Mintának való ez a vasárnap délután. Néha meglebbennek a szellőben a lombok, enyhe a lég, s békesség honol az emberi arcokon. Az öregek sütkérezve bandukolnak az utcán, a leányok kedve szinte virít, és ünnepi ruhában hódítják a fiúk a világot.

S számosan mennek rokont látogatni.

Ennyiből is látható tehát, hogy egészen hibátlan ez a vasárnap délután. Annyira hibátlan, hogy a többi közül egészen kiemelkedik, mint az árvácskák vagy a boglárok közül a liliom. Magasan kiemelkedik és úgy tekint a magasból vissza a múltba, hogy a tovatűnt évek vasárnapjai közül társat válasszon magának.

Talál is egyet.

Ehhez a maihoz hasonlatos volt az is, valóban. Akkor is bólogattak a fényes szellőben a lombok, s számosan mentek rokont látogatni. Így történhetett, a lélek lombjainak játékos kedvében, hogy azon a régi vasárnap délután engem is meglátogatott egy fiatalember. Röpke látogatás volt az egész. De hát suhanva röppen el a fecske is a macska fölött, s a fecske szárnyára mégis pezsdülve emlékszik mindig a macska.

Hát arra a fiúra úgy emlékszem én is.

Amikor kinyitottam neki az ajtót, mindjárt biztatás nélkül és otthonos örömmel jött bé a szobámba. Ebből is nyilvánvalónak látszott, hogy valahonnét ismernem kellett volna ezt a kedves és barátságos fiatalembert. Ismernem kellett volna, mint ahogy ismertem is. Jobban mondva: tudtam, hogy ismerem, csak éppen nem ismertem. S hiába néztem azt a csillogó két barna szemét, hogy azokból kihorgásszam a valót, s hiába néztem azt a kissé tatáros arcát is, mert a neve nem jutott eszembe. De sőt, a nevén túl homályba borult még a fészek is, amelyben ült, mint ismerős.

Nagy bajban voltam, no hát.

De takargattam a bajt, s a fiú nem is vette észre. Inkább a megnyugvás öröme ült az arcán, ahogy mondta:

- Már régen tervezem, hogy egyszer eljövök magához.

- Mióta? - kérdeztem.

- Rég, s mindegyre jobban.

- Hát most megvalósult!

- Most meg.

Már javában ültünk, amikor ilyen szavakat váltottunk egymással. Ő a térdére könyökölve s nagy várakozással mosolygott, miközben egy-egy szemugrással a szobát is bejárta. Én a nadrágját jegyeztem fel az emlékeim közzé, ahol ma is úgy él: kurtára és szűkre szabva, nyilván valaki másra, s néhány pillantással eltettem az emlékezetembe a barna kabátját is, mely a nadrággal ellentétben, nagy bőséggel lebegett rajta.

- Úgy hát, itt lakik - mondta a fiú, s a szóban együtt volt a kérdés s nemkülönben a megállapítás.

Gondoltam, a pontot odateszem mégis.

- Én itt - feleltem tehát.

S nevettünk mind a ketten, mert a nagy meghittségben jól éreztük magunkat, s egyet is értettünk egészen.

- Hát a kereset milyen? - kérdezte.

- Mint az eső - mondtam.

Ebből megértette rögtön, hogy egyszer van s máskor nincs. Sőt amit megértett, azt egy szép gondolattal meg is toldotta. Vagyis azt mondta, hogy nálam a kereset azért ilyen, mert a költő adománya és az eső egyaránt a természet ajándéka. No, gondoltam magamban, ez a fiú, bárki legyen, igazán megérdemli, hogy koccintsak vele. Két pohárka bort töltöttem tehát, s köszöntés után megittuk.

- Hát itt jobb bor van, mint otthon - mondta akkor a fiú.

- Nem egyformán van, otthon sem - egyengettem én magam.

Ezen ő elgondolkozott, mint aki nem akar igazságtalan lenni, s majd így szólt:

- Hát az igaz. Mert például a szövetkezetben adódik igen jó bor is néha. Afféle Küküllő menti, mert az aztán csakugyan jó. De amit Daróczi szokott adni, az a sánta boros, hát az csak olyankor teszi meg a szolgálatot, amikor meghal egy vénasszony, akit egész éjjel és józanul kell virrasztani.

Hála legyen a sánta Daróczinak, most már tudtam, hogy ezzel a fiúval, úgy látszik, egyfalusi vagyok. Meg is ragadtam rögtön a szálat s azt mondottam, hogy Daróczit nekem nem kell bémutatni, mert ismerem én őt, éppen eléggé. S hogy tovább léphessünk is mindjárt, elhagyva Daróczit, töltöttem ismét a két poharacskába. De ha azt hittem, hogy a bor elmossa a sánta Daróczit, akkor nagyot tévedtem, mert ivás után így szólt a fiú:

- Ő mosott ki engem a faluból, az a hitvány személy!

- Hát ezt nem tudtam! - ütköztem meg én is rögtön, mintha nekem mindent tudnom kellett volna, ami valaha csak történt ezzel a kebelbéli fiúval, akit az emlékezetemben hiába kerestem. De talán jobb is, hogy úgy volt, ahogy volt. Jobb, mert a rövid történetből, amit a fiú elmondott, a régi lappangó szálak mellé új szálak szövődtek közöttünk. Rövidnek azért mondom a történetet, mert a fiatalember így adta elő:

- Nála ittunk vízkeresztkor. A maga öccse, s én. Három literrel már elfogyasztottunk, de a három literrel szemben mi még józanok voltunk. Erre azt mondom a maga öccsinek, hogy: no, bátyám, ha már ez a három liter ennyire nem tudott fogni rajtunk, akkor én a negyediket Daróczinak a szeme közi öntöm! S oda is öntöttem. De aztán ebből kifolyólag én egy hónap múlva már itt is voltam, ebben az idegen városban.

- Mert mi ilyenek vagyunk! - csatlakoztam a virtushoz.

- Ilyenek! - mondta a fiú. - S nem is baj. Én legalább nem bántam meg, hogy Daróczival így cselekedtem. Mert ugyanis, ahogy megérkeztem ebbe a városba, már másnap ráakadtam egy jóféle emberre, kinek a rozzant állapotából mindjárt munkát is találtam. Úgy kell ezt érteni, hogy háza van neki, itt a város környékin. Az a ház amolyan bomba rágta ház volt, amit Kályhási úr újra akart építeni. Vagyis Kályhásinak hívják azt a jóféle embert, akit úrnak is nevezhetnék bátran, mert egyrészt nem tudott ácskodni, másrészt pedig megszerettük egymást. Ilyenformán aztán, s ketten együtt, újra építettük az egész házat. Rendesen megfizetett engem, illetőleg a fizetség egy résziben felruházott. Ez a ruha is, ami rajtam van, tőle származik.

Megnéztem ismét s meg is tapogattam a ruháját, külön a nadrágot s külön a kabátot.

- No, tisztességes, a szövet! - ismertem el.

- Ugye?! - örült a fiú.

- S kalapot nem adott? - kérdeztem.

Hát erre nevetni kezdett a fiú, de olyan kedvire és sok jóízzel nevetett, mintha nem is kérdést tettem volna fel neki, hanem pajzánkodva játszottunk volna. S amikor már nevetett egy sort, csak akkor szólalt meg, mondván:

- Adott kalapot is. Hogyne! Mégpedig olyan kalapot, hogy igazán szépet. Barna színűt, aminek a szalagja mellett, bal oldalon, egy ügyes pamacs is volt, s hátul a csokránál madártollú benne!

- Hát hol van? - kérdeztem.

- Hol-e? - nevetett a fiú. - Asszegény a ruhatárban!

- Micsoda ruhatárban?

- Ahol a hold a ruhatáros, abban.

S ahogy vettem volna a szót, a fiatalember valami olyat láthatott rajtam, mintha nem egészen érteném a dolgot. Előbbre hajolt tehát, s így folytatta a kalapot:

- Hát van nekem egy kedves ismerősöm, hogy úgy mondjam. Vagyis egy leány, Amália. Aki már régen itt lakik a városban, minélfogva ügyes és jártas személy minden dologban. Egyéb mellett nagy könyvolvasó ez a lány, s jár a moziba is. S azt akarja folyton, hogy engem is beléavasson mindezekbe. Így jutott eszibe a múlt szombaton az is, hogy menjünk el ketten a színházba. Hát mi el is indultunk, hogy elmenjünk ketten a színházba. De nem volt nekünk, csak másfél forintunk, már a jegyen kívül. Ellenben ott volt az én kalapom, amelyik a ruhatárba kívánkozott, mert ugyanis megszokta volt, amíg Kályhásinál szolgált, hogy ott uraskodjék a pamacsával a ruhatárban, ha már színházba viszik. Csakhogy az pénzbe került volna nekünk!

- Biza, pénzbe - mondtam, osztozván a gondban.

- Egy forint! - folytatta a fiú. - S nekünk maradt volna ötven fillér. De két ember miképpen utazzék haza, ötven fillérrel, amikor vége szakad a színházi mulatságnak?!

- Csakis gyalog - kellett mondanom.

- No, úgye!

- S mit csináltak a kalappal? - kérdeztem.

- Hát éppen azon tanakodtunk - folytatta a fiatalember -, hogy mit is csináljunk a kalappal. Mentünk, s tanakodtunk. Én magamat hibáztattam, mert hiszen otthon kellett volna hagynom. Amália azonban ebben nem egyezett velem, mert ő a kalapot a formája miatt is, de legfőképpen benne a pamacsot és a madártollút, nagyon szerette. Inkább az ölibe veszi, azt mondta, s ott jól meglesz a kalap, amíg mi nézzük az előadást. De hát nekem, úgy magamban, nemigen tetszett, hogy az ölibe vegye, mivel hogy idegen is volt a kalap.

- No, mindjárt összevesznek! - futott ki a számon.

- Jól mondja! - folytatta a fiú. - Mert a kalap úgy közénk állott, hogy mire elérkeztünk a Duna fölött a hídra, már csakugyan veszekedtünk is. Mielőtt azonban egészen összevesztünk volna, hát a szél kikapta a fejemből a kalapot s a híd korlátján keresztül úgy röpítette belé a Dunába, hogy mint egy nagy barna madár, azonképpen szállott a hullámok tetejére.

- Az iskoláját! - kiáltottam fel.

- Hát így jártunk - mondta a fiú.

- S Amália mit csinált?

- Megsiratta.

- Kedves lány lehet - gondolkoztam el.

A fiatalember erre nem szólt semmit, hanem felállt, kezet fogott velem, s megindult az ajtó felé. De ott az ajtóban mégis visszafordult, hogy feleljen nekem.

- Hát kedves - mondta csendesen. - Csak egyet nem szerettem benne. Azt ugyanis, hogy nem Vilmosnak szólított engem, hanem a családi nevemen Orbánnak.

S azzal eltávozott.

Én pedig megbékülve maradtam otthon, sőt a szívemben szeretettel. Mint maradt volna más érző ember is, akit meglátogatott egy kedves rokona. Mert hát Orbán Vilmos kedves rokonom volt nekem. Egyenesen unokaöcsém. Csak éppen régen láttam azelőtt, tizenhárom éve talán. S közben, az idővel együtt, mint ahogy történni szokott, Vilmos is megnőtt és megváltozott.