Végre ez a perc is eljött!

 

 

 

A csizmája fénylett, ahogy ilyenkor, az esztendő utolsó estéjén illik is; már csak a göndör szőrű fekete sapkát kell feltenni, s akkor mehet is. Ott állott gondos öltözetben a szoba közepén, s még egy pillantással széjjeltekintett. A lámpa sárgás puha fénnyel égett az asztal fölött; az anyja betegen az ágyban feküdt, mint öt hét óta már folytonosan; s az apja ott ült a kályha mellett egy alacsony széken, és hunyorgatva törökbúzát fejtett.

 

 

 

Határozottan békesség honolt a szobában, csupán a beteg asszony szeme fénylett egy kicsit türelmetlenül.

 

 

 

A sapkát gondosan a fejére tette Fülöp.

 

 

 

- Hát én megyek - mondta.

 

 

 

Szeretetben eresztették el, mert biztató, halk szóval azt mondta erre az apja, hogy eredj, csak eredj; az anyja pedig azt bízta figyelmére, hogy aztán óvakodjék a rossz társaságtól.

 

 

 

Olyan legénynek látszott Fülöp, aki óvakodik is az olyantól.

 

 

 

Derűsen lépett ki a házból, s az ajtón kívül úgy lépett az estébe belé, mintha egyenes célja lett volna. Ezt különben a gondos öltözet is úgy mutatta. S mégis, amikor kilépett a kapun, megállott mindjárt, és bizonytalankodva nézett jobbra és balra az úton.

 

 

 

Majdnem hangosan szólt:

 

 

 

- Hát most hova menjek?

 

 

 

Nem volt már egészen fiatal az este, de az illendőség még javában tartott ahhoz, hogy bárhova elmehessen. Nyirkos volt az idő, és bizony elég hideg. Amolyan téli pára lengett, melynek szürke és gyér csipkézetét csak nehezen tudják átfúrni a csillagok, a hold pedig szétfolyik benne, mintha vizes tejbe öntené fényét.

 

 

 

A házak teteje csak derengett, a fák gyöngyöket szedtek ágaikra.

 

 

 

- Hova menjek? - gondolta ismét.

 

 

 

Fölfelé indult az úton, ámbár akkor sem tudta még, hogy miért éppen fölfelé. Nem baj, vélte magában, s elgondolkozott. Különösnek találta, hogy milyen is az ember, legalábbis a legényember. Mert lám, napok óta nem várt maga sem egyebet, csak a mai szilveszterestét. Türelmetlen volt valósággal, hogy milyen lassan múlik az idő. Legszívesebben percenkint dobálta volna zsákba az órákat, csak hogy jöjjön már ez a nevezetes este, melynek élvezésére gondos öltözetben elmehessen. S most, amikor itt van az óhajtott óra, a két lába vaktában viszi.

 

 

 

Igazán csodálkozott.

 

 

 

- Miképpen lehetséges efféle? - kérdezte magában.

 

 

 

Hát így jár, aki csak vágyakozik és csak vár, de gondolkozni elfelejt. Bezzeg, ha tervet csinált volna, most nem kotyogna ebben a tapadó téli ködben. De hát ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. Azt hiszi, hogy ő a világ egyedül, holott a valóság egészen más. Még arra sem volt okos, hogy kigondolja ezt az estét; vagy gondolta-e végig valaha legalább a maga valódi állapotát! Egyetlen fiú, az igaz, de telik-e egyébbel a nap, mint örökös küszködéssel. Az apja már megküzdeni sem akar a szegénységgel, hanem csak mosolyog rá, mintha le akarná nézni. Öt hete annak is, hogy az anyja egyre nyomja az ágyat, mert a dereka kettőbe akar szakadni, ha meg talál jobban mozdulni. Van három juhuk és két lovuk. De nem is lovak azok, hanem gebék. Mit mondjon hát, kimenvén a faluból, amikor azt hallja, hogy a duglódiak mind gebések?

 

 

 

Nem mondhat semmit, mert igaz.

 

 

 

Annyi düledező gebét nem is lehet látni sehol, mint ebben a kicsi faluban. Aki duglódi, már azt is elfelejti lassankint, hogy miképpen fut a ló, mert itt mindenkinek csak vánszorgó gebéje van, amelyek úgy mennek, mintha a lábuk helyett négy kopogó bottal járnának.

 

 

 

Úgy megkeseredett hirtelen; hogy ismét megállt. A sapkát egy mozdulattal feljebb taszította a homlokán, mintha attól nem látott volna jól. Pedig a köd fátyolozott el mindent, egyre jobban. De ahogy belénézett jobban a sötétedő ködbe, úgy tetszett hirtelen, mintha biztató módon két meleg szem csillámlott volna meg.

 

 

 

Még egy pillanatig sem tartott az egész.

 

 

 

Elvillanó káprázat volt.

 

 

 

De rögtön egy lány jutott eszébe.

 

 

 

Még a nevét sem tudta felidézni hirtelen, csak annyira ismerte. Látta ugyan már sokszor, és futó szavakat váltott is véle, ha történetesen összetalálkoztak valahol. De legény módjára sohasem tette el magának, mert hiszen még csak növendék is volt a leány. Hanem vékony és formás alakja, mint csupán sejtelem, már tünedezett többször is neki.

 

 

 

A csillámló meleg szemét pedig az előbb megismerte. Ott a sötét ködben elnevette magát, hogy efféle bohókás dolog történhetik véle. Két meleg szem csillan fel, pedig hitvány ködnél egyéb semmi sincs a közeliben; s ha már felcsillan a két kedves szem, aki mögötte van, annak a neve nem jut eszébe. Úgy látszik, az esztendő utolsó estéjére megzavarodott, hogy kótyagosan kezdhesse az újat.

 

 

 

- Ejnye, hát hogy is hívják? - erőltette magát.

 

 

 

De már mondta is, meleg párával és hangosan a ködben

 

 

 

- Vilma! Szabó Vilma.

 

 

 

Már úgy ment, hogy kedve volt hozzá. Az előbb még mintha fázott volna egy kicsit, most azonban sokat enyhült hamarjában a köd. Valami meleg buzdulás a gondolatait is a reménység felé libbentette. Már lehetetlennek tűnt, hogy a küszködés ne vezessen jobb életre; a munka gyarapodásra, és az értelem helyesebb útra. Az anyja is meggyógyul majd hamarosan, az apja a jobb sorsnak fog mosolyogni, és megfényesednek talán a gebék is.

 

 

 

Úgy lesz!

 

 

 

- No, itt laknak! - bukkant ki egy ház a ködből.

 

 

 

A két ablak világos volt a tornác fölött; s nem is enyhén, mint amikor csak magukban vannak a háziak, hanem vendéglátó módon. A kaput egy kicsit emelni kellett, mert öregesen támaszkodott a földnek; s huppadoztak a falépcsők is, melyek a tornácba vezettek.

 

 

 

Onnét nyílott az ajtó.

 

 

 

Egy pillantásra megállott Fülöp az ajtó előtt, s a fülét egy cseppet előreküldte, ámbár úgy vélte, hogy ez nem illendő. Vidám zajongás hallatszott a szobából s a kelleténél talán több férfihang.

 

 

 

Kopogtatott, bényitott és köszönt.

 

 

 

Ha maga a cethalas Jónás érkezett volna, jobban az sem lephette volna meg a háziakat s a vendégeket egyaránt. Az asszony az állát le is ejtette rögtön, s tátva maradt a szeme is; Vilma pedig megrebbent, észrevehette bárki. Két legény is üldögélt ott, közrevéve a leányt a padon. Az egyik nevetgélni kezdett, mint oktalanul a gúnár; a másik azonban, egy bizonyos Gagyi Zsiga nevezetű, zordra borulva várta, hogy mi lesz.

 

 

 

A gazda felállt, és kézfogással köszöntötte Fülöpöt, aki szintén kezet fogott sorjában mindenkivel, majd leült külön a másik padra. Ültéből elsőnek a leányra tekintett, hogy a szeme valóban azonos-e ama ködbéli tüneménnyel.

 

 

 

A kettő egy volt.

 

 

 

Vidáman, mint aki örül valaminek, úgy nevetett.

 

 

 

Arról beszélgettek, hogy a fekete földre fehér hó kellene ilyenkor; s ne köd borongjon, hanem csillagok rezegjenek. Mert jó tél után jobb szívvel jön a szép tavasz s majdan a dús nyár.

 

 

 

Mindenki mondott valamit, csak éppen Gagyi Zsiga hallgatott, pedig fontos személynek látszott, kívül s belül oly nagyon ünnepélyes volt.

 

 

 

- Addig nem is lesz hó - mondta Fülöp -, amíg Zsiga ilyen ködös.

 

 

 

Erre Zsiga felemelte nagy busa fejét, s nagy felsőbbséggel így szólt:

 

 

 

- Nekem már tavasz van.

 

 

 

Mindenki ránézett, hogy ehhez a nagy kijelentéshez valami magyarázatot hátha fűzne. A várakozásban meg is enyhült Zsiga egy kicsit, s Vilma felé billentve a fejét, így szólt:

 

 

 

- Itt van a friss hajtás.

 

 

 

- Varjú alatt letörik - mondta Fülöp.

 

 

 

Úgy eltalálta Fülöp a szót, hogy egyszerre Zsiga törött le alatta, vagyis a varjú; s ezen mindenki jól nevetett, még maga a frissen hajtott tavaszi ág is. A nagy siker meg is emelte mindjárt Fülöpöt, mert attól a perctől kezdve ő lett a társaság közepe. S ha már véle ilyen kedvező fordulat történt, akkor ő is komolyra fordította a szót, és a múló esztendő bajait mindnyájuk okulására ajánlotta, majd pedig a bizakodás és a reménység követeit küldötte az újév fogadására.

 

 

 

Mivel a Vilma pillantása is sokszor szállott csillogva feléje, s mivel a jó hangulatban a falu összes gebéit is szavakkal meghizlalták, éjfélig ott maradt a leányos háznál. De aztán, mihelyt a szokásos újesztendei kívánságok elhangzottak, hamarosan búcsút mondott a háziaknak s nemkülönben a két legénynek is, akik ez alkalommal, s nyilván a távozás miatt, igen szívesek voltak hozzá.

 

 

 

Vilma kikísérte Fülöpöt:

 

 

 

S künn a tornácban, szokás szerint, egy kicsit megálltak.

 

 

 

- Úgy látszik, Zsiga akar valamit - mondta Fülöp.

 

 

 

- Igen - felelte halkan a lány.

 

 

 

- S mit?

 

 

 

- Meg akar engem kérni.

 

 

 

Fülöp egyik lábáról a másikra állt.

 

 

 

- Az a fontos, hogy a leány mit mond - jegyezte meg.

 

 

 

Mint éppen a ködbéli tünemény alkalmával, úgy csillant meg a Vilma két szeme, s utána nevetve csak ennyit mondott:

 

 

 

- Válogatok majd a szavak között.

 

 

 

Ezzel indult el Fülöp az új esztendőben a grádicson lefelé; s miközben távolodott, ő is válogatott magában a szavak között. S amiket kiválasztott, azoknak a szavaknak kedvük volt arra, hogy munkában új élet kezdődjék; s talán gyenge karjuk is volt, amelyekkel őket ketten mintha egybe akarta volna ölelni.

 

 

 

2.

 

 

 

Az illedelmes búcsú után úgy maradt ott a lány a tornác éjféli sötétjében, mint valami vidám és enyhítő folt. Nemigen látta már, de hallotta, hogy Fülöp lefelé tapogat a rozoga falépcsőkön; s megvárta még azt is, hogy emelintve kinyissa a kaput, s odakünn útba kapjon.

 

 

 

Jólesett neki, hogy tisztelő illedelemmel beszélt véle Fülöp. S bárha csak tizenhét éves ő, s melléje leány is, mégis oly emberségesen! Csak néhány szót mondott, mint a holló, de ama néhány szó mögött sok minden buzgott.

 

 

 

Olyan érzése volt.

 

 

 

- No hát, milyen az élet! - mondta magában.

 

 

 

Vidáman pendült vissza a házba, és nevetve hunyorgott a hirtelen lámpafényben. De azért látta jól, hogy mindenkinek a szeme rajta vizsgálódott, hogy olvassanak valamit abból, amit odakünt a tornácban együtt írtak Fülöppel.

 

 

 

Zsiga különösen igen vizsla volt.

 

 

 

- No, el tuda menni valahogy? - kérdezte.

 

 

 

A kérdés sótalan volt, és a maga balga módján csúfondáros. Csak a másik legény és Zsiga nevetett rajta abban a jóleső hiszemben, hogy Fülöpöt máris nevetség tárgyává tették a lány szemében. Mindjárt láthatták azonban, két dologból is, hogy nagyot tévedtek. Mert egyrészt a gazda morgósnak nevezte Zsigát; másrészt pedig Vilma olyan választ adott, ami bármilyen szónál is többet mondott. Vagyis a kérdés után hirtelen megállt a szoba közepén, mintha váratlanul béka ugrott volna a lába elé. Aztán fordult egy felet, s nem Zsiga mellé telepedett vissza, ahol egész este vidáman rebegett, hanem odament a másik padhoz, és a Fülöp árva helyére úgy ült le ott, mintha azt minta céljából akarta volna cselekedni.

 

 

 

Mindenki megértette a dolgot.

 

 

 

A váratlan csend is azt mutatta.

 

 

 

S abban a csendben olyan lett Zsigának az arca, mintha a saját eszét bámulta volna, mely tétován borong előtte, hogy vajon merre párologjon. Mivel szerette a lányt, a javát az eszének valahogy mégis visszacsalta magához, mert töredelmes arccal így szólt:

 

 

 

- Hát beismerem, irigy kutya vagyok.

 

 

 

- Az már igaz! - mondta a másik legény.

 

 

 

Ha tréfának szánta, akkor nem találta el a szót, mert el sem mosolyodott senki. Zsiga pedig feléje döccentette a fejét, és úgy nézte a cimbora-barátját, mintha hihetetlen dolog történt volna. Mintha nem is az eleven legény mondta volna, amit mondott, hanem egy olyan kakas szólalt volna meg, amelyikről azt hitte Zsiga, hogy levesnek már rég megette.

 

 

 

- Azt hittem, hogy téged barátomnak hívnak - mondta neki.

 

 

 

- S nem úgy? - kérdezte a másik.

 

 

 

- Nem.

 

 

 

- Hanem?

 

 

 

- Júdásnak.

 

 

 

Erre a legény is váltott egyet rögtön, mert fullánkosan így szólt:

 

 

 

- Ha akarnám; akkor sem lehetne, mert ugyanis neked nem dukál egy Júdás.

 

 

 

Azzal fel is állott Zsiga mellől rögtön, röviden búcsút vett a háziaktól, de Zsigának oda sem vetett semmit, hanem kifelé indult. Olyan nagy szigorúsággal lépett ki, hogy szinte ráhúzta az ajtót Vilmára is, aki illendőségből követni akarta.

 

 

 

- Golyónak is jó lett volna - mondta a lány.

 

 

 

Aztán visszaült a helyére.

 

 

 

Zsiga meg sem hallotta nyilván, amit Vilma mondott, mert a feje szótalanul lógott belé a levegőbe. Nagy elmerülésben gondolkozni látszott, s annyira megfeledkezett magáról, hogy már a háziak ébresztő szemekkel nézték.

 

 

 

- A bűneidre gondolsz? - kérdezte a házigazda.

 

 

 

Erre már Zsiga is észrevette magát, s így szólt:

 

 

 

- Nem tudom, megmondjam-é, hogy mire gondolok.

 

 

 

- Meg hát! - biztatta a házigazda; s bólintott kettőt az asszony is, csak éppen Vilma ült úgy, mint szélcsendben a virág. Ez láthatólag gátolta is Zsigát a feltett szándékában, s éppen azért megkérdezte külön a leányt is:

 

 

 

- Szóljak-é, Vilma?

 

 

 

- Akarat dolga - mondta a lány.

 

 

 

Sok biztatás nem volt a Vilma szavában, de azért Zsiga mégis elszánta magát, s így szólt:

 

 

 

- Úgy gondolom, hogy elég jól ismerem eme háznak kedves leányát, ámbár teljes mértékben megismerni senkit sem lehet, csak csupán a mindennapi örökös együttlétben. Mivel azonban a szükséges és bátorító szeretet az én részemről megvan, olyan szándékot táplálok magamban, hogy Vilmát elvenném.

 

 

 

A homlokát megtörölte, s hátrább ült a padon. Már könnyebben érezte magát, s várta a feleletet.

 

 

 

- Vilma dönt - mondta a gazda.

 

 

 

Vilma azonban úgy hallgatott, mintha válogatna a szavak között.

 

 

 

- Mert amit tesz, magának teszi - mondta az asszony is.

 

 

 

S a lány még mindig hallgatott.

 

 

 

- No lám, szólj egyet! - biztatta Zsiga.

 

 

 

- Majd egyszer szólok - mondta Vilma.

 

 

 

- S most nem?

 

 

 

- Végsőt nem.

 

 

 

Rosszul esett Zsigának ez a nagy fukarság, de erőt vett mégis magán, és igyekezettel viselkedett. Bölcsnek mutatta magát, sőt kényszeredett mosolyokkal is élt, de azok csak olyanok voltak, mintha megbántott egére bottal hajtott volna bárányfelhőket.

 

 

 

Aztán baráti módon elbúcsúzott a szülőktől; Vilmának pedig azt mondta, hogy ne is fáradjon a kísérettel, nehogy odakünn a tornácon, még a végső szó előtt, meg találjon hűlni.

 

 

 

- Hát minden jót! - mondta végül és általában.

 

 

 

S azzal elment.

 

 

 

Utána nagy csend maradt a házban. Az öreg a bajuszát sodorgatta, az asszony a kötényéről szedegette a semmit; s közben pedig Vilma egyikről a másikra ugrott a szemével, mint valami nyugtalan madár. Csak most értette meg igazán, amint a csendben nehéz lábakkal mentek a percek, hogy milyen rossz lehet várni a szót.

 

 

 

- Hát az alma nem esett le - szólott végre a gazda.

 

 

 

S ahogy ezt az ártatlan dolgot kimondta, abban a pillantásban váratlan dolog történt, mert az asszony felugrott, s úgy kezdett járni a szobában, mint a haragos szél. Még a fújását is szinte hallani lehetett, s látni nyomában a port.

 

 

 

- Te mért zaklatsz? - kérdezte a gazda.

 

 

 

Erre az asszony megállt az urával szemben, és azt mondta egyetlen szuszra:

 

 

 

- Nem érhet minket olyan szerencsétlenség s veszedelem, bármikor s honnét jöjjön is, hogy maga elhárítaná rólunk, hanem csak azon jár olyankor az esze, hogy valami sutaságot mondjon, mint például "az alma nem esett le".

 

 

 

Nyelt egyet, de közben már pendült egyet a lány felé, kinek hasonló módon mondta:

 

 

 

- Te is, ámbár még béka vagy, nem tudod, hogy miképpen dughatnád az orrodat minél magosabbra, mint ezen jelen alkalommal is, amikor egy jóravaló s gazdag legényt szalasztottál el, mintha ebben a szegénységben akármeddig dicsőségben ülhetnél.

 

 

 

Most már fújt is egyet, s ismét szelesen járni kezdett a szobában. Néhány fordulat után azonban megállt a lány előtt, s ráugrott a kérdő szóval:

 

 

 

- Miért tetted?!

 

 

 

- Fülöpnek megígértem - mondta a lány.

 

 

 

- Annak az egérnek! Hiszen olyan szegény, hogy penészes belé!

 

 

 

- Én is szegény vagyok - felelte szelíd nyugalommal Vilma. - De Fülöp legalább emberséges ember, akinek nemcsak asszonya, hanem társa is lehet egy lány. Majd egy szívvel és közös akarattal leszünk ketten, dolgozunk, és okosan haladunk a világgal, hogy nekünk is legyen mindenünk.

 

 

 

A harag után most megijedt az asszony, mert úgy látta a lány szavából, hogy azok ketten már végeztek is valamit.

 

 

 

- Csak egyszer volt itt!

 

 

 

- Egyszer.

 

 

 

- S már odaígérted magadot neki?!

 

 

 

- Csak magamban - mondta Vilma.

 

 

 

- S ő nem szólt?

 

 

 

- Nem.

 

 

 

- A nyavalyás! - tikkadozott az asszony, majd köhögés jött rá, minek a szüneteiben valami affélét lehetett érteni, hogy többet oda ne menjen az a szűkszavú tekergő, mert az ajtót csak tenné bé s nyitaná ki.

 

 

 

Végre nehezen elhallgatott, s a köhögése is elállt. Akkor kimerülve leült a régi helyére, de látszott, hogy a tollai még borzosan állnak.

 

 

 

Csend lett.

 

 

 

Az öreg hunyorított egyet pajkosan a lány felé és így szólt:

 

 

 

- No, imádkozzunk s feküdjünk le.

 

 

 

De abban a percben koppintott valaki az ajtón.

 

 

 

- Hát ez ki lehet?! - kérdezte az asszony.

 

 

 

- Szabad! - mondta a gazda.

 

 

 

Kedves mosolygással Fülöp lépett bé az ajtón. Köszönt illedelmesen, s majd szíves engedelmet kért, hogy olyan későn vissza merészkedett jönni.

 

 

 

De hát úgy van a dolog, folytatta, hogy neki már nem meleg takaró kell az éjszakai nyugodalomhoz, hanem egy szó. S az a szó is Vilmától kéne, de valahogy úgy, hogy a szüleiben is visszhangozzék. Kicsi szó, de mégis nagy szó, amit ő szívvel-lélekkel kívánna; s arra a kérdésre kéne adni azt a kívánatos szót, hogy Vilma hozzá menne-é feleségül.

 

 

 

Akkor Vilmára nézett, mosolyban fénylő szemekkel.

 

 

 

- Igen? - kérdezte.

 

 

 

- Igen - mondta halkan a lány.

 

 

 

Erre Fülöp megcsókolta Vilmát, a gazdával kezet fogott, az asszonyt pedig tréfás kedvében szinte az ölébe vette. Aztán nem is szólt egyebet semmit, csak köszönt, és boldogan elment.

 

 

 

- Ó, beh igazán kedves fiú! - mondta az asszony.

 

 

 

A gazda bölcsen bólogatott; a lány pedig, mint a piros alma, folyton nevetett.