojást – mondta.

 

Egy pohárban, amely tele volt valami folyadékkal, ott állott már az asztalon a tojás. A szakállas kivette három ujjal belőle, felmutatta és gyorsan forgatni kezdte a két tenyere között, aztán lehelyezte az asztalra és úgy tesz vele, mint az asszonyok, amikor laskát sirítenek. Néhány perc alatt hosszú, fehér rudat csinált belőle és úgy dugta által a gyűrűn, mint egy miligyertyát. S ahogy keresztül húzhatta, rögtön beleállította egy másik pohárba s látni lehetett, ahogy a tojás gömbölyödni kezdett rendes állapotába vissza.

 

- Azt mi tojta? – kérdezte Danika.

- Ezt a tojást egy közönséges tyúk tojta – mondta a félfülű, azzal ki is vette a pohárból és odaadta Danikának: - Próbálja meg ön is és húzza át a gyűrűn. Ezer lejt fizetünk önnek, ha sikerül.

- Mennyit?

- Ezer lejt.

- Híjj, a tojás rézangyalát! – mondta az öreg Csali és elvette a fiától s tapogatni kezdte, hátha ráakadna a gyenge részére. – Ez olyan, mint a kő – jelentette ki.

- Tessék csak megpróbálni.

- Tegye ki az ezer lejt.

 

Leopold kitette.

 

Csali szétvetette a lábát és nekibújt. Erőt vett és nyomott egyet a tojáson, amely reccsenve teliokádta rögtön sárgával a markát.

 

- No, ezt eligazítám! – mondta.

- Ennél laposabb nem is lehetne – ismerte el Danika.

 

A félfülű is velük mulatott. Engedte, hogy kacagják ki jól az emberek magukat s ekkor megint összeverte háromszor a tenyerét.

 

- A tojásra írva lesz! – mondta.

- Attól elestek – szólt oda Csali Kelemen, aki még mindig pusmogva tisztogatta a markát.

 

A félfülű régulás szemekkel ránézett a harisnyás csendháborítóra és az asztalfiókból öt tojást szedett sorjában elé. Az elsőt nagykegyesen odanyújtotta Leopoldnak, aki cecésen három ujja közé fogta és valami hegyes szerszámmal úgy tett, mintha írna a tojásra kereken. Majd a többi négyet is rendrevette s örökké megállt egy-egy kicsit s összeráncolta a homlokát, mintha szörnyű okosat akarna írni. Végül a félfülű széjjelosztotta az emberek között mind az ötöt. Az egyik Danikának jutott, aki az apjával együtt kezdte keresni, hogy mit vakart a fehér héjra kereken a szakálla.

 

- Heába dolgozott – mondta végre.

- Nem fogott a plajbásza, mester! – szólalt fel a tímár is.

 

Leopold azonban úgy állta mozdulatlanul a szemrehányást, mint valami megmerevedett kicsi vén szent. A félfülű is némán várt jónéhány percet, de aztán megszólalt:

 

- Uraim, a tojásokra határozottan írva van!

- Azt mondja a vakoknak! – vetett ellen egy csizmadia. – Nekem olyan szemem van, hogy innét meglátom magán a bolhát, de ezen a tojáson egy vakarás sincs.

- Tessék ideadni! – mondta a félfülű, majd magasra tartotta a tojást és felemelt hangon folytatta – Uraim, önök egy csodának voltak az elmúlt percekben a tanúi, mert Leopold a tojás héja alá írt az önök számára, tehát nem is látható mindaddig, amíg meg nem lesz hámozva. – Azzal fel is törte mingyárt a kemény burkolatot és gondosan lefejtette az asztal felett, majd átnyújtotta egy embernek

- Látja ön ezen a tojáson az írást?

- Látom.

- Tessék elolvasni!

 

Az ember betűzni kezdte:

 

- A sza-már-nak nagy fü-le van...

- Tessék hangosan bemondani!

- A szamárnak nagy füle van – hirdette az ember.

 

Egy székely, aki éppen mellette állott, kivette a kezéből a tojást, egy ideig forgatta és nézegette, majd egy hirtelen fordulattal a szájába békapta, néhányat fordított rajta és lenyelte.

 

- Lám, most írjon reja, a hasamon keresztül! – mondta huncutul sütő szemekkel.

 

Olyan kacagás tört ki a sátorban, amilyent ritkán hallott ember. A szakállas megkövülve nézte az atyafit, aki béhúzott nyakkal, gyér bajuszával úgy állt mozdulatlanul és némán a megbolydulásban, mintha egyenesen az Isten rendeletére cselekedett volna. Hosszú percekig nem lehetett a kiáradt emberekkel bírni. Végre közéjük ment a félfülű és egyenkint próbálta mederbe szorítani őket. Közben Danika is meghántotta a tojást s elvágta derékban.

 

- Mű is kapjuk bé, édesapám! – mondta.

- Mi volt rejaírva?

- Nem volt semmi, csak egy kereszt.

 

A félfülű megint tapsolt.

 

- Uraim, következik a legnagyobb meglepetés! – mondta és egy bédugott üveget vett fel az asztalról, amely félig volt vízzel. Jól megrázta, majd megkereste szemével a tojásevő székelyt és így szólott hozzá: - Nem sajnáljuk öntől a tojást, sőt egy pohár vízzel is van szerencsénk megkínálni ebből az üvegből. Tessék idefáradni!

 

A székely odament.

 

- Eppen ihatnám – mondta.

- Tessék a kezébe venni ezt a poharat!

- Meccött évegből van – jegyezte meg a másik.

- Ön ebből az üvegből tölteni fog ebbe a pohárba – mondta a félfülű, mire Leopold kivette a dugót, hókusz-pókuszt csinált, majd a nagy csendben merőn nézte a likon által egyideig a vizet, aztán átnyújtotta a székelynek.

 

- Tessék úgy tölteni, hogy mindenki lássa! – utasította a félfülű.

 

Az atyafi elhelyezkedett és a pohár fölé döntötte az üveget, majd feljebb és feljebb emelte minden eredmény nélkül.

 

- E nem akar kijőni! – mondta, majd hitetlenül az üveg szájába dugta a mutató ujját. – Mi az istent csináltak véle?

 

- Leopold jéggé varázsolta pillantásaival a vizet – jelentette a félfülű, de alig szólta ki ezt, a szakállas inogni kezdett és rádőlt, mint az ájult.

 

Mind odacsődültek, mert úgy látszott, mintha meg akarna halni.

 

- Mi találta? – kérdezte Csali.

- Leopold kimerült és rosszullét fogta el – mondta a félfülű, majd utánatette: - Uraim, az előadásnak vége van.

 

A szakállas leromlott a sátor falához egy székre és szomorú, mozdulatlan szemekkel nézte a kifelé tóduló embereket.

 

- Mennyit vettünk be? – kérdezte halkan.

- Ötszázhúsz lejt – mondta a félfülű.

 

Danika megállt az ajtónál.

 

- Édesapám, tudja-e, hogy ez nem rossz mesterség? – mondta.

- Hogy a varasgyékbe volna rossz, mikor mennyi pénzt bégyűtöttek egy kicsi üdő alatt!

- Ne beszéljünk véllök?

 

Az öreg egy cseppet gondolkozott, majd visszafordult hirtelen.

 

- Lám, jere! – mondta és odament egyenesen Leopoldhoz s kezet nyújtott neki. A szakállas felállt:

 

- Mi tetszik? – kérdezte.

- Csak tisztelni akarom személyében az urat – kezdte az öreg -, mert láttam, hogy nagy művelő ebben a tudományban. Nem létedzik, hogy párja akadjon az úrnak, azt már én állítom. A fiam osztán eppen nem győzi eleget magasztalni. Jere ide, Danika!

 

A fiú odaállt és meghajtotta magát, mire rászólt az öreg:

 

- No, tisztöld meg érdöm szerint az urat!

- Nagy mesternek üsmerem el – mondta Danika.

 

Leopold azt hitte, hogy az őszinte elragadtatás hozta ezeket eléje és melegen mondta:

 

- Hálásan köszönöm a megtiszteltetést, igazán emlékezetes marad.

- Azt mű is szeretnők, hogy emlékezetesek maradjunk – egyengette Csali a dolgot -, mert amit azúr véghözvitt ehejt a szemünk előtt, az nem kicsi tudomány, úgy-é, Danika?

- Nem biza.

- No, teccék hallani, úgy-é, mennyire meg van bűvölészve a legénke! Pedig már egy kicsit nagyocska, most járá ki a negyedik gimnáziomot, de azt mondja, hogy inkább lenne ezen a mutatványos pályán, minthogy papnak mennyen. Igaz-é, Danika?

- Igaz, biza.

- Mutasd a kezedet, hadd nézze meg a mester úr igazi szakértelömmel.

 

Danika odatartotta mind a kettőt s Leopold megvizsgálta.

 

- Finom kezek, az tény, hajlékony ujjakkal – ismerte el.

- No, úgy-é! – fűzte az öreg. – Minden megvan, ami kell, csak éppen az héányzik, hogy valaki kitanítsa. Voltunk, igaz, már egy sereg helyen, de egyikhez sem volt olyan bizodalmunk, mint jelönleg az úrhoz.

 

A szakállas elgondolkozott.

 

- Lehet esetleg beszélni róla – mondta végre. – Itt laknak önök a városban?

- Nem éppen itt, de nem messze.

 

Leopold leült az asztalhoz és úgy tett, mintha számítgatna valamit. Majd a félfülűvel összebújt, végül így szólt:

 

- Ötezer lejért kitanítjuk a fiút.

- No, a jó lesz, az árát én megfizetem – felelte könnyedén az öreg.

 

A szakállas és a félfülű megint összebújtak.

 

- A fiam fogja kitanítani – jelentette Leopold.

- Ez-é? – mutatott Csali a félfülűre.

- Igen.

- Ő is tudná, amiket látánk?

- Többet is tud. Harminckét mutatványt.

 

Az öreg kétkedve nézte:

 

- Nono, mégis küsebb mester lesz, nem ötezres!

- Hát mennyit tetszik rászánni?

- Ha legtöbbet, akkor hármat – mondta Csali.

 

Leopold elfogadta s úgy egyeztek meg, hogy a félfülű megy velök a faluba s ott fogja kioktatni Danikát, s kap szállást és napjában négyszer étkezést.

 

- Én is tiszteletemet fogom tenni rövidesen – mondta a szakállas.

- Ott elfér – felelte könnyedén Csali és odaszólt a kismesternek: - Szedje össze a risztungot, mert repülünk

 

Egy fél óra múlva már ott ültek a kocsiszekéren. Elől az öreg s a pirostakarós szénaülésen Danika a félfülűvel. Két jó fekete kabalája volt Csali Kelemennek s úgy fogta a gyeplőt, hogy megszegett nyakkal haladjanak a gondozatlan országúton. Ahogy kikaphattak a városból, hátrafordult.

 

- A fülit hol hagyta? – kérdezte.

 

A kókler úgy nézett, mintha nem tudná, hogy miről van szó. Erre Csali megpengette a saját jobb fülét és így szólt:

 

- Magának az ilyen hol van?

- A hideg elvette s levágták – mondta a másik.

- No, ne búsuljon, mert Danika nagy csodatevő lesz hamarosan s akkor kinöveszti.

 

Így értek haza, nagy barátkozásban. A félfülűt megetették jó túróspuliszkával s Danikával egyhelyre fektették, hogy kezdjék megszokni egymás természetét. Másnap mindenki mezei munkára ment, csak ők ketten maradtak otthon. A félfülű bezáratta tíz óra felé az ajtót és az ablakokra függönyt tétetett. Aztán a ládája mellé térdepelt, áhítatosan levette a lakatot róla s különböző szerszámokat, porokat és többféle folyadékot szedett elé. Mind az asztalra rakta. Akkor megállt Danika előtt ünnepélyesen.

 

- Íme, itt vagyunk a titkok kapujában – mondta, hogy csodálatot keltsen maga iránt. – Mielőtt azonban belépnénk ebbe a titokzatos világba, el kell árulnom azt, hogy a Sors valamilyen formában mindig rettenetesen megbüntetni, aki a bűvészet titkait oktalan embereknek elfecsegi.

 

- Nálam jó helyen lesznek – mondta Danika.

 

A félfülű kezet nyújtott neki és ezt mondta:

 

- Szervusz!

- Nocsak, bátran! – bíztatta Danika.

 

A kókler felvett az asztalról egy spárgát s magyarázni kezdte:

 

- Ez a madzag be volt áztatva erős sósvízbe, aztán meg lett szárítva. Érted?

- Én igen.

- Na már most: meg lehet nyugodtan gyújtani, mert látszólag elég, de mégsem szakad el s így a gyűrű minden különösebb fáradtság nélkül rajta marad. Elég egyszerű, ugyebár?

- Lám, csináljuk meg!

 

Megpróbálták és pompásan sikerült.

Danika olyan arcot vágott, mintha egy nő mellől kelt volna fel, mondván:

 

- Hát e csak ennyi?!

 

Többszöri próba után azonban jobban kezdett tetszeni neki a dolog.

 

- Eccerű s mégis naccerű! – mondta.

 

Délig mind ezt gyakorolták s akkor a félfülű megtöltött ecettel egy poharat s egy tyúktojást ültetett abba.

 

- Délután háromig ázni fog – mondta. – Akkor kivesszük és azt fogjuk tapasztalni, hogy az ecetben annyira megpuhult a tojás héja, hogy az tetszés szerint gyúrható. Ki fogjuknyújtani és egyszerűen áthúzzuk a gyűrűn.

 

Összenéztek és röhögtek mind a ketten.

 

Aztán ebédeltek, kimentek a kertbe gyümölcsöt szedegetni, majd hozzáláttak megint a tanuláshoz.

 

És másnap ugyanúgy.

 

A negyedik estefelé megérkezett Leopold is. Kicsi, rozoga ernyős szekéren ült, melyet egy hitvány szürke gebe húzott. Úgy jött, mintha nem először jönne. A szekerét bétetette a csűrbe, ő maga enni kért mingyárt, utána szivarra gyújtott és lefeküdt heverészni.

 

A faluban pedig az emberek pusmogni kezdtek, megjövendölvén az ördög győzedelmét. Éjjeleken a kutyák jobban ugattak és esténkint, kézbelikkel felszerelve, legények lesték a Csali házát.

 

S amikor felvirradtak a kilencedik napra, Danika odaállt az apja elé:

 

- Ma este egy bémutató előadást tartok – mondta.

 

Leopold és a félfülű is büszkén támogatták a fiút.

 

Készülni kezdtek a nagy dologra.

 

Csali Kelemen bejárta a szomszédokat és mindenkinek hírt adott, hogy jöjjenek és nézzékmeg az ő csodatévő fiát. A félfülű gondosan rendezte Danikával együtt az asztalt. Leopold paposan sétálgatott a szobában és a szakállát simogatta. Az ablakokat lefüggönyözték, a lámpát selyempapirossal körülburkolták, hogy a fény, mint a sejtelem, úgy folyjon széjjel a házban.

 

Az emberek is gyűlni kezdtek. Először a ház előtt megálltak: összebújtak, zsongtak, röhögtek. Aztán csoportonkint ereszkedtek bé lassan a kapun. A nők imádságos könyveket hoztak magukkal, némelyik rózsafüzérrel is felszerelte magát, hogy fegyvere legyen, ha meg találna jelenni személyesen az ördög.

 

Danika ott állt tisztán, rózsaszínű arccal és fekete ujjasban az asztal mellett. Jobbkeze felől mozdulatlanul Leopold, balról a félfülű fölényes tartással, ahogy egy mesterhez illik. Nem szóltak sem egymáshoz, sem máshoz. Csak vártak, mint valami tudós követek idegen országból. S amikor teli volt már utolsó szegeletig a ház, a félfülű összeütötte háromszor a tenyerét és felemelt hangon mondta:

 

- Hölgyeim és Uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Íme, itt láthatják önök a csodatevés legifjabb papját – mutatott Danikára -, aki be fogja bizonyítani önöknek, hogy a csoda - -

 

Nem tudta folytatni, mert borzasztó zúgás és kavarodás keletkezett az ajtó körül. Éppen felemelte a kezét, hogy tapsoljon megint, de akkor az emberek között előretörve, feltűnt a falunak a papja s két csendőr rögtön a nyomában. Előre mentek egészen az asztalig s ott a pap Leopolddal, a két csendőr pedig Danikával és a félfülűvel szemben megálltak.

 

- Tessék rögtön abbahagyni ezt a szamárságot! – mondta a pap. – Én, mint ennek a falunak a lelkipásztora, nem tűrhetem, hogy szemfényvesztő csalásokkal megingassák vallásos meggyőződésükben a híveimet!

 

- E csak játék – mondta elsápadva Danika.

 

Leopold is megszólalt:

 

- Kérem, nekünk engedélyünk van.

 

Az egyik csendőr ránézett gorombán:

 

- Mutassa azt az engedélyt!

 

A szakállas odanyújtotta neki.

 

- Hát ezek itt mifélék? – mutatott az asztalra a másik csendőr.

- Ezek a csodaszerek – felelte Danika.

- Mérgek, mi?! S robbantó szerek!

- Nem affélék, hanem ártatlanok.

 

A csendőr csúful kezdett vigyorogni.

 

- Hazudsz, gazember! – ordított rá és felemelte a fegyverét s olyan mozdulatot tett, mintha le akarna azzal söpörni az asztalról mindent. Danika azonban megelőzte és szétterjesztett karokkal az asztal fölé bújt, hogy megvédje tudományának kedves virágait. A csendőr el akarta lökni, de nem sikerült. Erre felbőszült és a puska agyával húzott egyet a Danika fejére. A fiú felordított és a fejéből, mint egy új csodaszer, csorogni kezdett az asztalra a vér.

 

És ekkor odakünn felkacagott millió drága csillag, és a hold csodálatos korongja gurulni kezdett a láthatatlan spárgán, és a tojásokra titkok íródtak mindenütt a faluban, és a gyümölcsök játszottak maguktól a fán, és a Szaturnusz gyűrűjén áthúzták láthatatlan kezek a Fiastyúk tojását, és a felhők nem tudtak vizet tölteni a völgyekbe, és a Tejútra fényes petéket rakott a föld mögül a nap.

 

És a virágok mind kigyűltek a föld színére, hogy lássanak.

 

És csodálatosan olyan volt minden, mintha az Isten maga folytatná, amit Danika abbahagyott.