Mint valami nagy színes madár, ismét leszáll májusban a földre.

Erre gondolván, a múlt bokraiban megszólal a fülemüle, és az emlékezetben nyílni kezdenek a virágok.

Rózsa virít is már.

Árva leány volt Rózsa, szegény falusi emberek gyermeke. Az apjára nem is emlékezett, mert másfél esztendős volt csupán, amikor az apját, egy kegyetlen téli estén, holtan hozták a lovai haza. Ott feküdt a fuvarozó szekérderekában, végleg megbékülve, amikor a téli sötétben a kapu elé döcögtették a lovak a szekeret. A temetés után egyre csendesebb és szótlanabb lett az anyja, esztendőkön keresztül folyton soványodott, s még a csontjai is kisebbre húzódtak. Aztán sokat köhögött, és az egyik tavaszi napon nem kelt fel többé az ágyból.

Rózsa az elemi iskolába járt akkor.

Ama tavasztól kezdve rokonoknál hányódott Rózsa. Egyik a másiknak adta. Néha megdicsérték az idegenek, mert készséges volt mindenkihez, s mivel látni is jólesett őt, szelíd szőke arcát és ábrándos kék szemeit.

Titkon sokat sírt Rózsa.

Félt az elenyésztő, lombtalan ősztől, s az eltemető, hosszú téltől. Ősszel a tavaszt kívánta, és télen várta a nyárt.

Főleg a virágok miatt.

Mert a virágot nagyon szerette.

Ez a tulajdonsága nemcsak mosolygóvá és ábrándossá tette, hanem az élete sorsán is nagyot fordított. Az történt ugyanis, hogy az egyik májusi napon a közeli városkába kellett mennie. Húsz tojást és egy kicsi kerek sajtot vitt valami Jakab Jakab nevű embernek, aki kerékgyártó volt, és a városka külső részében lakott. Ismerte is ezt a kétszeres Jakab embert, mert esztendők során künn a faluban is egyszer-kétszer megfordult. A háziak, ahol Rózsa lakott, azt mondták róla, hogy a rokonságot is ki lehetne deríteni, ha Jakab Jakab egy kicsit jobb módban élne. Hát ehhez a legendező, távoli rokonhoz vitte Rózsa a sajtot és a húsz tojást. Kevés kérdezősködés után meg is találta a kerékgyártó embert, ki egy huppadozó, régi házacskában lakott. Gyermekük nem volt, s talán azért történt, hogy a kerékgyártó felesége, vagyis a kövér Ámália néni, mindig a templomot és a szent egyleteket bújta.

Azon a májusi napon sem volt otthon.

- Itt lakik-e Jakab mester? - kérdezte Rózsa.

- Itt, amilyen - mondta a kerékgyártó.

Látszott, hogy nem ismeri meg a leányocskát, mert Rózsa már tizenhat esztendős volt akkor.

- Sajtot hoztam s valami tojásokat.

Néhány szó kellett még, hogy kiderüljön minden. De amikor megtudta a kerékgyártó, hogy honnét jönnek a tojások, s hogy kicsoda is valójában a fiatal lány, kedves szemrehányással így szólt:

- Rózsa-Rózsa, hát te sem ismertél meg engem?!

- De én meg!

- Hát akkor mért kérdezted, hogy itt lakik-e Jakab mester?

- Csak illendőségből - mondta Rózsa.

Ezen aztán barátsággal nevettek, s olyan lett a szó is közöttük, mint kedves és szerető rokonok között. Jakab mester bévitte a sajtot a szobába, a tojásokat pedig belérakta egy virágos cseréptálba. Közben Rózsa künn állt a kicsi udvaron, mely teli volt kerekekkel és mindenféle fadarabokkal. De a kerítés mellett véges végig, mindenütt orgonabokrok állottak, amelyek dús virágzásban voltak éppen. Dongók és méhek zümmögtek a kövér lila fürtök között, s mindenféle szivárványos bogarak villadoztak az illatos levegőben.

- Ilyen helyen szeretnék én is élni - mondta Rózsa.

Jakab mester meghordozta a szemét az orgonabokrokon, majd a fiatal lányra nézett, aki csupa szelíd mosolygás volt, és csupa ragyogó kék szem.

- Kellenél is ide - mondta.

Várt Rózsa, hogy most mi lesz; de aztán Jakab mester mégsem virágoztatta ki a gondolatot, hanem nagy körültekintéssel csak annyit mondott, hogy Ámáli néni nincsen otthon, ami nagy kár.

- Hát hol van? - törekedett a lány.

- Szenteskedik - mondta az ember.

Mivel tovább nem is jutottak ennél, Rózsa elköszönt, és hazament a faluba. Még el sem felejtette azonban a pompázó orgonákat, már olyan üzenetet kapott, hogy csomagolja össze mindenét, és költözzék bé a kerékgyártóékhoz, akik engedelmes és hasznos gyermeket várnak benne.

Hát ez meg is történt.

Bár az orgonák elnyíltak hamarosan, Rózsa mégis szívesen lakott ezen az új helyen, mert Jakab mester tréfálkozó és jóféle ember volt, s Ámáli néni sem sokat zsörtölődött, mert napjában alig volt otthon.

Azonkívül pedig ügyes-bajos emberek is sokat jártak a házhoz, melynek az egyik szobájában volt a kerekes műhely. A járogatók között volt egy bizonyos Virág Mihály nevű ifjú ember is, aki valahol az állomási faraktárban teljesített szolgálatot, de hogy miben állott az a szolgálat, s mennyi fizetést kap érte, arról sohasem akart beszélni.

Különben elmélázó és sánta ember volt Virág Mihály.

Mire a hó leesett, legalább egy estét már minden héten ott töltött a faraktáros. Tavasz felé már kettőt is, majd az egyik áprilisi délután két száldeszkát hozott a hóna alatt.

Azt mondta, hogy abból padot csinál az orgonabokrok alá, s mivel Jakab mester arra az engedélyt megadta, már másnap, vagyis vasárnap, meg is csinálta a padot.

Két hét múlva az orgona kinyílott ismét.

Ott ültek minden este.

Aztán az egyik napon elhatározta Virág Mihály, hogy szól a szándéka felől. S ott ülvén kettesben a virágok alatt, nekibátorodott Mihály, és azt mondta:

- Ha nem volnék sánta, magát megkérném feleségül.

Bár amit mondott, nem hangzott a legjobban, mégis Virágnak hívták, aki szólt, s Rózsa pedig nagyon szeretett minden virágot. Nem felelt tehát a kutató szavakra semmit, hanem csak mosolygott az illatos orgonák alatt.

Ősszel megházasodtak.

De csak úgy, mód és ünnepség nélkül; sőt Mihály még virágot is elfelejtett venni, vagy esetleg nem volt rá pénze. Nem kérdezte Rózsa, hogy miképpen történhetett ez, de titokban sírt is miatta.

S annál jobban kívánta a virágot.

Egy esztendő múlva gyermekük született, aki fiú volt, és láthatólag az anyjára hasonlított. Mivel azonban virágra hiába vágyott akkor is Rózsa asszony, elhatározta a gyermekágyban, hogy a fiúcskát tekinti adomány virágnak.

Ezért Jáczint lett a neve.

Két esztendő múlva más városba költöztek, mert az állomáson leégett a faraktár, s más keresetet nem találtak hirtelen. Akkor egy "Zuhatag" nevű fűrésztelepre kerültek, ahol egy lány született.

Azt Rózsának nevezték.

Ott a fűrésztelepen csendesen éltek, de olyan nagy kalmár volt a tulajdonos, hogy a Mihály fizetéséből még a lyukat vagy a bogot is levonta, ami a vágott deszkába beléesett. Így aztán, mivel két gyermekkel azt a nagy nyomorúságot már nem lehetett bírni, visszamentek a városba. Ott mindennap és reggeltől estig a deszka-piacon őgyelgett Mihály, s apróbb, kisegítő munkákat vállalt.

Akkor ismét született egy gyermek.

S az Ibolya lett.

De más virágot nem kapott Rózsa asszony soha. Már a vágya is, melyet érzett a virág után, lassan hajlani kezdett, mint déli idő után a nap. Ha virágot látott valahol, szomorkásan mosolygott csupán; néha pedig könnyes lett a szeme.

De az urának sohasem mondott semmit erről.

Elég volt baja úgyis.

Aztán beteg is lett Mihály; a színe egyre halványodott és a melle beesett egészen. Húzta még egy fél évig, majd legszebb tavasszal meghalt.

A gyermekek már iskolába jártak.

Rózsa asszony mindent kitalált; nappal házakhoz járt, este pedig otthon végzett valami munkát. Így nevelte a gyermekeket, akik jól tanultak, kedvesek voltak és anyások.

Így múltak az évek.

Jáczint gépész mester lett, ami nagyon boldoggá tette őt, mert mindene volt neki a gép. Csak éppen megfelelő állást nem tudott találni sehol. Rózsa, vagyis a nagyobbik lány, jegybe lépett valami Akác nevű fiatalemberrel, aki a postán dolgozott. Ibolya pedig, mint tanuló lány, a helybeli fényképésznél dolgozott.

Valahogy megvoltak tehát.

De a gyermekek sokat panaszkodtak, hogy egyre nehezebb élni. Olyankor reménnyel felelt nekik Rózsa néni, s a reményben igaza is lett, mert olyan esztendők következtek, amelyek egymás után hozták nekik a kedvező fordulatot. Jáczint nagy állást kapott egy gyárban; Rózsa férjhez ment Akáchoz, aki osztályvezető lett a postán; Ibolyát pedig maga a fényképész kérte meg feleségül, vagyis Borostyán Géza, akit az egész város ismert, mint törekvő polgárt és jó szakembert.

Rózsa néni boldog volt.

Csak virágot nem kapott még mindig.

De aztán bételt az a vágya is, amit egy életen keresztül oly titkosan és fájdalommal hordozott magában. Bételjesült végre, mert május első vasárnapján, a déli időben, megjelentek seregben a gyermekei, vagyis Rózsa Akáccal, Ibolya Borostyánnal, s középen maga Jáczint. Mindegyik virágot hozott, sok és gyönyörű virágot, melyeken az anyai könnyharmat meg sem száradott még, amikor Ibolya is férjhez ment Borostyánhoz.