Kisasszony napján, verőfényes déli időben, ünnepélyes derűvel jött a templomból a menet. Elöl az ifjú pár haladt egymás mellett, bátran és dicsekedve. Utána az örömszülők bandukoltak boldogan elereszkedve, s a násznagyok feleségeikkel, mintha fizetést is kaptak volna ezért a mutatós hivatalért. Majd néhány rokon igyekezett, nehogy az esemény udvarából kimaradjon. S hátul a gyermekek, kicsi porból nagyot kavarva.

A lakodalmi szekerek most valahol a mesében zörögtek, s ott prüszköltek hangosan a pántlikás lovak is.

Nehéz világ van, s az új pár is példásan szegény.

Ebédet, lakodalmit, mégis teremtettek valahogy. Aranyló húslevest cifra bordás laskával, paradicsommártást a húshoz, s egy jókora malacot is piroskáposztával, hogy az irigyeknek bedugják a száját. Egy ilyen délebéd mégis valami, efféle világban, amikor azt is fel merte vetni valaki a székely faluban, hogy a halat is meg lehet enni.

Megérkeztek a kicsi házhoz, a füves udvarra. A friss asszony bément a házba, de Gyula künnmaradt a férfiakkal. Ő volt a férj, ha nem is látszott rajta, csupán a kalapján. Meg is mondta a násznagy, miközben cigarettát sodortak, hogy a kalap megházasodott, de maga Gyula, az nem bizonyos.

Elismeréssel nézték, hogy csakugyan mekkora bokréta van a kalapban.

- Nem dughattam a számba! - mondta Gyula.

- Oda nem, de a füledre köthettél volna egy csengőt! - tréfálkozott a másik.

- Éjjelre kötni fog! - mondta egy vénember, ki már bátran köthetett volna.

Nevettek a füst mellé, mely a napfényben megsemmisült, s amint ők éppen javában fodrozódtak, egy vénasszony megjelent a tornácon, mint valami elkésett őszirózsa, s odaszólt a férfiaknak:

- Tessék Isten áldásához!

Gyula húzott még egyet a füstből, aztán eldobta a cigaretta végét, s rálépett fényes csizmájával.

- Hát akkor menjünk, emberek! - mondta.

Úgy tettek, mintha indulni szándékoztak volna, de egyik sem igen akart elől menni, mintha nem lakodalmi ebédre, hanem valami rabságra hívta volna őket az öreg őszirózsa. De lehetséges, hogy éppen akkor angyalt szalasztott oda az Isten, aki megfogta gyöngéden az ujjasuk szegélyét, s úgy hátráltatta őket. Ez igen nyilvánvaló is volt, mert éppen akkor, amikor végre megindultak volna, kiáltás hangzott fel a kapun kívül.

- Nyisd ki, gazda, a kaput!

Mind megálltak a férfiak, s valahányan a kapura néztek, amely a szemek alatt egyszerre nyílani kezdett, mintha csakugyan ők nyitották volna ki, csupa nézéssel. De nemhiába dolgozott a szem, mert a következő percben ámulva kellett látni, hogy két gyönyörű ökör a kinyílott kapuban megjelenik. Patyolatfehér volt mind a kettő, fiatal és erős, s egyformán futott még a szarvuk is, mint jó két énekesnek a nótája, amikor együtt és egyet énekelnek. Szép erőben és lassú méltósággal jöttek bé a füves udvarra az ökrök, virágos fejjel és írásos új járommal a nyakukban.

Kádár Kelemen hajtotta őket, a Gyula keresztapja. Egészen a ház elé hajtotta, a napfényes mezőbe, ahol a nyár végi levegő remegve buzgott. Ott megállította a két ökröt Kelemen gazda, előrejött lassan, és így szólt:

- Fogadd el ezt a csekélységet tőlem, kedves keresztfiam!

Gyula szólani sem tudott hamarjában, csak botladozott örömében a szeme, mint két kicsi gyermek, aki most tanul járni.

- Nekem hozta? - kérdezte Gyula nagy nehezen.

- Én neked, ha elfogadod - szólt Kelemen gazda.

Ismét beállott a csend.

Nagy Márton is ott volt, a Gyula másik keresztapja, aki ez alkalommal nem hozott semmi ajándékot.

- Derék adomány! - mondta Nagy Márton.

Erre mindenkiből zúdulni kezdett a dicséret, mint a napból a fény. S Gyula szálldosott benne, mint a lepke, s azt sem tudta, hogy ilyenkor az ökör szarvára kell-e repülni, vagy az öröm mámoros bátorságával annak csapkodó fekete farkára.

Aztán bekötötték a két ökröt az üres pajtába, mely egyszerre megtelt erővel és reménységgel. Mindnyájan segítettek a bekötésnél, mint ahogy mindenki ott akar lenni a mesében, amikor valami nagy dolog történik. Meg is tapogatták a két ökröt, hogy vajon nem cukorból van-e mind a kettő, bár a mai világban az sem lett volna kicsi dolog. Az egyik magát Kelemen gazdát is erősen vizsgálgatta, főleg a szavait és a szeme járását, hogy vajon nem valami megzavarodásnak köszönheti-e Gyula a derék adományt. Senki sem csodálkozott ezen a vizsgálódáson, hiszen Kádár Kelemen maga is csak szegény falusi gazda volt, mint a legtöbb, s olyan hírben sem állott soha, hogy adakozó lett volna. Inkább magánakvaló ember volt, ingyen csak a jó és okos szót adta szívesen, s ha valakit megbecsült, annak az ő különleges véleményét, amelyen ámulni és derülni mindig lehetett. Körülményes ember Kádár Kelemen, azt tartották róla.

Gondolta Nagy Márton, ebben a két ökörben is megbúvik valami. De nem szólt, mert attól tartott, hogy válaszul olyan szót kap Kelementől, amit borsnak a levesbe tehet, vagy ecetnek öntheti rá a piroskáposztára.

Bementek hát ép örömben a lakodalmi ebédhez, amit nagy móddal és jó étvággyal költöttek el végig. Ebéd végeztével csendesen borozgatni kezdtek, ahogy a szokás s az illendőség megkívánja ilyenkor. Megeredt a szó is a borral együtt, s egy helyett Kelemen gazda sem sajnálta már a kettőt. Nagy Márton maga elé nézett, mintha kútba nézne, melynek rejtelmes a feneke. Kicsi szünetet várt a beszédben, s amikor a kicsi szünet bekövetkezett, nagy odaadással felmerítette magányából a szót:

- Tiszta lehetetlen!

- Mi lehetetlen, keresztapám? - kérdezte Gyula.

- Ez a két ökör - mondta Márton gazda.

Kádár Kelemen most sem szólt a két ökörről semmit.

- Káprázat volt csupán... - mondta valaki.

Nevettek, és felvették a poharat erre a káprázatra... Aztán nézték Kelemen gazdát, hátha megvilágosítaná őket, mert abban a két ökörben valaminek lenni kell, hacsak a világ fenekestől meg nem változott.

- Kicsiség az egész... - csak ennyit mondott Kádár Kelemen.

Mind odahajoltak, hátha mondana még valamit.

- Csak egy tojás... Annyi elegendő... - folytatta Kelemen gazda.

- Csak egy. Egyetlen tyúktojás!

Azt hitték, csakugyan megzavarodott az öreg, mert nem tudtak olyan fonalat ereszteni az eszükből, mellyel a két ökröt s az árvatojást össze lehetett volna kötni. Intette is valamelyik, hogy baj van a Kelemen gazda homloka mögött, de az öregnek jó szeme volt, s észrevette az ujjak billegését. Akkor jól megnézte a balga illetőt, hátradőlt a székben, s Nagy Mártonhoz így szólt:

- Emlékszel-e, amikor Gyulát kereszteltük? Ezt a Gyulát, aki itt ül most, mint házasember!

- Hogyne emlékezném! - mondta Nagy Márton. - Ketten voltunk keresztapák, ezelőtt huszonöt esztendővel, kemény farsangi időben, egy vasárnap reggel, akkor tartottuk keresztvíz alá a legénykét.

- No, ha emlékszel - folytatta Kelemen gazda -, akkor most én beszélek.

Aki tudta, előrecsapta a fülét, s a szemét kinyitotta. Az öreg pedig mondani kezdte tovább:

- Kemény farsang volt, vasárnap reggel. Megkeresztelte a pap a gyermeket, s mi hazahoztuk. Odatettük az édesanyja mellé, aki még ott feküdt az ágyban. Megittunk egy-egy pohár pálinkát, s visszamentünk a vasárnapi nagymisére. Mise után ebédre voltunk hivatalosak, ebbe a házba, keresztelő délebédre. Amikor megjelentünk, te egy bárányt hoztál ajándékba a keresztfiadnak, nekem azonban nemigen volt egyebem, csak egy tyúktojást hoztam.

- Igaz, te! Emlékszem! - mondta Nagy Márton.

- Hát arra emlékszel-e - folytatta Kelemen gazda -, hogy amikor én felajánlottam az ajándéktojást, akkor te elkacagtad magadat, s csúfondárosan azt mondtad a tojásra: ez már derék ajándék!

- Arra nem! - mondta Nagy Márton, pedig emlékezett jól.

- Feledékeny vagy, Márton! - húzódott meg Kelemen gazdának a szava. - Feledékeny vagy, mert pontosan azt mondtad nekem. A lelked felállott a bárány tetejébe, s a szád azt mondta nekem, hogy: ez már derék ajándék!

- Lehet!... - engedett Nagy Márton.

- Nem lehet, hanem úgy volt! - folytatta az öreg. - Nekem rosszulesett, hogy szegény ember ajándékával a nagyobb gazda csúfolódik. Rosszulesett, de nem szóltam semmit, hanem megfogtam a tojást, hazavittem, s azt mondtam az asszonynak, hogy tegye tyúk alá, hogy a tyúk költse ki. Lett belőle egy ügyes kis csirke, a csirkéből kendermagos jóféle tyúk, amelyik nyolcvanhárom tojást tojt a következő tavaszig. Nyolcvanhármat, Márton! S abból harminchármat ismét megültetett az asszony, ötven tojást pedig eladtunk, hogy abból zabot vegyünk a csirkének. A harminchárom tojásból kikelt huszonhét csirke, lett belőlük öt kakas, s a többi mind tyúk!... A tyúkokból egy malacot vettem a következő esztendőben. A kakasok árán disznó lett belőle. A disznóból pedig négy juhot vettem, Márton! S tíz esztendő múlva ötven juhom volt, s minden, amivel tartani kellett!

- Az iskoláját! - ámult el valamelyik.

- Aztán a juhok egy résziből két marhát vettem - folytatta Kádár Kelemen. - Azokkal is megsegített az Isten, úgyannyira, hogy a tojástól számítva húsz esztendőre már nyolc marha állott a pajtában, s vettem öt hold földet is a lábuk alá. Ma pedig valamicskével több is van, s hála Istennek, megélhető állapotban vagyok. Gondoltam hát ma délelőtt, hogy immár itt a nap, amikor a tojást viszahozhatom az én keresztfiamnak.

- Ugye, mit tesz az akarat! - lelkesedett egy vénember.

Elgondolkozott Kádár Kelemen, s azt mondta:

- Így szorítottam ki egy tojásból két ökröt...

Nagy Márton már kicsire zsugorodva ült az asztal mellett, mintha a szellemek minden oldalról szorították volna, hogy a régi dölyfösség miatt most büntetésből tojást gyúrjanak belőle.

- Hátha elejtetted volna akkor a tojást? - mondta még most is.

- Vagy téged a bábaasszony! - felelte Kelemen. Olyant nevettek, hogy Nagy Mártont beborították vele, mint valami sírhantot, kövér virágokkal. Aztán megtöltötte Gyula ismét a poharakat, s Kelemen keresztapjára köszöntötte. Mindenki Isten áldását kérte Kelemenre, aki mosolyogva s végre megpihenve fürdött a jó szavakban, mint valami különös öreg madár, amelyik egy tisztásra leszállhatott, hogy a világot kipihenje.

De nemcsak őt áldották, hanem a vigyázó angyalokat is, akik gondosan ügyeltek a tojásra, hogy el ne törjék, s távol tartották a héját és a görényt, amelyek könnyen elvihették volna annak idején a csirkéket.

A természetet is magasztalták, mely oly csodát tesz, hogy a tojásból kikelteti a csirkéket, a tyúkot és a tyúknak kakast, távol tartja az együgyű juhoktól a mételyt, és a mérges legyeket a marháktól...

Lassanként úgy belebújtak az élet és a világ sűrű rejtelmeibe, hogy észre sem vették, amikor Nagy Márton felállt közülük, s valahova eltűnt. Csak később pillantott üres helyére Kádár Kelemen, s úgy tetszett neki, hogy ott valamikor ült valaki.

- Ki hiányzik onnét? - kérdezte.

Mindenki elgondolkozva nézte az üres széket, de hamarjában senki sem tudta kitalálni, hogy ki hiányozhatik onnét. Igaz, hogy ittak is volt jócskán, s a tojás története is elkábította őket, de azért mégis különös volt, hogy ne tudjanak ilyen egyszerű dolgot kitalálni.

- Bizonyosan valami rossz ember üldögélt ott valamikor - mondta az egyik.

- Miről gondolod? - kérdezte a másik.

- Ha jó ember ült volna, akkor tudnók.

Gyula eltűnődött, hogy mit beszélnek az öregek, majd egyszerre az jutott eszébe, hogy hátha a két ökör is káprázat csupán. Úgy meglepte a furcsa gondolat, hogy a homlokát verejték borította el mindjárt. Felállt, és a pajtába ment egyenesen, s ahogy belépett a küszöbön, hát nemcsak a két gyönyörű ökör áll ott virágos fejjel, hanem Nagy Márton is ott van a jászol mellett.

- Maga mit csinál itt, keresztapám? - kérdezte.

Rögtön feléje fordult Márton gazda, s hát egy tojást tart a bal tenyerében.

- Kijöttem - mondta az öreg -, hogy megnézzem ezt a két ökröt, s enni is adjak nekik. S ahogy itt rázogatom a jászolban a szénát, hát egy tojás került a kezembe.

- Furcsa! - mondta Gyula. - Mert a háznál tyúk nincsen.

- Akkor lehet, hogy az Isten adta kezembe! - mondta az öreg.

- Lehet... - szólott Gyula is.

Azzal megindultak, hogy mind a ketten visszamenjenek a házba. Gyula csendes örömmel ment, hogy a két ökör mégsem varázslat, Márton gazda pedig azon gondolkozott, hogy ezzel a tojással, mit a jószerencse gurított a keze alá, ő is elkezdi, amit Kelemen olyan mesésen végbevitt. Ahogy azonban lépett volna be a küszöbön a házba, valahogy megbotlott, s a tojást a földre ejtette. Úgy széjjelment abban a percben, mintha úgy tojta volna valami gazdátlan és reménytelen tyúk. Megrettenve nézte Márton gazda, hogy milyen egyszerre eltörte minden tervét. Orcáját két tenyerébe vette, s lehajolva úgy nézte a szerencsétlenséget, mely itt találta éppen, a lakodalmi nép előtt. Nézte sokáig, aztán felállt, s ügyetlen tenyerével megtörölte könnyes két szemét.

Valahonnét éppen akkor érkezett egy elszalasztott cigány, hogy a vigadóknak nótát húzzon végre.