Két cinege röppen, és rászáll a zöld pattanásos, kicsi szilvafára, mely a falusi tornáccal szemben vékonyan álldogál.

 

 

 

- Látod azt az embert? - kérdi az egyik cinege.

 

 

 

- Hol? - pattan a másik.

 

 

 

Már látják János urat mind a ketten, nevetgélve pattan rá a szemük, és pattan le róla; s ugrándoznak örömükben, hogy jaj, de mulatságos egy ilyen ember. Egy ilyen nyugdíjas fináncőrmester, akinek kalapja is van, ruhája is van, s a ruhája felett még zöld köpönyegje is!

 

 

 

- Kicsi kicsit ér! - mondja a pajkosabb cinege, mire a másik odarebben a tornác fájára, és János úrnak sűrűn integet a kicsi zöld fejével, amelyik olyan, mint egy jókedvű húsvéti rügy. Aztán villanva ugrik egy fordulatot, s mint valami páratlan vitéz, gyorsan és pajkosan hívogatja a társát:

 

 

 

- Ide gyere! Ide gyere!

 

 

 

Így tavasz elején korán van még szót fogadni a cinegének, így hát játszi és pazarló vonalakban kifelé iramlik a kerti fák közé; s bár János úr is zöld és óriási, a hívogató kicsi hős is otthagyja rögtön, és a másik után villan, mint egy zöld puskagolyó.

 

 

 

- Hö... hö... - buggyan ki János úr, ahogy elveszti szeme elől a cinegéket, majd a kalapját jobban a szemébe húzza, mert a nyugovó nap már éppen a kerítés tetejére ült véle szemben, s onnét önti fényét hatvanhét esztendős szemébe. Kicsit szomorkásan mosolyog János úr a lehúzott kalap alatt, mert eszébe jut a régi bátor és napba tekintő élet, amikor fényen és lányszemeken úgy rebbent keresztül a szeme, mint a tavaszi cinege.

 

 

 

Reginára emlékszik leginkább, amikor ilyen szomorkáson mosolyog. S utána még alább húzza szeme előtt a kalapot, nehogy elröpüljön a könny, ha kiesik szeméből.

 

 

 

Sóhajt, és összébbvonja két válla fölött a zöld köpönyeget.

 

 

 

S akkor megszólal, mint a jó csengettyű, a tornác alatt valaki:

 

 

 

- Mért nem énekel, János úr?

 

 

 

Megnyúlik ültéből az öreg, és kemény nyakán hallgatásra ereszti megérett fejét, mint egy öreg szarvas.

 

 

 

- Te vagy, Gáspár? - kérdi.

 

 

 

- Csak én - mondja Gáspár, ki már minden mozzanatban úgy érti János urat, mint a kicsi kakas a nagy tollahullatót.

 

 

 

- Ide gyere! - szól az öreg, ahogy az előbb hallá a cinegétől. Felet fordul a széken, hogy szembe találja majd jöttében a kicsi szolgát, a kalapját is rendesre igazítja, és úgy vár.

 

 

 

Gáspár feljön a tornácra, elejébe áll az öregnek, és azt mondja:

 

 

 

- Tessék parancsolni!

 

 

 

János úr ráfekteti puhán a szemét, és így szól:

 

 

 

- Vetted-e észre, hogy megjött a tavasz?

 

 

 

- Igen - feleli Gáspár.

 

 

 

- S miből?

 

 

 

- Én abból, hogy unalmas egyedül, mint valamikor Ádámnak.

 

 

 

Elneveti magát az öreg, mert mindössze tizenhat esztendős Gáspár, s furcsán talál neki Ádámot emlegetni. Mégsem feddi meg, hanem a maga hasznára fordítja a szót, vagyis azt mondja:

 

 

 

- Regina nénédről mit tudsz?

 

 

 

Gáspár leveszi a kalapot, a fejét megvakarja, és kinéz a pattanó szilvafák felé, mert ilyen nevezeteset, mint most János úr, még a király is igen ritkán ejt ki a száján. Negyedik esztendeje szolgálja az öreget, de Regina néninek a nevét még soha ki nem mondta, pedig ez a név ott lógott a fejük felett, s nem lehetett tudni, hogy mikor szakad rájuk.

 

 

 

No, most rájuk szakadt!

 

 

 

- Él s virágzik - feleli végre Gáspár.

 

 

 

- S egyebet tudsz-e róla?

 

 

 

Gáspár tud, de előbb elevenen kéne őt megnyúzni, hogy azt kimondja.

 

 

 

- Egyébben nem vagyok jártas - mondja.

 

 

 

János úr visszafordul a szilvafák felé, nézi a kerítés tetejét, majd nagy későre kiejti borzasztó titkát:

 

 

 

- Azt beszélik, hogy boszorkány.

 

 

 

- Mi nem beszéljük - mondja Gáspár.

 

 

 

János úr olyan hirtelen fordul vissza, mintha koros idejét nem venné komolyan.

 

 

 

- S más csakugyan beszéli?

 

 

 

- Igen, akinek annyi esze van.

 

 

 

- S te hiszed-e?

 

 

 

- Én nem - mondja Gáspár -, mert nekem sok egyéb hinnivalóm van.

 

 

 

Már kezdett vala megnyugodni János úr, de ezzel az utolsó hozzáfűzéssel ismét megzavarta Gáspár. S mit tehetne egyebet, a kalapot ismét a szemébe húzza, s legbelül a mélyben különös dühösséget érez; valami olyan dühösséget, mely egy hirtelen fordulattal emésztő haragba csaphat, de egy másik hirtelen fordulattal lobogó szerelembe. Jobb kezén tenyerébe görbülnek az ujjak, mint a ragadozó bagolynak; s Gáspár ezt látja.

 

 

 

S akkor, mint a hirtelen világosság, egyszerre eszébe jut, hogy éppen nagyhét közepén vannak, csütörtökön estefelé. S másnap éppen nagypéntek következik, amelynek világi nevezetessége is van!

 

 

 

Akkor lesik meg, vecsernye alatt, hogy ki igazán boszorkány!

 

 

 

Odalépik Gáspár a tornác fájához, fontoskodva vigyázkodik az udvaron, majd mellékesen elejti:

 

 

 

- Ha nem sajnálnánk egy kicsi fáradságot, holnap meg tudnánk bizonyosodni róla.

 

 

 

János úr ültéből előrebillen.

 

 

 

- Holnap?

 

 

 

- Ühüm - mondja Gáspár.

 

 

 

Azzal megfordul, és nagy szakértelemmel elmagyarázza, hogy kicsi fakanalat kell csinálni, azt bé kell pirosra festeni, s azután az öble közepén ki kell fúrni. Amikor ez megvan, s a nagypénteki vecsernye ideje is eljön, az illető ember a piros fakanalat szépen a zsebébe dugja, elmegy a vecsernyére, s ott aztán eléveszi a piros kicsi fegyvert, és a likján keresztül megleskelődi az embereket. Aki boszorkány, annak a feje hátrafelé pattan, amikor rátekintenek a likon; a többiek pedig ülnek, mint piros fakanál nélkül rendesen.

 

 

 

Mire Gáspár eléadja a tudományt, János úrnak kétszer akkora a szeme, mint rendesen lenni szokott. Szólani sem tud sokáig, de aztán pattan egyet, mint valódi finánc korában, s kurtán és parancsban adja ki:

 

 

 

- Estére készen legyen a fakanál!

 

 

 

Gáspárnak pattan egyet a tavaszi esze, s hamar a tudományhoz csapja, amit hirtelen gondol.

 

 

 

- Az illetőnek kell csinálni! - mondja.

 

 

 

János úr összehúzza a szemét, egy kicsit gondolkodik, majd elrendeli Gáspárnak, hogy alkalmas fát és szerszámokat kerítsen rögtön. Ahogy a percek múlnak, az öreg nyugdíjas csodálatos módon Gáspárhoz fiatalodik, a fiú pedig odaöregszik János úrhoz.

 

 

 

Virít még a nap, és éjszakára illatosítja magát a föld. S mire alkonyodik, és a hajnalcsillag árnyakat lát, már festi János úr vérpirosra a fakanalat, és a közepén csillogó öreg szemének alkalmas likat fúr. Nehezen alszik egész éjjel, és forrósága van, mintha sütné a tűz. Gáspár tervekkel tűzdeli teli a piros fakanalat, mintha a tavaszi csillagok alatt a babonás szerszám rügyeket és virágokat hajtana.

 

 

 

Egyformán és alig várják, hogy jöjjön másnap a vecsernye ideje. S akkor János úr visszabátorodik fiatal korába, vitéz őrmesternek öltözik, s mint hajdanában a biztos és félelmetes fegyverrel, úgy indul meg most is a virító kicsi fakanállal.

 

 

 

- Gáspár otthon marad, kiül a tornácra, s mint a buborékot, kuncogva eregeti a perceket. Amikor végre lépéseket hall, forrón és nyugtalanul kezd pihegni a szíve, mint a csirke, ha burkát akarja repeszteni. De kormányozza magát, s úgy tesz, mintha ő is hatvankét esztendős nyugdíjas volna. Csak amikor feljön lassan a tornácra az öreg, akkor fordul feléje, és kérdi meg nyugodalmasan a székből:

 

 

 

- No, mit mondott a fakanál?

 

 

 

János úr eléhúzza zsebéből a piros kicsi fegyvert, a tornácon keresztül kiveti az udvarra, és így szól:

 

 

 

- Igazat beszélnek.

 

 

 

Erre feláll Gáspár is, aggodalom és rettenet látszik rajta, majd így sóhajt egy nagyot:

 

 

 

- Akkor az Isten keziben vagyunk!

 

 

 

S elmondja János úrnak, hogy ami eddig történt, azt játéknak is lehetne nevezni; de ami éjszaka fog történni, az nem lesz az irgalom hegyében, mert a kikutatott boszorkány eljön éjféli időben, és rettenetes haragjában megsanyargatja a leleplező személyt.

 

 

 

- Te ezt nem mondtad! - nézi János úr a fiút, aki erre nagyot zsugorodik, és azt feleli, hogy akkor kell harangozni, amikor közeledik a vihar.

 

 

 

Érzik is mind a ketten, hogy zavarogni kezd a levegő, mintha a föld mélyéből és felülről is keverné valaki. Majd nagy hullámok keletkeznek benne, örvénylik és morog; árnyak születnek benne, kiknek hosszú és csontos fenyegető ujjuk van, s vicsorgó foguk, de sok és rettenetes!

 

 

 

János úrnak zöldül az arca, mint rajta a köpönyeg; a fülei néha lekonyulnak, s máskor hátrafelé csúsznak, mintha menekülni akarnának. Aztán a hideg és a meleg egyszerre kezdenek küzdeni érte; remeg mindene, ami nyugdíjban van, és minden erejével csak magát szidja, amiért vénségére ráidézte a fejére ezt a rettenetes nagypénteki éjjelt!

 

 

 

- Lefekszem, Gáspár - mondja megadással, és bémegy a szobába. Gáspár megveti neki az ágyat, majd ahogy ágynak eshetik az öreg, odaviszi a fejszét, és a megmaradt fegyvert a keze ügyébe támasztja János úrnak.

 

 

 

- Aztán védekezzék, ha eljön az éjfél! - mondja.

 

 

 

János úr csendesen imádkozik a hunyorgó lámpa mellett. A szellő karmolja feje mögött az ablaküveget, a kísértetek fekete ruhában táncolnak fenn a hiúban, s künn a szilvafák fenik fekete fogukat a tavaszi szélben.

 

 

 

Isten irgalmazzon!

 

 

 

S Gáspár, mintha elment volna az esze, ezalatt fütyörészve járja az udvart, és minden gazdasági szerszámot a helyére dug. Aztán visszaül a tornácon a székbe, nézi a pajkos testvércsillagokat, és várja, hogy múljék az idő. S amikor már közelednék az éjfél, elindul szépen, és egyenesen Regina nénihez megy. Felzörgeti a nyugodalmas özvegyasszonyt, aki ijedten kérdezi meg tőle, amikor megismerheti:

 

 

 

- Hát te mit akarsz ebben az időben?

 

 

 

- Béhívót hoztam a háborúba - feleli Gáspár.

 

 

 

Nem sokáig tapogatja az utat, mert telik az idő. Ráfordítja tehát a szót, amire szükség és jó. Vagyis eléadja okosan, hogy János úrral baj van, mégpedig olyan baj, ami szívből jött, és csak fiatalokkal szokott megtörténni. Sokat vágyódott és epekedett Regina néni után, s szegény jó János úr úgy belézavarodott a hasztalan epedésbe, hogy meg akarja gyilkolni magát. Most is az ágya mellé rakta csőre töltve a puskát s melléje a fejszét.

 

 

 

Regina néni egyre jobban mereszti a szemét, s a végén már a két tenyere is összemegy, mint két öreg szerelmes.

 

 

 

- Mit csináljunk, Gáspár fiam? - kérdi könyörögve.

 

 

 

Gáspár tudja az orvosságot, s így szól:

 

 

 

- Fussunk s mentsük meg!

 

 

 

Hamar megindulnak, s nagy szuszogva meg is érkeznek a János úr szobájába. A lámpa hunyorog az öreg feje mellett, de maga János úr elcsigázva alszik.

 

 

 

- Költse fel! - súgja Gáspár.

 

 

 

Ugyanakkor maga félrehúzódik, hogy az öreg ne vehesse észre, ha kipattan a szeme.

 

 

 

Regina néni megsimogatja az öreg nyugdíjas legényt; a szája elgörbül, és édes örömkönny fénylik a szemében, ahogy mondja:

 

 

 

- János, édes emberem!...

 

 

 

János úr kinyitja a szemét, ami úgy rebben rögtön, mint két felzavart madár. S a következő pillanatban felugrik, hogy a fegyverhez nyúljon, de akkor ott terem Gáspár, és megfogja az öreg kezét.

 

 

 

- Ejh, ejh! - mondja neki. - Hát így kell fogadni a menyasszonyt!

 

 

 

János úr kutatva, majd merengve nézi az asszonyt, s azután Gáspárra tekint kérdő szemekkel.

 

 

 

- Hát örvendjen! - mondja neki a fiú. - Ha maga idehívná az én kedvesemet, ne féljen, én is örvendenék!

 

 

 

Abban a pillanatban csodálatos változás látszik a János úr arcán: kivirul, mint a tavaszi mező, benépesedik szép és megható virágokkal, s a lélek szellője játszadozik hegyein és völgyein. Aztán megfogja a Regina néni kezét, és azt mondja:

 

 

 

- Most már nem vagyok egyedül...

 

 

 

Gáspár csendesen kimegy, és a tornácon leül a székbe, mintha vigyázna a tavaszi világra. S miközben örömteli bölcs arcát babusgatja a hold, a nagy csendben hallatszik, amint a cinegék valahol pihegnek.