Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

 

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény, kerek, tömött teste remek véges-végig.

 

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.

 

A tavasz jutalmai lengtek, a holdvilág igaz nyugalma áradt.

 

Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt:

 

- Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.

 

Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral. Egyszerre azonban egy aggódó tudós ábrázatával így szólt:

 

- Te, Jóska, hány ember él a világon?

 

A társak lesték a megfejtést.

 

- Hát honnét tudjam ilyen hirtelen?! - védekezett Jóska.

 

- Vess hozzá mégis!

 

- Hát vagyon vaj ezörmillió - vágta ki erre a másik, s nem fűzte hozzá, hogy "van azért ész nálam is", hanem várakozott elégedetten.

 

Birtalan Gáspár megtapogatta csillagját ezalatt, s érezvén, hogy neki a tudományban is vezérkednie kell, kurtán ítélt.

 

- Éppen, mert vak mondja meg a csillagok számát.

 

- Nohát, tudd jobban! - lesett arra Jóska.

 

Birtalan megadta székelyül a választ:

 

- Hát hogy pontos legyek: számtalan millió van.

 

Értelmes mondásnak tűnt fel mindnyájak előtt. S mialatt eget csodálva tűnődtek a rengeteg számon, fejők felett elzizzent egy golyó, mintha az ördög száraz levelet pattintott volna meg fekete ujjal.

 

De nyomában ébredő gyökerek jó zamata szállt.

 

Birtalan nem foghatta fel, hogy minek tudakolja Domokos az emberek számát.

 

- S aztán azt te mért kérdetted? - szólott.

 

- Csak azért, mert gondoltam valamit.

 

- De mégis!

 

Erre könyökre kapott a másik:

 

- Hát eléadom, ügyeljetek ide: azt mondja Jóska, hogy micsoda búza lenne ebben a földben! S hogy ezt kimondá, egyszerre képzelés támadott bennem: ha minden ember, ki csak szuszog a világon, egy-egy terü búzát a vállára venne, s azt egy vezényszóra elkezdené vetni. Hát olyan világban szeretnék én élni!

 

Értelmök napja beléesett a gyönyörű gondolatba, mint a kútba. Birtalan Gáspár kivált meggyúlt orcával számítgatta:

 

- Biza, biza... Ha én király volnék, véghez vitetném, s az eszem azon járna s nem az ilyen mocsok háborún.

 

Hirtelen jövés zaja hallatszott.

 

- Hol a rajparancsnok? - ért oda a hírvivő sűrű szuszogással.

 

- Itt van, ahol én! - jelentkezett Birtalan Gáspár.

 

- Támadás, reggel ötkor! - hadarta a másik, majd feszesebb szavakkal dobigálta eléjök: - A kapitány úr azt rendeli, hogy győzni kell, vagy meghalni!

 

- A kettőt együtt nem lehetne-é? - mókázott a vészhírrel Domokos.

 

Immár fél öt lett. Fojtott morajlás és láz terjedt a vonalon.

 

Birtalan Gáspár nyugodt, komoly arccal rendelkezett:

 

- Aztán miattunk hiány ne legyen! Nem vagyunk alábbvalók másnál. Nem félünk, de meg sem halunk egykönnyen azért.

 

- Nem kéne - osztotta Jóska.

 

Arcájokra se pír, sem haloványság nem futott, csak kemény lett, mintha onnét kéne a szilárd erőt lemintázni.

 

Ahogy feküdtek s fejük mellett előrenyúlt a puska, lelkük az erdélyi földig átívelte a nagy határt, emlékező és áradó szívük kínozta.

 

Erős élet melegét lehelték.

 

- A sok csillag eleven, s hazasüt - tünedezett Domokos.

 

- Mióta a világ, örökké hullnak, s mégsem fogynak...

 

Birtalan Gáspár nyakba vette a fegyvert.

 

- Legyetek nyugton, megvigyázom magamot egy kicsit - mondta és előremozdult.

 

- Ne bolondkodj, Gazsi!

 

- Nocsak, jó tudni a járást.

 

- Nem eresztünk! - marasztották.

 

- Hiszen értetek megyek, sok kolontos, hogy kinézzem a jobbik utat, nehogy érjen semmi veszedelem.

 

S azzal boldogan és örömmel, mint egy apa, négykézláb előrevergődött valami harminc lépést, ott megállapodott, s mindenfelé vigyázkodott.

 

Társai feszülten lesték minden mozdulatát Birtalannak.

 

Fejük felett a telihold nesztelenül hengeredett. Néha vékony felhőhöz ért, amilyen a rongyos csipkés lepedő, azt jámborul legázolta, s ahogy lehetett, világított.

 

- Levette a sapkáját - mutatott előre Jóska.

 

- Le s valamire akadt, matat a földön erősen.

 

S csakugyan: a fejét oldalt törte Gazsi, s óvatlan örömében tagolva, érzésben feredő hangon suttogta vissza:

 

- Ibolyák, szedtem tizenkettőt.

 

Látszott is, amint egyenként sipkájára tűzte azokat.

 

S akkor az oroszok egyszerre megzajdultak.

 

Birtalan Gáspár mozdulatlanul tartotta kezében a csákót, s minden érzékével fürkészett.

 

- Most vissza hozzájok... - mondta magában, mire sipkáját keményen a fejébe nyomta, de már alig kétszáz lépésről megbődült ekkor egy orosz aknavető, s mintha maga az ég szakadna le: a föld megrendült, a levegőég robbant, s a holdvilágon egy emberi alak kalimpálva repült, s a raj előtt földre suppant.

 

Gazsit visszavetette a légnyomás, mint egy falevelet.

 

A muszkák vonala tüzet vetett.

 

De ők tizenegyen mind Gazsihoz csúsztak a nagy veszélyben, s megdermedve nézték, hogy egész fejét elöntötte a bugyogó vér. Kicsi ruhájokkal arcáját törölni kezdték, a füleit bédugták, az orrát szintén gyámoltalanul, hogy a vérét visszatartsák.

 

- Előre! - ordított rekedten valaki.

 

Egy őrmester volt: arca dúlt, rumtól és haláligézettől részeg, pisztolyát rázta, mint a bolond.

 

- Előre! - ordított ismét.

 

Birtalan Gáspár előre intett a kezével, elborult hű szemeivel nézte a testvéreket, majd újra intett, és elakadozva biztatta őket:

 

- Menjetek!

 

Végtelen szeretettel csüngöttek rajta, s érezték, hogy a harcnál nehezebb itthagyni őt. De újból integetni kezdett a legény:

 

- Menjetek! - és könyörgő hangon még valahogy utánamondta:

 

- De meg ne haljatok!

 

Esztelen zajban állt már a két vonal.

 

Könnyezve otthagyták a halál kapujában a vezért, előrementek, s elvesztek a pokoli zajban s a hajnali derengésben.

 

Heten örökre.

 

És Birtalan Gáspár még mindig ott feküdt az idegen földön, amelyen bajosan lesz már olyan búza, mint a templomi ének.

 

A szeme elborult, s az egész nagyvilágon csak a tizenkét ibolyára emlékezett haloványan. Ereje sem volt már, hogy hangos szóval így kiáltson a reggeli mezőn:

 

- Hol vattok, ibolyák, gyenge virágjaim?

 

Széjjelhulltak, elfoszlottak; ég s föld között nyugosznak, valamint a zsenge, drága raj...

 

 

- Mit tegyünk véle? - kerülgette délfelé két elijedt szanitéc.

 

Tavaszi áradás vizével véres arcát tisztára mosták, majd futva, de később, mint a bolhát, keresni kezdték rajta a sebet.

 

Tanácstalanul összenéztek felette.

 

- Mi bajod van, hé? - kérdezte végre az egyik, s megmozgatta jól. S akkor a legény egy arasznyira felemelkedett. Szeme, mint vészbe jutott csillag, isteni erejében megszépülve tágra nyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre, s vére két fülén újra kibuggyant.

 

Erőset lélegzett, ép két karjával mintha az áldott napfényt gyűjtené a feje köré, úgy tett.

 

A két ember jósággal teli szánakozott, s megindult szívében, látva, hogy milyen szépen harcol az életért ez a gyermek-katona. S mit is tehettek volna egyebet véle: fejét keresztül-kasul békötözték, s aztán Istenre bízták. Ők pedig egy sereg kötőszerrel s emberséggel tovább kutatták az esetteket.

 

Még délután is ott feküdt Birtalan Gáspár a rügyező bokor alatt. Gyötrődő, lázas testén a föld hűvös ereje s a nap meleg elvegyült.

 

Estefelé egy cseppet feleszmélt benne az élet. A bokor ágait megtapogatta, felült, erőt feszítve gondolkozni akart, de feje vízszintesen egyre rázkódott, mintha tiltakozna a megbomlott élet ellen.

 

Nem tudta, hol van. Az egész világból nem pattant egy világító szikra. S neki magának értelmes ereje csak annyi, mintha szédületes zagyvaság között zsongana egy megterhelt kicsi méh; vagy mintha nagy követ akarna emelni egy virágcsíra, hogy életre törjön.

 

Távolról sem tudta volna megkérdezni önmagától: "Van-e édesanyám? Hát a kedvesem szeme vajon milyen vala?!"

 

Szép feje, mit húsz esztendeig büszkén hordott a felnevelő földön, most rongyokba csavarva, mint a lónak törött lába, és táncol, a szabályozó férfierőt megcáfolja s táncol...

 

Szegény Birtalan Gáspár!

 

Napnyugtakor egy rozoga tábori konyha jött errefelé. Valami srapnelldarab a menázsit kihörpintette a kondérból, s most, mintha temetnék, úgy vitték hátrafelé.

 

A kocsis feje lógott, nagyokat botlott az álom után. S lehetetlen helyzetben, se nem ülve, se nem állva, még egy sebesült katona volt rajta. Meglőtt lábát lehetőleg lógatta volna, hogy ne verődjék a szekér oldalához. Száját a fájdalom miatt hol nyitogatta, hol szorította, s így szekerezett. A bokornál észrevette Birtalan Gáspárt, s kiabálni kezdett a kocsis felé:

 

- Állj meg, komám, a fejit igen rázza valaki!

 

Megálltak. A kocsis odament a legényhez.

 

- Gyere s ülj fel, ahogy tudsz - mondta.

 

Nem lehetett azonban értekezni vele. Csak hű szeme esdekelt, s a fejét rázta.

 

- Gyere, s valami doktornak a szagát megkeressük - szólott ismét. Azzal kartőn fogta, nehezen felállította, s a szekérhez vezette. A lőtt lábú katona húzta, maga taszította s addig, hogy valahogy elhelyezték.

 

A rossz kondéron félig élve megült valahogy Birtalan Gáspár. De furcsa látvány volt erősen: a háta vérben kevert sárral bémeszelve, a csillagai törötten, zubbonya rongyszedőnek ajánlva. Két kezével ösztönösen fogódzkodott, a feje fehéren lógott s hánykolódott, mintha szüntelen vihar valami sütőtököt térengetne.

 

Kacagni is lehetett volna rajta, eget és földet átjáró keservvel.

 

S már indultak volna, de a két öszvér csak a sárt tapodta helyben, mert álltában elsüllyedt a szekér. A jóféle galíciai sár megfogta, s meg sem mozdult. A hajtó elnézett csúnyán fel az égre.

 

- Úristen, taszítsd ki!

 

A lőttlábú ijesztő szemekkel kacagott, mint a bolond, Birtalan pedig az eredményt rázta ki fejével.

 

Így álltak egy ideig.

 

Aztán egy mérges lendülettel leszökött a kocsis, a szekér oldalához lépett, s olyan arccal, mintha ordítaná, azt mondta szépen Birtalannak:

 

- Gyere, szállj le!

 

A másik előtt is megismételte:

 

- Gyere, szállj le!

 

Leszedte s hátul odatámasztotta őket a szekérhez, s rájuk parancsolt:

 

- Aztán taszítsátok, mert úgy itt hagylak mindenestől, amilyent nem látott a három isten együtt.

 

Maga megtöltötte fegyverét, csövét az öszvér füléhez dugta, lábait szétvetette, élesen vezényelt s lőtt:

 

- Ta-szítsd!

 

A szekér reccsenve kirándult, a két sebesült abbahelyben sárba dőlt.

 

- Tisztára játék - kacagott savanyúan a hajtó, majd biztos helyre állította szekerét, s visszajött. Nézte a "heverőket", a kín s a nyomorúság láttán egy cseppet tünedezett, aztán csákóját a szemére rántotta, s kezdte feltámasztani őket. Közben emígy biztatta magát:

 

- Ha ez még sokáig így megyen, maholnap szoptatós dajka leszek...

 

Felrakta megint mind a kettőt, s megindultak.

 

Setétedni kezdett.

 

A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott.

 

Két nap múlva megtelepedtek egy faluban, a nagy hegyek között. Ezen a helyen a Kárpátok józanító szele már otthonosan mozgott. A vallásos embernek az volt egyetlen gondolata, hogy csak ilyen éghajlat alatt lehetne töredelmes nagypénteket ülni.

 

Gyümölcstelenség menhelye volt ez a falu. Lakói jámborak és alamuszik, s alig volt egyebük, mint a szegénység, a bagoly és pislákoló lámpa.

 

A vedlett iskola előtt néhány vézna gyermek állott, és bámulta a kapura kifeszített nagy vöröskeresztet. Most nem ők ütöttek lármát a fakó falak mögött, hanem sebesültek feküdtek minden zugban. S nem egy tengődő nadrágos ember tanított, hanem a Halál mind a két teremben. A Halál, ki nappal röhögött, éjjel pedig kitalálta a tizenegyedik egyiptomi csapást.

 

S közben az ábécé szelleme tikkadozott a betegszagban. A számológép pedig lerogyva nyugodott az egyik sarokban, s mint üde lelkek virágját, vérdér ütötte. S tovább egy idétlen szekrényben a földgömbre borult az egész állatsereg, és prüszkölt valahány, mert a melléjük rakott orvosságok szagát nehezen állották.

 

S mindezeknél a jelen időkhöz illőbb keret volt talán a padlásszoba, hová a szükség szintén rakott egy csomó ágyat.

 

- Ez a legjobb hely - szólt ittjártában a hosszú nyakú cseh orvos. Birtalan Gáspárt is ide rendelte. Az ágyát a sarokba tették: olyan volt ott, mint egy földig ereszkedett óriás pókháló. Különben maga a beteg nézetet nem osztott, hanem csak feküdt réveteg szemekkel. Jöttek percek néha, melyekben mintha az élet rendje derengett volna előtte, de úgy elronták szép fejét, hogy önsorsa előtt még tudatlan.

 

Minden reménytelen és életijesztő.

 

Nem számos az sem, hogy az Isten állandó áldásai, mint a szél és eső, szabadon béjáratosak ide. Igaz, hogy ezeknek hátán a tavasz friss ereje is bévonult ide, s amikor hosszú éjjeleken illatot énekel, a gyógyuló legények tiszteletére a csillagok a házfedélre hullnak, és a hold a likas zsindelyek között darabokra törik.

 

S mialatt eme csodák virágzanak az éjben, a Birtalan Gáspár arcát a vízió ereje szépre veri. Egy leány ül ágyának szélén. Az álmodó arcon nyugszik a szeme, mialatt fehér ruhája megvilágítja vezeklő szőke testét, amely olyannak látszik, mint egy kivirágzott almafa-oltovány.

 

Minden éjjel mellette virraszt, homlokát simogatja, épülését lesi, s csak a jósága beszél. Vére nem zuhog már, hanem a lélek tisztítótüzében megadással nyugszik. Viharzó útja a háromszéki háztól, az apácák szelídszép szemétől hosszú és rettentő volt a mostani posztig, ahol a mellére vett piros kereszt a viharzó vér utolsó állomása lett.

 

- A jóság meggyógyít - mondták nagy szürke szemei, és bétakarta a legény szép mellét. Odasimult és úgy érezte, hogy a világ tiszta forrása mellett ül. S mintha az élet egészsége egyszerre záporban kezdene hullni, különös tűzben mosolygott a legény. Két kezét a leány ölébe tette, és a vízió kertjében kinyíltak forró szavai:

 

- Megöntözted-é szépen?

 

- Mit, édes lelkem?

 

- A tizenkét ibolyát, amit elültettem.

 

És elindult véle a leány.

 

- Nyugodjál csendben, megöntöztem kétszer is.

 

- Megfogantak, ugyé? - vizionált tovább a legény.

 

- Nyiladoznak is már, nyugodjál csendben.

 

De a legényt tovább vonta a titkos erő. Kínlódni kezdett szörnyen. Majd egyszerre felült, reszketett, a kezeit pedig védőleg teregetni kezdte:

 

- Jaj, jőnek, jőnek! S letipodják az ibolyát!

 

- Ó, feküdj le szépen!

 

- A muszkák az ibolyát, az ibolyát!!

 

Nem lehetett csendesíteni Birtalan Gáspárt: erőszakkal a földre feküdt, a karjait előre nyújtotta, mintha fegyver volna nála, és nekilapulva csúszni kezdett előre.

 

- Mennyi orosz! Gyertek, Domokos! Védjük az ibolyákot!

 

Sokan felültek az ágyban. A sarokban pislogott egy gyertya, valami csepp fényt ide is vetett. Így nézték a beteg megindító, különös harcát. Valami ismeretlen, félelmetes szépség megszállotta valamennyit. Csak nézték, s nem merték megzavarni.

 

A leány sápadtan ült az ágyon. A Gazsi babonás harca rázta a testét.

 

- Héjj, előre! Ne hagyjátok! Hijj, a gránát! Jaj, jaj! - s egy mozdulattal elhanyatlott, s már nem tudta kimondani, hogy a tizenkét ibolyát kitépte a gránát.

 

A leány hozzárohant, melléje térdelt, a fejét ráejtette, és zokogni kezdett.

 

És hallatszott, hogy néhány sebesült legény is csendesen sírni kezd a rozoga ágyban, az összetörött kárpáti hold alatt.

 

 

Éjfélkor a Birtalan Gáspár ágyán fojtogató füstre riadt a leány. Egy pillanatra mintha megdermedett volna szép feje. Aztán gondolkozni próbált. A vízió gyötrelme után félholtan feküdt mellette a legény, csak a szív virrasztott csendesen benne.

 

Gyűlt a füst, és torlódni kezdett, s mintha valahol tűz ropogott volna!

 

A leány felugrott, a gyertya fejé rohant.

 

- Tűz van, tűz van! - ordította rémületbe esve, de megbotlott hirtelen, és maga alá temette a gyertyát.

 

- Menekülni!

 

Zuhanások estek a sötétben.

 

- Gazsi! Gazsi! - kiáltotta a leány, és talpára ugrott valahogy.

 

Egy lángsugár felcsapott a ház falán.

 

- Gazsi, jaj! - sikoltott megint a leány, de alig léphetett kettőt, valaki nekiesett, s azzal együtt a földre zuhant.

 

Újra fölcsapott a láng.

 

És Birtalan Gáspár ott feküdt, mint a gyermek, a fedél mellett. A neve felhasított még egyszer a leány száján, aki megfeszített erővel törte feléje az utat. Eltaposták újra, de felkelt újra. Istent és életet és mindent feltett arra, hogy megmentse ezt a fiút. S egyszer ráomlott az ágyra, rázta a legényt, majd csodálatos erővel derékon ragadta, és húzta a lejárat felé, vonta és hurcolta, és viharzott minden veszély között benne az öröm, hogy most megmenti Gazsit. S ahogy levonszolta borzalmak között a férfitestet, az égő ház világánál az arcába nézett: hirtelen félelmetesen felsikoltott, és a földre zuhant.

 

Egy idegen, halott testet mentett meg.

 

Felugrott még egyszer, és nekiindult a tűznek, hogy visszamenjen Birtalan Gáspárért.

 

Két orvos lefogta.

 

Lángokban állott már úgyis az iskolakórház.

 

Még reggel is ott ült az üszkök között a leány. És látta, amint derült égből lenyújtja Isten a kezét, és megmossa azt a ház kormában.