Természet: Tamási Áron: Szülőföldem - Beszédes út hazafelé /részlet/

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17259 db
  • Videók - 6408 db
  • Blogbejegyzések - 14514 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17259 db
  • Videók - 6408 db
  • Blogbejegyzések - 14514 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17259 db
  • Videók - 6408 db
  • Blogbejegyzések - 14514 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 725 fő
  • Képek - 17259 db
  • Videók - 6408 db
  • Blogbejegyzések - 14514 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

network.hu

 

 

Egyik alkalommal, inkább a tél farkán, mint a tavasz kezdetén, ebéd utáni feketekávéra mentem itt Kolozsváron. De még jóformán bé sem léptem a kávéházba, hát nagy örömmel jön felém az egyik kedves, kék szemű barátom.

 

- Gratulálok! - mondja, és rázza a kezemet.

 

Ámulva kérdem tőle:

 

- Mihez?

 

- A szabadjegyhez.

 

- Miféle szabadjegyhez?

 

Erre elmondja, hogy Vaida Sándor volt miniszterelnök úr három erdélyi írónak elsőosztályú vasúti szabadjegyet adatott, egész esztendőre szólót. Így mutatta ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt, melyet kezdettől fogva figyelemmel kísért és nagyra becsült. Hirtelen szabadkozni kezdtem a barátom előtt, hogy én sohasem kértem a román vasútra szabadjegyet. Most már mit csináljak? Visszautasítani nem illendő, ugyebár, ha már megtiszteltetés? Viszont az elfogadás sem megy holmi lelki rezzenet nélkül, mert sohasem tudja az ember, hogy mi származhatik belőle.

 

Tűnődtem, és tekergettem a fejemet.

 

De a barátom életrevalóbb ember volt, mint én: addig s addig biztatott, amíg megadtam magamat, s elfogadtam a jegyet. Gondoltam, most már megvan a gomb, s valami ruhát is kéne szerezni hozzá, vagyis utazáson kezdtem járatni az eszemet. El is terveztem, hogy a dolgaimat rendezni fogom, ha tudom; s azután elindulok a jeggyel, hogy ingyenesen béjárjam szülőföldemet. Úgyis éppen a harmadik esztendeje készülök erre, s boldog-boldogtalannak mondogatom már annyi ideje, hogy egy hazai útleírás lesz a legközelebbi könyvem.

 

Sietve érlelem a tervet; s elgondolkozva ballagok az utcán is, melyen a papírt és a port térengeti a szél. Kopott, gondokkal rakott emberek jönnek-mennek. Önmagukhoz és másokhoz egyaránt barátságtalanok.

 

Péntek is van, úgylehet.

 

Nem jó itt, gondolom; s már fogalmazom is magamban a táviratot, postára menet. Keddre jelentem magam, haza az öcsémnek, hogy várjon akkor az udvarhelyi állomáson, egy alkalmas szekérrel, a félötös vonatnál.

 

Úgy tervezem, hogy már hétfőn reggel elutazom, s egy napot Székelyudvarhelyen töltök. Megnézem az anyavárost: mit változott s mit nem. Úgysem láttam régecske már. Iszom jó Szejke-borvizet, mint diákkoromban; barátom is van ott egy vagy kettő, azokat meglátogatom; s majd a hálás is lesz valahogy, van olyan város az.

 

Ahogy megáll a kocsi, hétfőn reggel, a kolozsvári állomás épülete előtt, hamar körültekintek, hogy hordárokat lássak. Észre is veszem, hogy a bejárat torkában hat-hét darab áll egy csomóban. Intek, hogy valamelyik fáradjon oda. Egy fiatalabb rendű meggondolja a dolgot, ímmel-ámmal odajön, leveszi a bőröndöt a bakról, s megkérdi románul:

 

- Melyik osztályba?

 

Odatapintok hirtelen az oldalzsebemhez, hogy a szabadjegyet nem hagyám-e el valahol, s hát románul fut ki a számon:

 

- Első osztály. Rapid.

 

Egyszerre kiegyenesedik a hordár, s ahogy a bőröndöt tartja, összeüti a bokáját és szalutál. Olyan alázattal néz reám, hogy megijedek tőle. Valami nagy románt vél bennem, s én részvéttel vagyok iránta, mint mindenki iránt, aki helytelen úton jár és nagyot téved. Egy pillanatra azt gondolom, hogy meg kéne mondanom neki az igazat, de aztán mégis elhagyom. Miért bántsam meg, gondolom, s szerezzek foltot nemzeti érzületére? Bizonyára szégyenkezve beszélné el a társainak s még otthon is, hogy ő mekkorát vétett. Hitében hagyom tehát, és ülőhelyet váltok a pénztárnál. Nem érzem valami jól magamat e miatt az első osztály miatt, de világosan nem tudnám megmondani magamnak, hogy miért. Most már mindegy: belékezdtem, s csinálom tovább. Kimegyek a vonathoz, s keresem a hordárt. Valahol itt kéne lennie az első osztályú kocsi mellett a földön, mert a rapidnál az a szokás, hogy fent a kocsiban külön csomaghordó van, s oda más hordárnak felmenni nem szabad. De az én emberem nincsen sehol, s az idő telik. Felugrom a kocsiba, s hát más világ van itt, mint a második s a harmadik osztályban, mert a hordárom ott áll az egyik fülke előtt, s már nyitja is nekem a fülke ajtaját. Csak intek, hogy ne fáradjon; s fizetek is hamar, hadd menjen, s ne lássam többet ezen a tévúton.

 

Ott fekszik a bőröndöm az ablak mellett, a bal sarokban. Nézem kívülről, s néz ő is engem. Három ember ül a fülkében, igen urason ülnek, s nem szólnak egymáshoz egy szót sem. Még azzal sem zavarják a csendet, hogy az egyik észrevegye a másikat. Mind egy-egy bezárt egyéniség az utazásban. De minek is vizsgálódnának, vagy tennének kérdést egymáshoz: tudják úgyis jól, hogy együvé tartoznak. Nem Bábelkocsi ez, mint a második vagy éppen a harmadik osztályos, ahol nem érti egyik a másiknak a nyelvét. Mind nemzeti ez, és mind úr; s mivel nincsen ellenkező sem nyelvben, sem társadalmilag, sem pedig gondolkozásra: egy kicsit úgy hat már, mintha nem is Erdélyben volna.

 

Csak éppen én nem találok ide.

 

Mindenütt olvasnak, a többi fülkében is. Egy-kettő könyvet, de mind újságot a tetemes rész. S kivétel nélkül mind román újságot. Én is vettem egy pesti s egy nálunk való magyar lapot az útra, ott lapulnak a zsebemben. Odanyúlok, de hirtelen meghökken a kezem, s nem húzza ki a magyar újságot. S abban a pillanatban megforrósodik a két vakszememnél az ér, s mint az eleven sebből a vér, forrón buggyan ki egész testemen a kérdés:

 

- Micsoda dolog ez?!

 

Ilyen alávaló volna az emberi természet, vagy a létfenntartási ösztön, amely mindenekelőtt alkalmazkodás a környezethez? Vagy a figyelem hatalmasodott el ennyire rajtam, amit a hordárral szemben szabadjára ereszték vala: hogy ne bontsam meg ezt a szép, nyugodt és zavartalan nemzeti összhangot, amely az egész első osztályon gyanakvás nélkül nyugszik!

 

No, várj, gondolom, mert én most kivallatom magamat.

 

Elé az értelemmel tehát, amit eszményekhez és igazságra neveltem mindig. Vizsgálja meg szigorúan az ösztön rugóit, amelyek ellene indulának el; világítsa meg a rejtelmeket, bíráskodjék és ítéljen ebben a dologban, hiszen a kisebbségi élet legbensőbb lényegéről van itt szó. Ha a más nyelvű kisebbségeket nem számítom, mi magyarok is másfél millió számban éljük ezt az életet. Vizsgáljuk meg tehát ezt a cseppet, ami a tengerből való, s már mondom is: Igen, Erdély földje ez; s te is erdélyi vagy. Nem jövevény, ki sóval vagy arannyal kalmárkodni jött volna ide. A nép, melyből származol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt. S ha igazuk van a tudósoknak, hogy avarok maradványai a székelyek, akkor itt volt azelőtt is. Nemzetséged sem habozott soha, hogy más országnak jobb földjét kívánta volna lakóhelyül, hanem ezt védte tatárral, némettel és muszkával szemben. S most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólasz ezen a földön; s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszolnak. Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel.

 

Ezt látod és ezt érzed már huszadik éve: lélek és test néha már fáradt: Meg kell értened tehát, ha egyszer-egyszer nyugalomba ereszkedik. Ne zizegj ilyenkor, hanem maradj csendességben és észrevétlenül. Látod-e, a vadmacska is a fának kérgén fekszik, amely véle egy színű; avagy a levelibéka is milyen okosan megvan a zöld levelek között. S azért ne félj, mert a vadmacska, feküdjék akármeddig is a kérgen, úgysem fog taplót teremni soha; s nem a levelibéka sem virágot, hanem marad minden a maga természetében...

 

Így okoskodom magamban, de ahogy újból végigszaladok azon, amit eddig okoskodtam, egyszerre heves ellenkezés kél bennem, s így folytatom: Igen, vannak természeti törvények, az igaz; de azért van-e az ember, egyenkint és összesen, hogy gondolkozás nélkül elfogadja és bétöltse a természeti törvényeket, amelyek a testé és a testi ösztöné? Ez itt a kérdés. Felelj!

 

Bolond vagy, gondolom magamban, hogy még fel is teszed a kérdést. Hiszen a napnál világosabb, hogy nem azért van az ember, sem egyenkint, sem együttvéve, miszerint gondolkozás nélkül elfogadja és bétöltse a törvényeket, amelyek a testé és a testi ösztöné. Sőt minél emberibb és minél inkább emberiség, annál inkább nem azért van! Mert emberibb a szellem, mint a test; és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak. Töltse bé hát mindenki és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, amelyek az igazság, a jog és a tudás. S legfőképpen az erkölcs! Ez hát számodra is az út, s többé ne hozakodj elé a vadmacskával. Taníts mindenkit erre, hogy jobb lehessen a világ. S ne csüggedj, mert ha nézed a nemzeteket, jelenleg is azt fogod látni, hogy minél jobban bétöltik a szellem törvényeit, annál inkább szabadságot adnak a te nyelvednek és a más nyelvének, s úgyszintén az eszed és a két kezed munkájának. Lám, az angolok ilyenformán csinálják. S emlékezzél csak vissza, hogy amikor Amerikában voltál, ott beszélhettél, ahogy tudtál s ahogy akartál; iskolát állíthattál volna fel, amilyen tetszett; és a hivatalból nem dobtak ki, amiért nem tudtál elég jól angolul, hanem éppen felvettek, hogy legyen, aki a magyarokkal magyarul beszéljen. Pedig volt-e az őseid közül egy is, aki harcolt volna vad indiánusokkal? Ugye hogy nem! De ezt az erdélyi földet művelték, éltek és haltak érte. S húsz esztendő alatt mégis annyira mentél ezen a földön, hogy már-már a vadmacskára gondolsz, nemhogy bétöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is bétöltsék. Miféle dolog ez! Hát szabad eléfordulni annak, hogy nem szólasz bátran a te nyelveden, csakhogy megkíméljed magad a kellemetlenségtől? Vagy már annyira elcsüggedtél, hogy Makkai Sándorral tartasz, aki sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol! Ügyelj, mert ő is első osztályon utazott, mivel püspök volt; s utaztában ilyenformán tusakodhatott sokszor, ahogyan te is...

 

Mintha bolhák futkorásznának a hátamon, egy kicsit megrázom magamat, s kitekintek az ablakon. Aztán a földek és a hegyek láttára nagy nyugalom száll meg lassan. Megfordulok, bémegyek egyenesen a fülkébe, s leülök a helyemre az ablak mellé. Egy-egy pillantással megnézem az útitársakat. Egy őrnagy ül velem szemben, olcsó füzetes regényt olvas, románul. Még sohasem láttam olcsó füzetes regényt románul, s ezen csodálkozni tudok. Nyugodtan olvas, kék szeme úgy jár lassan, mintha meg volna olajozva. Egy szőke, ötvenes úr üldögél mellettem is, de ez már ideges természetű. Minden elképzelhető román újságot megvásárolt magának, rakásban fekszenek mellette jobbról. Váltogatja őket, de egyikben sem telik kedve. Szembe véle egy hatalmas román pap üldögél. Egészségesnek látszik nagyon, fénylik a szakálla is, ami nagy és dús. Erdélyi román lapot olvas, amely négyoldalas mindössze, de a pap apróra vette, és semmit ki nem hagyna belőle. Istenem, gondolom magamban, milyen is az élet: lám, ennek a papnak csak négyoldalas újságja van, s mégis elégedettebb, mint az a másik, akinek legalább ötven nagy oldala van!

 

Egyszer még kitekintek az ablakon, aztán furcsa gondolatom támad. Különben nem is olyan furcsa, csak az első pillanatra. Sőt a tusakodás után, amit künn a folyosón magamban és magammal folytattam, egészen természetes. Azt gondolom ugyanis, hogy én most próbát csinálok: eléveszem az egyik magyar újságot, lám, ugyan bizony vetnek-e rám valamiféle pillantásokat, vagy pedig csak annyi, mintha román újságot vennék elé? Kihúzom az egyiket a zsebemből, megzizegtetem, és a címével kifelé fordítom, hadd lássák jól. Egyszerre rám pillantanak mind a hárman. Az őrnagy egyik lábát a másikra teszi rögtön, s a füzetes regénynek első oldalát bétöri a második alá. Az ideges úr egészen laposra teríti az újságját, és kettőnk közé tartja, hogy ne is lássuk egymást. A pap már szelídebb sokkal: nagy nyugalommal és gyöngéden megsimogatja a szakállát, akár az anya gyermekét, kinek mondja: ne félj, drágám, nem viszen el a banka!

 

Csak ennyi történik.

 

Különben egy hang nélkül és gyorsan közeledünk Segesvár felé. Idejében leveszem a csomagomat, megemelem a kalapomat, és kiköltözöm a folyosóra. Ahogy visszapillantok, az őrnagy régi helyzetét veszi fel éppen; a szőke úr leteszi az újságot, s a pap az ajtót figyeli; hogy vajon bétettem-e jól.

 

Őket is meg kell érteni - gondolom magamban. Aztán a sínek ágazni kezdenek, s a vonat nemsokára megáll. Egy veres hordár, mint a sas, még a megállás előtt észreveszi, hogy neki való szándékkal állok a lépcsők tetejében. Öreg létére erősen baktat arrafelé, s már kérdi is:

 

- Udvarhelyre tetszik?

 

Meglep, hogy magyarul szól.

 

- Oda, Jeruzsálembe - mondom tréfásan.

 

Visszanéz, ahogy fogja a bőröndöt, s kacag. Nagy, sárga fogai vannak, szinte mint egy pej lónak. Kérdem tőle, hogy mikor indul a híres udvarhelyi, mire nagyot és kövéret legyint a szabad kezével. Háromórai várakozást ér ez a legyintés. S mintha egyjárást gyámnak is felfogadtam volna, rendezni kezd engemet is. Azt mondja, menjek bé a városba, s komótosan ebédeljek meg, mert ő gondját viseli a csomagomnak. Gondolom, ez így jó is lesz, s csakugyan megindulok. Az út egy kicsi térségen vezet keresztül, az állomás háta mögött. Itt szoktak állani a bérkocsik, de most egy sincs. Igaz, hogy utas is csakannyi. De né, hát az mi a csoda, tova az a nagy! Menjünk, s nézzük meg.

 

Nagy, kopott alkotmány, régi portéka. Sugár magas kerekei vannak, s a kerekek felett valóságos barlang. Bent a barlangban két ülőpad kétfelől, s kongó félhomály. Elöl csak egy kicsi nyílás, amelyen látni lehet, hogy a kocsis két bakancsa miképpen harangoz. Hátul azonban hágcsón lehet a barlangba jutni, melynek a jobbik oldalán kopott betűk hirdetik, hogy "Arany csillag". Elöl két öreg gebe, s ahogy nézem szegényeket, az jut eszembe, hogy az amerikai szabadságharc maradványai bizonyosan; aminthogy ezt az egész alkotmányt is bátran belé lehetne tenni valamelyik amerikai vadfilmbe, hogy a szegény pusztai farmer elmenekítse rajta gyönyörű leányát s egész pereputtyát a borostás rablók elől.

 

Tetszik nekem.

 

Ahogy ügyelem nagy élvezettel, megszólal egy ember:

 

- Tessék beszállni!

 

A portás segédje az "Arany csillag"-ból, látom a sapkáján. Szót fogadok ennek is, mint a hordárnak: felpeckelődöm a hágcsón, kétrét kondorodom valahogy, s bébújok a bárkába. Amint leülhetek az egyik padra, s hozzászokik a szemem a félhomályhoz, hát egy másik ember is ott kuksol a sarokban. Ügynök lehet, vagy falusi kereskedő, de bármicsoda is, gondja s baja lehet elég. Kopott és poros szegény, s a kopottságán még nem csodálkoznám, de hol tudott annyi port magára gyűjteni, hiszen borongós tavaszi idő van, a föld fekete, s a kövek. Viseltes irattáska fekszik mellette, megtömte valamivel istenesen, s az egyik tenyerét folyton rajta tartja. S pusmog magában szüntelenül, csak egy-egy magyar szót tudok kimenteni, azt is összetörve, nyelvének hadjárata alól.

 

Szegény, gondolom magamban, ez is tusakodik, mint én az első osztályon. Sajnálnám is, ha a képzeletem egyszerre el nem röpítene gondjairól. De a képzeletem rögtön filmet kezd vetíteni, ahogy az alkalomhoz talál is. Ő az üldözött, kinek a lánya valahol betyárok kezébe került, ahol nem is érzi rosszul magát. S most csak ez a táskája van egyedül, de ez is elmaradna tőle szívesen, látszik. Én vagyok a seriff, aki nem födöm fel kilétemet, hanem mindig úgy csinálom, mintha ügyes-bajos dolgom véle egy úton vinne. De jaj lesz a rablóknak, ha utol találnak érni, mert sok van a rovásukon, csak az én kerületemben micsoda gaztetteket követtek el! S arra is kíváncsi vagyok, hogy ez a kocsis és a portás segédje nem játszanak-e össze a rablókkal. Mert né, ott elöl a kicsi likon látni lehet, hogy a kocsis máris furcsa jelekben harangoz a lábaival; s odakuporodott a portás segédje is a hágcsók tetejébe, hogy elvegye előlünk a szabad kijárást, ha netán úgy adódnék, hogy a kocsi kerekeihez bújjunk, s onnét puffantsuk le a közelítőt...

 

De egyszerre felriadok; mert elkiáltja magát a portás segédje:

 

- Gata!

 

Nem tagadhatom, jólesik ez a román szó, ami annyit jelent, hogy készen vagyunk és indulhatunk. Mert hirtelen világossá teszi, hogy nincsen veszély: nem az amerikai vadmezőkön vagyunk, hanem kies és biztonságos országunkban. S ülünk mi ketten, két honpolgár, a kényelmes lóbusz barlangjában, hogy a segesvári "Arany csillag" szállodába vigyenek ebédre minket. Milyen is a képzelet: nem elégszik meg a jóval, hanem izgalmakat és veszélyes kalandokat talál ki, csakhogy mindenáron színesítse az életünket.

 

S már megyünk is.

 

Baktat a békebeli két gebe, döcögnek a sugár magas kerekek, s mi himbálózunk fenn a bárkában. Nem közönséges élvezet ez a mai előrehaladott, sivítő világban, csak éppen az a jámbor kőfaragó ne laknék az út mellett. Mert a portás két válla fölött nemsokára észreveszem, hogy az út mellékén egy udvar mind teli van gyönyörű sírkövekkel. Még márvány is van közöttük, amely egyenesen vigyorog. A többiek is változatosak, s az írás is rajtuk hol német, hol magyar, hol pedig román. Szinte elkapom a fejemet, ahogy az első román sírfeliratot megpillantom. Ki tudja, talán nem illik látnom, hogy román emberek is meghalnak, de hát mindnyájan Isten teremtményei vagyunk: születünk és meghalunk. Ebben a kettőben egyformák vagyunk, csak éppen közben történnek elhajlások.

 

Mi is éppen elhajlunk a bárkával, mert fordul az út. S ott mindjárt elétűnik a népfürdő nagy épülete, kicsi park is van előtte. A népfürdőt németül írták a homlokzatra, de ha jól látom, éppen két zsidó tart arra a kicsi parkon keresztül. Módosan vannak ezek a szászok fürdő dolgában is; igaz, hogy a belsejét nem láttam még soha, mert annyi időm sohasem volt, hogy fürdőt vehessek itt. Ha német volnék, nagy lelkesedésemben most leszállanék, de így inkább ebédelni megyek.

 

Hanem a románokról sem lehet kevesebb jót mondani, mint a szászokról, mert íme, milyen szép templomot építettek a fürdővel átellenben, régi nagy fák között. S mellette új hidat is emeltek a Küküllőn. Bár azon mennénk keresztül, hadd élvezzük a civilizációt is, miközben dobolnának a régi bárka kerekei az új építményen. De a kocsi nem arra hajt, hanem a régi fekete híd felé, amely födeles volt még a háború után egy ideig, de most letette ódon sapkáját, s valóságos vegetáriánus lett. A szekerek útja mellett gyalogjáró is van a hídon, s ott éppen egy börtönőr halad átal kurta puskával. Csonka dolognak tetszik, hogy egyedül mendegéljen egy börtönőr: keresem mellette a rabot, mint a falusi asszony mellett a gyermeket, vagy a városi hölgy mellett a kicsi kutyát. S jól mondják, hogy aki keres, az talál, mert a bárkánk egy gyalogszekeret hagy el, amit három rab ember húz. Vagyis hárman vannak: egy falusi fickólegény és két módfelett eleven cigány. A rudat a falusi fogja, s ez húzná a szekeret, de gyengén haladnak, mert a két cigány taszítaná is, nem is. Azért a napszámért, amit ők kapnak, elég munka ez is. A rabőr sem lehet új ember a szolgálatban, mert bölcs megfontolással a gyalogjárón halad, s onnét sem a bűnös húzókat serkenti legalább a szemével, hanem a környező világot becsüli fel, mikor mi van. Gyakorta látok így járás-kelésemben efféle szekérhúzó rabokat, de még sohasem fordult elé, hogy valami úrfélét is láttam volna közöttük. Ez jut eszembe, ahogy szemlélem ezt az elmaradozó állami csendéletet: s gondolkozni kezdek, hogy ennek mi lehet az oka. Egyenes és ártatlan ésszel csak arra lehet magyarázni a dolgot, hogy az urak nem követnek el szekérhúzó bűnöket: nem lopnak, nem verekednek s nem csinálnak más efféléket. Szégyellem, hogy gyanakodni merek, de vajon igaz volna-e ez? Isten bocsássa meg, bárhogy vigyázzon az ember, azért eléfordulhat. De szekeret azt nem húznak. Bizonyára megváltják a büntetést, pénzben: ez nekik is jó, mert a szégyen darabosától megmenekülnek; s jó az államnak is, mert több hasznát veszi a pénznek, mint az efféle ímmel-ámmal húzóknak. Igazán, sohasem lehet olyan okos valaki, hogy a törvény még okosabb ne legyen. S ha nagy ritkán úgy adódnék, hogy a fogházbüntetést, mit uraknak mérnek, mégsem lehetne megváltani pénzzel: valami irodai munkával úgy is elrendeződik a dolog, de szekeret, azt nem húznak. De mondjuk úgy, ahogy van: visszatetsző is volna, hogy például egy ügyvéd fogja a rudat, mint az előbb ez a falusi; s egy orvos és egy patikus pedig hátulról taszítsa.

 

Az Isten őrizze meg a mi polgári társadalmunkat ilyen látványtól, szívemből kívánom.

 

S ezzel, mint aki gondolkodásban is eleget tett polgári kötelességeinek, nyugodt lélekkel leszállhatok a bárkából, mert itt vagyunk az "Arany csillag" előtt. A portás segédje tartja is már a jobb karját, hogy gyöngéden lesegítsen. Engemet is elfog az udvariasság, s előreengedem a táskás embert, aki most is pusmogva tapogat kifelé, mintha cirkuszba jöttünk volna, ahol ő a mutatványos medve.

 

Jóformán ki sem egyenesedem, már a segéd tartja a markát, mivel lesegített, hogy a viteldíjat s a borravalót nehogy elfelejtsem. Kijön a szállodából az igazi portás is, hogy a szállítmányt megtekintse, de mikor látja, hogy csak ketten vagyunk, s mi is az étterem ablakait nézzük inkább, akkor fejjebb löki fején a csákóját, s két gyors szemével, mint éles karddal, elfut a torkunk előtt: balra húz egyet, majd jobbra egy másikat, aztán gyorsan megfordul, és bémegy a szállodába.

 

S mint aki tanult a portástól egy kicsi világiasságot, jobbról és balról én is megtekintem a járókelőket, s utána bényitok az étterembe. A fal mellé szeretnék ülni valahova, de már egy-egy magányos ember újságot olvas olyan helyeken. Hanem látok középtájt egy elég alkalmas asztalt, s igaz ugyan, hogy a szomszédban hangos kövér nők ülnek, s beljebb bal felől is nagy férfitársaság, de mégis megszállok az asztal mellett. Úgy ülök, hogy kitekinthessek az utcára, amikor arra van kedvem; láthassam a nevezett két társaságot is, ha már itt vagyok a torkolatukban.

 

Nem kérdezi senki, hogy mit kívánok.

 

Tudok azonban én is várni: megszoktam húsz év alatt. Lám, a pusmogó útitársam is ott üldögél már, háttal az ablaknak, s ugyancsak várakozik. Bal könyökére fektette az arcát, s a jobb tenyerét most is a táskáján tartja. Alig állom, hogy fel ne keljek s meg ne kérdezzem, hogy ugyanbiza mi van abban a táskában. De az furcsa és modortalan volna, ha odamennék és megkérdezném. Ilyen természetes csak egy detektív lehet, de ő viszont megél belőle; aminthogy a női világban is van egy olyan foglalkozási ág, ami a természetességen alapszik, bár ezt a kettőt világért sem lehet összehasonlítani, mert az egyik a közérdeket védi minden egyes emberrel szemben, míg a másik nem tanácsolható szabadfoglalkozás, mint a művészet.

 

Hát így hullámzik elmém ebben az étteremben, ahol minden baj felett, mint egy virággal, a szerelmesemmel is ültem egyszer. S most mégsem jön ide senki, hogy megkérdezné, vajon mit kívánok.

 

Szegény Osváth Kálmán jut eszembe, aki még leveleket is írt a főúrhoz hajdanában. Bizonyára hozzá se mentek, hogy megkérdezzék, mit kíván.

 

Már címezem én is a levelet, s hangosan szólok:

 

- Főúr!

 

Odajön a főpincér, megáll mellettem, de a kövér nőket nézi, s mellettük tovább a férfiakat, akik románul beszélnek. Szerencsére a fülit nem tudja forgatni, csak a fejével együtt. Mondom, hogy enném valamit, ha lehetne, mire keményen így szól:

 

- Da!

 

Nincs az a dráma, amelyikben ennyi sokat ilyen röviden ki lehetne fejezni. Pedig így ebédidőben jobban kedveli a vígjátékot az ember, ahol szaporítani lehet legalább a szót. A főúr azonban nem akar játszani velem, hanem egy pincért küld maga helyett. Ettől megrendelem az ebédet, s figyelmébe ajánlom, hogy menjen el a táskás emberhez is, mert az is rég vár. Azt kérdi, rokonok vagy ismerősök vagyunk-e, mire egészen megakadok és keresem a szót. Bár ne mondék vala semmit, gondolom magamban, de aztán azt felelem, hogy: igen, magyarok vagyunk mind a ketten. Mosolyog a pincér, s egészen úgy viselkedik, mint a vígjátékban, pedig most már közelítettem egy kicsit a drámához.

 

Nem szólok többet, de figyelem, hogy mi lesz. A pincér odamegy a táskás emberhez, aki riadtan tekint fel, megrázza a fejét, s mond valamit. Aztán visszaereszti fejét a tenyerébe, s a másik kezét a táskára. Ott valami baj van, vélem magamban, de akkora nem lehet, hogy én újabb szerepet adjak a pincérnek. Azonban úgy jártam, mint aki meggondolatlanul ákácot ültet: tűrnie kell, hogy később harapóddzék. Mert amikor leteszi elém a levest a pincér, minden kezdet nélkül azt mondja:

 

- Ellopták a pénzét.

 

- Nekem-e?! - riadok meg.

 

- Annak az úrnak.

 

- Hol?

 

- Tövisen, azt mondja.

 

Arrafelé nézek nagy sajnálkozással, majd így szólok:

 

- Gyűl.

 

A pincér arcomba tekint: nem tudja, mire vélje, hogy gyűl. Mivel azonban már eszem a levest, van annyi szakmai figyelem benne, hogy többet nem szól. Én is mit érnék véle, s ő ugyanvalóst mit, ha elmondanám, hogy éppen a tövisi állomáson tőlem is ellopták egyszer a pénzt. Gyulafehérvárról jöttem, ahol áldott emlékű nagybátyámat temettük el, aki nagyprépost volt, s többek között engemet is iskoláztatott. A kanonokok, akik a káptalan nevében a végrendelkezés őrei voltak, ezer lejt adtak nekem, örökségül. Elég szép pénz volt ez akkor, huszonháromban, s egy huszonöt éves fiatalembernek. De rosszra nem költöttem, mert amikor Tövisen szállottam fel a vonatra, hátulról nyomni s elölről akadályozni kezdtek valami úriemberek, s amikor megindult a vonat, gyász és fájdalom volt, de pénz már nem. Bezzeg most szerencsésebben utaztam, jó órában legyen mondva. No, ennek emlékére egy üveg sört is rendelek magamnak. Jó így utasembernek az üdítő ital, s éppen a sör, amellyel nemcsak a szerencséjét ünnepli meg az ember, hanem egyúttal áldoz a német szellemnek is ebben a kies erdélyi szász városban.

 

Habzik jól, tiszta gyönyörűség. S hát még amikor észreveszem, hogy a táskás magyarnak is visznek egy üveggel! Szinte meg kell ragadnom az asztalt, nehogy felemelkedjék, hiszen alighanem csodák történnek az "Arany csillag"-ban, mivel az én emberemnek az előbb még ellopták volt a pénzét. Isten bocsássa meg, még ezt az utolsót megkérdezem a pincértől, hogy miképpen lehetséges, amit én látok; s mondom is neki, hogy miféle fejtörésem van.

 

Nevet a fehér ember.

 

- Az apró megmaradt! - mondja.

 

Úgy, ahogy ülök, egyszerre furcsa érzés melegít átal. Olyanformán, mint amikor csüggedt állapotunkban keresés nélkül egy jelentéktelen szóra bukkanunk, amelyet azelőtt sohasem vettünk észre, pedig naponta hallottuk és mondogattuk. S most ez a szó, mintha negyven éve csak erre várt volna, hirtelen megnyit egy kicsi rést, amelyen keresztül kedv és reménység sugárzik felénk. És azt mondja ez a kedv s ez a reménység, hogy ne féljetek, bármilyen körülmények között legyetek is, mert az apró mindig megmarad. Úgy kifosztani nem lehet az embert, sem pénzét, sem lelkét, hogy valami apró meg ne maradjon.

 

- Ne féljetek!

 

Kétszer is elmondom ezt magamban, de harmadszor már nem, mert én, aki az Igét hirdetem, én vagyok az első, aki megijedek. Nem nagy dolog az egész, csak egy rezzenés. Ez is jelentéktelen dolog miatt van, s ha nem merengék vala önfeledten, bé sem következik. De így, ahogy éppen egyetlen fegyveremet, az Igét, magamban töltögettem, valahonnét egy leányka ugrik az asztalomhoz. Csak azt látja megrebbent szemem, hogy felkapja tartójával együtt a fogpiszkálót, s feldönt egy poharat. Hamar és szó nélkül utánakapok a pohárnak, és felállítom, s ő is szó nélkül elviszi, amit megfogott.

 

Nyolcéves lehet.

 

S olyan, mint egy jelenség: még a mosolyommal sem érem utol, csak a szomszéd asztalnál. Mert odatartozik a kövér hölgyekhez. Szelíden mosolygok arrafelé, hiszen nem kétséges, hogy jónevelésben még azt is nekem kell pótolni, amit a leányka elmulasztott. A hölgyek is nevetnek, és szapora megjegyzésekkel ünneplik a gyermeket. Szeretném tudni, hogy ilyen helyzetben mit kéne mondanom, ha történetesen nekem is volna egy ehhez fogható leánykám, de nem sokat tudok kivenni a szóból, mert egyszerre mindnyájan és románul beszélnek.

 

Nem esküdném meg, de odatartoznak a szomszédos asztalhoz, amely bényúlik messze az oszlopok alá. Csupa férfiak ülnek itt, legalább húszan. Valami hivatalos ebéd lehetett, amit szerencsésen már elvégeztek, s most kicsattanó egészségben ülnek. Egyik-másiknak pirosan fénylik az arca és a szeme, mintha az öröm és az elégedettség ünnepi zsírjában kisütötték volna. Kinek bor s kinek sör van előtte. Itt-ott a szomszédságokból csoportok alakultak már, s így réteges hullámokban torlódik a beszéd, melyet kacagás fodroz és pohárcsengés vagdos összevissza. Mint a mester az elkészített rámát, ők is most aranyozzák a hivatalos ügyet, amelyben összejöttek. A csoportok között néha összeüt a beszéd és forrani kezd minden, s ilyenkor úgy tűnnek a szomszédban a hölgyek, mint nagy kövér habok, miket a férfiak felforrás közben kivetettek magukból.

 

Közből rozsdavörösen ül egy román pap; látszik, hogy ő a lelke az egésznek, udvara is neki van a legnagyobb. Lent az asztalvégen meredezik három-négy szász gazdaember is. Feketébe öltözve ülnek, kicsit elhúzódva az asztaltól, ahogy a falusiak szoktak. Sör van előttük egy-egy pohárral, de nemigen nyúlnak hozzá, inkább illedelemre törekszenek, ami túlságosan sikerült már eddig is nekik, hiszen egészen leszakadva időznek, s nem szólanak már egymáshoz sem. Ahogy nézem őket, egyre biztosabb vagyok benne, hogy estére szobrokká változnak, akiket le is kell leplezni egy újabb ünnepség keretében.

 

De én azt nem várom meg.

 

Jelentkezem is, hogy fizetni szeretnék, mert andalogva akarok kimenni az állomásra. A főúr odajön és számol, majd a fülemhez hajlik és magyarul mondja az összeget. Félve dugja oda nekem a magyar szót, nehogy meghallják a románok; s nekem abban a percben eszembe jut, hogy mindössze néhány kilométerre vagyunk attól a helytől, ahol a szabadság védelmében elesett a magyar költő, ki a legnagyobbak közül való volt ezen a világon.

 

Vajon ki és hol van, aki új csillaggá fényesednék ismét, ha az idők úgy kívánnák egyszer?

 

Erre még a rozsdavörös román pap sem tudna felelni, pedig a közhangulat szerint ő a legnagyobb tudó ebben az étteremben. A kövér nőkhöz és a magányos olvasókhoz még annyi reményem sincs: jó lesz tehát, ha eltávozom erről a kilátástalan helyről.

 

Köszönök tehát, és elindulok.

 

A vár feketén tekint le az utcára, s mint régi időkből ittmaradt finom kisasszony, úgy csalja a népet, hogy menjenek fel hozzá. A járókelők már megszokták őt, mint a férjüket vagy a feleségüket: rá sem hederítenek. Csak én állok meg egyedül, hogy nézzem tisztelettel, de már felmenni magam sem vagyok elég gavallér. Inkább megfordulok, és mendegélni kezdek lassan az állomás felé. Kicsi szálloda előtt haladok el, s akkor egyszerre eszembe jut valami: várj, mert egyszer hívatlanul is nagyobb lovag voltál, mint most a várkisasszonnyal! Bizony, itt volt ebben a szállodában, a forradalom után, karácsony előtt. Ambrus barátomat hoztam, elég messziről; s vittem haza a faluba, hogy ott megválasszák kántortanítónak. Megérkeztünk ide, valamikor estefelé, s mivel nem volt vonatunk tovább, úgy határoztunk ketten, hogy éjjeli szállást veszünk Segesváron. Itt vettünk, ebben a szállodában. Kétágyas szobát adtak, de olyan hideg volt benne, hogy még a farkasok is kaparták volna az ajtót, csakhogy kijuthassanak valahogy. Ambrus valamivel jobban állotta a csapást, mint én; s nekiszánta magát, hogy fát kerítsen és tüzet tegyen. Gondoltam, én addig kimegyek a folyosóra, ott még sincs éppen olyan hideg, s járkálni is hosszabban lehet. Nem tudtam azonban, hogy mire jövök ki, mert alig egy kicsi idő múlva megnyílott az ajtó, amelyik a miénkkel szemben volt, s nekem mindjárt megjött a kikelet, abban a percben.

 

Olyan szép nőt pillantottam meg.

 

Elment le a lépcsőn.

 

De én attól fogva nem találtam a helyemet sehol. Mindegyre bémentem s kijöttem a szobából, ahol Ambrus gyúrta a tüzet; s kémleltem, hogy nem jött-e haza Dul leánya. Minden rezzenéshez óriási reményeket fűztem, de leszállt az este, s azután is telt az idő, s bizony reám az ég nem tekintett le.

 

Csak úgy tíz óra tájban.

 

Aztán reggel hazamentünk a faluba, ahol Ambrust nagy nehezen megválasztották kántornak.

 

Úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, pedig egy híján húsz esztendeje már!

 

Ilyen az élet, gondolom magamban: egyszer hideg van, s máskor langy tavasz; a tűz ott alszik ki, ahol meggyúl, csak az állomások maradnak meg, de az emberek mindig újak azokon is. Lám, ezen az állomáson is egy csomó vásáros ember nyüzsög most, akiket idáig nem láttam soha. Bornyúbőr tarisnyájuk van, tanakodnak, majd néznek erősen körül. Az egyik kiválik a csoportból, s elejébe kerül egy vasúti tisztnek, akitől valami vonatot kérdez magyarul. A vasúti megvonja a vállát, és szó nélkül továbbmegy. Visszajön a vásáros is a többihez, akiknek azt mondja:

 

- E nem felele.

 

Ismét vigyázkodnak, ha valaki jobb és beszédesebb vasutast találnának, de valahol, bent a szobákban, a dolgukon ülnek valahányan, mint a téli méhek a lépen. Közelebb megyek a vásárosokhoz, s mondom nekik, hogy van itt egy veres hordár, keressék azt meg, mert az a veres bármire megfelel nekik. Keresni kezdik, de nem találják azt sem, pedig nekem is kéne a csomag. Végre elébukkan az állomás háta mögül, s hát keresztben áll a szeme. Kérdeném tőle, hogy hol bolygott ilyen nagy szükség-időben, de éppen gurítják az orrunk alá az udvarhelyi vonatot. Az öreg viszi is már a csomagot, s én elgondolkozva megyek utána. De amint a nagy egyes szemembe szökik a kocsi oldaláról, előrekiáltok rögtön:

 

- Nem oda, öreg!

 

Már a lépcsőkön van, s a fejét megsértődve fordítja vissza.

 

- Há hova? - mordul le onnét.

 

- A másodikba.

 

Nem méltat feleletre, hanem felviszi a bőröndöt a nagy egyes háta mögé. Kicsit meglobbanok, hogy az ő akarata szerint kell utaznom, s nem a magamé szerint: utána indulok hát, hogy megmondhassam a véleményemet neki. De mire utolérem, már egy második osztályos fülkében rendezi a csomagomat.

 

- Hát ez hogy lehet? - kérdem.

 

- Egyik lába is ott van, ahol a másik - mondja a hordár.

 

S csakugyan, úgy elvakított az első osztálytól való szabadulási vágyam, hogy észre sem vettem a valódi helyzetet. Mert egy fülke van ugyan első osztályos is, de a többi második. Jól van hát, fizetek az öregnek, s jelentékeny borravalóval engedelmet is kérek tőle, majd az ablak mellé telepedem. Kicsi idő múlva jó-közepes papiroskoffert hoznak, s felteszik azt is a hálóba. Egy kövérkés úriasszony dugja bé utána a fejét, és ugráló, ideges szemekkel nézi, hogy jól fekszik-e a csomagja. Nagyon jól fekszik, még kacéron áll a bognál a spárga is, amivel a koffer derékon átal van kötve. Szereti az övet ez az asszony, mert rajta is lóg egy, a fekete tavaszi kabátján. De szereti a festéket is, különösen a két arcája közepén és az ajkán.

 

Különben izeg-mozog a folyosón: nem tudom eldönteni, hogy sétál-e vagy nyugtalankodik. Néha fürkészve tekint a fülkébe, de nem akar béjönni. Látszik rajta, hogy nem szereti ezen a vonaton, sem ezen a vidéken, pedig szép lankás tartomány ez, és az emberek is inkább ráérnek itt a nyugalomra, mint a nagy városokban. Részvéttel vagyok iránta, mint általában minden ember iránt, akit a megélhetés vagy más kötelék oda fűz, ahol nem szereti.

 

De hát ilyen az élet.

 

S most már le sem szállhat, ha akarna is, mert rúg néhányat a vicinális, s aztán megindul lassan. Minden jel arra vall, hogy egyedül fogok utazni Udvarhelyig, s újságot veszek elé, hogy azt és a tájat felváltva nézzem. De amire nem számítottam, néhány perc múlva egy harmadik néznivaló is akad. Hátravágódik ugyanis az ajtó, s egy ember romlik bé a fülkébe. Harminc-negyven között lehet, de inkább mégis a harminchoz közelebb. Nem is barna, hanem fekete a bőre, a szeme és a haja. Kicsit borostás is hozzá, úgy kétnaposan. Sötét ruha van rajta, sárga cipő és szürke kalap. Rám néz, de azután úgy tesz, mintha nem is létezném. Egy darabig válogatja a helyet, hogy hova telepedjék, majd odaül a szabad ülés közepére. A kalapját pedig a másik padülésre teszi, mellém.

 

Olyan, mint a vidéken fellépő színész, akiről azt írja városunk lapja, hogy amikor megjelent a színen, bétöltötte az egészet, és rajta kívül nem létezett senki.

 

Valahogy eszembe jut, hogy a román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát. Keresem magamban, hogy honnét jutnak effélék eszembe, éppen most; aztán rájövök, hogy az útitársam idézte fel ezt a gondolatot. Valóban olyan ő, mint aki küldetésszerűen megy a zóna felé, amelybe én is tartozom. De én még zónátlan időben születtem és nőttem fel: olyan esztendőkben, amikor közművelődés dolgában válogatás nem volt.

 

Bezzeg most, zóna tekintetében, kedvencek lettünk!

 

Különben rokonszenvvel igyekszem nézni ezt a fiatalembert, s elgondolom magamban, hogy az ő feladata sem lehet valami könnyű, mint ahogy mindenféle feladat nehéz. Mondják ugyan, hogy kétszeresen fizetik az ilyen kultúrzónás szellemi erőket, de ezen az én útitársamon nem látszik kereken mind a kettő. Ki tudja, hátha szegény szüleit támogatja, vagy esetleg valamelyik testvérét iskoláztatja! Bármelyiket is teszi, vagy ehhez hasonlót, csak emberi elismerést érdemel. Ami pedig darabos úti modorát illeti, azt sem szabad szigorúan ítélni meg, hiszen hányszor hallja az ember, hogy a nyers viselkedés csak jó szívet takar.

 

Van is ebben valami.

 

Sőt az sem lehetetlen, hogy éppen jót tenne velem és bajomban segítene. Természetesen: azért neki is jobb s nekem is, ha baj nélkül tudunk utazni. Márpedig a jelek szerint úgy fogunk. Sőt egy félóra múlva annyira megszokjuk egymás társaságát, hogy a fülkében jóindulatú közömbösség árad széjjel.

 

Már-már unni is kezdem magam.

 

Gondolom hát, átmegyek a harmadik osztályba, lám, ott milyen világ van. Fel is állok rögtön, de akkor látom, hogy az útitársam két lába keresztülnyúlik előttem. Restellem egy kicsit, hogy nagy szükség nélkül megháborítsam, de visszaülni is átallom magam előtt.

 

- Bocsánat! - mondom tehát.

 

Megnéz az útitárs, de aztán szó nélkül béhúzza maga alá a lábát, s én némi melegséggel állapítom meg magamban: no, ugye, nem rossz ember ez! Illedelmesen meg is köszönöm neki, amit tett; majd a derék és öves nő mellett elhaladok a folyosón, s már ott is vagyok a harmadik osztályban.

 

De más világ van itten!

 

Az egész kocsit megtölti a füst és az ember; s vidáman és színesen csobog mindenütt a székely beszéd, mint egy óriási forrásban. Elevenség és jókedv honol itt, mintha nem a bajlátott Székelyföld kapujában volnánk, hanem a vadvirágos Paradicsom kezdődnék. Először csak szimatolva és távolról figyelem az embereket, mint valami idevetődött idegen; valósággal nyalintom a beszéd ízét és zamatát, hogy később s majd otthon annál jobban essék nekem. Aztán mégsem tudok ellenállni, hanem leülök az egyik padra, ahol csontos, iparosforma ember fest, éppen javában, valami történetet. Kövér, tatárszemű asszonyság ül mellette, s ahogy nézi, látom abból, hogy a felesége. Szemben egy másik asszonyság üldögél, de ez már ösztövér erősen, s mellette ott csodálja a történetet vörös hajú leánykája is, aki dundi, mint egy tök, és szemüveget visel.

 

Ahogy leülök, a történet közepéből rám néz a csontos ember, és így szól:

 

- Hej, uram, az sem volt kutya!

 

Nem kérdem, hogy mi az, ami nem volt kutya, hanem mosolyogva biztatom: mondja csak tovább! Mégis ott kezdi, elöl, hogy amikor megesett a román hadüzenet, akkor ő Predeálnál teljesített szolgálatot, mint mozdonyvezető. S ami végbement akkor és ottan, hát az az, ami nem volt kutya. Székelyesen és hitelképesen meséli a veszedelmeket: reánk ereszti valósággal, hol pöfögve s hol éles füttyel, mint a mozdony. Izgulunk és szenvedünk, mintha újból kitört volna a háború, s mi valahányan Predeálnál teljesítenénk szolgálatot. De ő is dörgöli homlokáról a verejtéket, mit a felidézett veszedelmek gyöngyöznek oda. A mi gyötrelmeinket azonban nem nagyon tekinti, de a dundi leánykát, aki folyton izeg-mozog és egyre jobban torzítja az arcát, lassankint kezdi megsajnálni. S mint a folyó, amelyik észrevétlenül új medret vág magának, Predeál helyett ő is a leányka felé tart, s apránként neki szenteli egészen az idejét. A gyermek nevetgél és megrózsásodott arccal fogadja a kedveskedést, míg aztán Keresztúron az anyjával együtt leszáll.

 

Amikor továbbindul a vonat, a hős mozdonyvezető ránéz a feleségére, s csak ennyit szól:

 

- Jó kövér leányka vót.

 

Többet nem beszélnek a dologról, hanem szótalan egyetértésben haladunk Udvarhely felé. Én is átmegyek a csomagomhoz, s magamba térve, mint egy meghitt lugasba, úgy várom, hogy az ablakon keresztül feltűnjék az anyaváros. Először az ősi, hun legendás Budvár emelkedik fölénk: olyan, mint egy hatalmas koponya, melyből feketén merednek a szemüregek a Küküllőre. Nemsokára fütyülni kezd a vonat, először legényesen, majd gyorsan öregszik a fütty, s aztán végelgyengülésben meghal. Így jelzi a mozdony, visítva és apránként elhaló szusszal, mintha megölnék itten, hogy vége van Udvarhelyen a vonatos világnak. Mert a sínek itt megszakadnak, utolsó állomás az udvarhelyi. Fel a Hargitáig, vagy a Nyikó völgyén Parajdig, innét már csak szekerek zörögnek vagy gyalogosok bandukolnak, ötven-hatvan kilométeres távolságra.

 

A mozdonnyal együtt az én eszem is visszafütyül a múltba, hogy miért kellett így elhanyagolni minket. De a jelen béfogja sípomnak száját, s a vonat megáll, mielőtt az állomásra érne. Igen, gyermekkorom óta új utat vágtak ide, s idővel megszoktatták a vonatot is, hogy megálljon ennél az új útnál, mivel innét jobban kézügybe esik az utasoknak a város. Lehúzom az ablakot, s miközben alkalmatosság után kutat a szemem, az jut eszembe, hogy milyen jó volna, ha most várna a szekér a falumból. De holnapra sürgönyöztem ide, s most kotyoghatok ebben a városban egy napig, mint az idegen szeg.

 

Nagy csorda cigány rohan az ablak alá, s úgy néznek rongyaikban epekedve felém, mintha bé lennék kenve mézzel. Lehetnek vagy tizenketten, de a legtöbbjük még purdé. Nagy dolog itt igazságot tenni, gondolom magamban, s így az egésznek szólok oda, hogy hozzák le a csomagomat. Verik le egymást, mint a megriasztott fekete hangyák. Rárontanak a bőröndre, és úgy cipelik, hogy mind a négy oldala teli van purdéval. Felteszik egy bérkocsira, s csattog rajtuk a rongy, s villog a szemük, amikor eléveszem a pénzt.

 

- Vigyen valami szállodába - mondom a kocsisnak.

 

- Melyikbe? - kérdi.

 

- Hát annyi van?

 

- Itt osztán három is.

 

Elésorolja őket, s az egyikre azt mondja, hogy udvari szálloda.

 

- Látja - mondom neki -, azt az egyet nem ismerem, az udvari szállodát.

 

Mivel ő is éppen azt ajánlja nekem, elindulunk arrafelé. Egy ház előtt megáll, s mint valami apamadár, fél szemmel hátrasandít, hogy a fiú repüljön ki a fészekből. Bémegyek a házba, és kérdem, hogy csakugyan van itt szálloda? Egy piros arcú úriember áll szembe velem, fehér köpönyeg van rajta, s nagy nyugalommal gondolkozni látszik a kérdésemen. Aztán, mint aki jól megfontolta a dolgot, így szól eredményképpen:

 

- Van. Hogyne.

 

Mondom neki, hogy egy csomag volna künn a kocsin, azt bé kellene hozni. Ismét gondolkozik a piros arcú ember, majd azt mondja egy magos, csontos fekete nőnek, hogy a csomag felől értesítse a szobaasszonyt. Megindul a fekete nő, lassan az udvar felé. Megyek én is utána, de az udvaron engem megállít, ő pedig továbbindul kutató útjára. Egy kicsi idő múlva, valahol hátul, harsány kiáltás hangzik fel:

 

- János!

 

A kiáltás tájékán kövér, kifestett nő termik az udvar közepére. Bosszúsan kutat fel az emeletre, ahol a szálloda van, s közben kitartóan kiáltja Jánost. Várok egy darabig, de aztán jobbnak vélem, ha béhozom magam a csomagot, amíg ez a hadjárat folyik. Már a feljáratnál vagyok a bőrönddel, amikor János megkerül mégis. A szobaasszony dúl-fúl, mint egy huszárkáplár, János duzzog és morog, a nagy fekete nő pedig lassan és szótlanul, mint a végzet, úgy vonul vissza. Mi is megindulunk Jánossal, fel a lépcsőkön, melyek tiszták és cserefából vannak. Régi dolog ez, födött feljárat, vastag falak között. Fent is takaros a szoba, melybe János beszállásol engem. Újak a bútorok, tükör is van és asztal; s vaskarikában egy köteg fa a kályha mellett.

 

- Mikor rendezték bé? - kérdem.

 

- Tudja az öreg Isten - mondja János.

 

Többet semmit sem kérdezek tőle, hanem eresztem, hadd menjen ismét rejtekhelyére, ahonnét elézaklatták. De nyomában ott terem a szobaasszony, jól megnéz engem, s meg a bőröndöt, aztán a kielégítő vizsgálat után azt mondja nekem, hogy végezzem csak a szükséges dolgaimat, mert ő később visszajön, csupán rendbe szedi magát egy kissé.

 

- Jó - egyezem belé.

 

Azzal én is rendbe szedem magamat egy kissé, és gyorsan végiggondolom, hogy miképpen osszam bé ezt a napot, mit az anyavárosnak szántam. Úgy gondolom leghelyesebbnek, ha most elindulok, és vacsoráig összejárom a várost. Megtekintem a helyeket, amelyekhez emlékek fűznek, hiszen a gimnáziumi esztendőket mind itt töltöttem, s azelőtt s azután is járogattam ide eleget. Városnak is ez volt az első, amit életemben láttam, amikor hatéves koromban magával eresztett apám, aki egy szekér fát hozott volt az udvarhelyi uraknak. Igaz, hogy csak egy tímárnak adtuk el, de rendes fizető, tréfás kecskelábú embernek ismertük meg a tímárt.

 

Mindjárt, ahogy kiérek a kapun, megállok a gyalogjáró szélén, és nézelődni kezdek. Gyenge forgalom van erősen, pedig az idő nem volna rossz. A boltosok java része künn áll az üzlet előtt, sőt az egyik ül is a járda szélén, s újságot olvas. Néha három-négy diákleány megy el egymásba bújva, idejárnak a református képzőbe, szegény magyar papoknak s tanítóknak a gyermekei: ruhájukon s cipőjükön rajta is van az egész otthoni sors. Őgyeleg egy-egy diák is, de nem tudom a forma-sapkájuk után, hogy melyik az én utódom a katolikus gimnáziumban, s melyik a román líceum növendéke. Bezzeg a mi időnkben báránybőr sapkát viseltünk télen, s ilyenkor tavasszal kalapot, ha volt. S a román embert szinte csodának néztük, ha nagy ritkán eléfordult egy-egy. Most román gimnázium van itt, s növendéke elegendő, csak az ember azt nem tudja, honnét verődnek össze, hiszen a megye lakossága kilencvenöt százalékban mind székely most is. Igaz, a tisztviselők, s kiknek általában az állam ad kenyeret, azok mind románok. Ezeknek gyermekeiből gyűl össze jórészt a létszám; aztán ingyeneseket is hoznak, úgy hallom, s magyarok is adják ide elvétve gyermeküket.

 

Sokat változott itt a világ!

 

S ahogy éppen elgondolom ezeket, nagy csoportban öregemberek jönnek lassan, úgy ötventől Ábrahám koráig. Viseltes urak, fakó és zárkózott arccal. Túlfelől is megy egy efféle csoport a járdán. Ezeken a férfiakon is meglátszik az új világ, mint a diákokon, csakhogy nem forma-sapkát viselnek, hanem forma-arcot. Igen, ők a nyugdíjasok és a csendben, tétlenül várakozók, akik a magyar állam szolgálói voltak. Nem is beszélgetnek már, egymás között sem: olyanok, mint az özvegyek, akiket az özvegyi sors kívül-belül egyformára alakított.

 

Az úton egy falusi szekeret húz két sovány tehén, a székely a földet nézi mellettük, mintha sivár és terméketlen vidéken haladna keresztül. Utána bornyút hajt egy másik falusi, s ez is olyan, mintha árva volna a jószágával együtt. Még szinte jó, hogy a rendőr, aki fentebb áll az út közepén, egy kicsi elevenséget hoz az életükbe, mert a szekéren megvizsgálja a táblát, s a bornyús embertől is kérdez valamit.

 

Különben csendes minden.

 

Lassú, szomorú és érdektelen. Az ember, akinek halottja van, az lehet ilyen egykedvű, mint ez a város. Köd ez is, kisebbségi köd, ami megüli az utcát, a levegőt, az arcot és főképpen a lelket. Már engemet is észrevett ez a köd: csúszik felém és gyűrűbe verődik körülöttem, hogy úgy fogjon el magának.

 

Hirtelen megborzongok.

 

Igen, még hideg és nyirkos a szél.

 

De ha tud, a madár is kitér a szélnek útjából, s én is ilyen madarasan gondolkozom már a következő percben. Megindulok hát, s először a főutcán megyek végig, amit Kossuth utcának hívtak régen, s Botos utcának még régebben. Most, igaz, nem tudom, hogy mi a neve. De várjunk, mert itt az alsó végénél utca fordul bé a Küküllőnek, s ott van egy ház, melyet futó pillantással legalább megtekintenék. Csak a harmadik, no itt is van már: régi portéka bizony, magos sárga fala van, s rajta egy ablak, melyen a zsalugáter szárnyai olyanok, mint a kismajtényi varjaké a kuruc időkben. A lépcső is rozoga, ami a tornácba felvezet, de csoda egyáltalában, hogy még szolgál is valahogy, hiszen a háború harmadik esztendejében is az ámenhez járt közel. Emlékszem jól, mert itt vettem volt ki magamnak bútorozott szobát, mint bévonuló önkéntes. Első bútorozott szoba volt az életemben, s abban is csak egy éjjel háltam, mert másnap elmenekültünk a román betörés miatt.

 

A tizenkilencet még nem töltöttem volt bé.

 

Az idő telik: gondolkozzunk hát ismét madarasan, s szálljunk vissza a Botos utcába. Né, itt van Schuller, a kalapos, hova apámat milyen nehezen tudtam volt elhozni, hogy végtére vegyen egy kalapot nekem. Bezzeg, ha italt árultak volna benne! S Csép Gergelyhez már el sem jött, a csizmadiához, de anyám nem hagyott cserben, s olyan csizmát szegődött ott nekem, amilyen sohasem lesz többet. Abban jártam a diákkori hivatalos sétákra, körbe itt a főutcán, az internátusi felügyelő tanárral, aki nagyobb stratégiát fejtett ki a felvonulásainkkal, mint amilyent később a piavei offenzívában tapasztaltam. Barátom, ki a helybeli reáliskola növendéke volt, büszkén mutogatott ki a sorból, hogy nézzünk csak oda, ki ül ottan a kávéház ablakában! Odanéztünk, s egy feszülő szőke urat láttunk, aki megtűrt nyakkal, nagy sörényesen és lobogó piros nyakkendőben merkedezett.

 

Azt hittem először, hogy a muszka cár, úgy ült.

 

Pedig Szabó Dezső volt.

 

Ha most ülne ottan, bizony még jobban megcsodálnám, de még az ülőhelyét is elrontották azóta, mivel divatboltot csináltak oda. Pedig ilyennek is jobb volt Szabó Dezső, mert divatot is inkább tudott csinálni, mint ez a bolt.

 

De hát figyelmetlen a világ.

 

S bizony eléggé szeretnők, ha más lehetne és jobb lehetne, valahogy azonban eltelik így is, ami még hátra van, csak éppen szabad legyen az ember. Vagyis el ne fogják hirtelen és ártatlanul. Mert engemet elfogtak volt a románok, éppen ezen a helyen, ahol most haladok átal. Hirtelen vissza is nézek, mint aki kőbe ütötte a lábát: bizony itt történt, huszonhatban. Amerikából jöttem haza, három esztendő után. Néhány napot Kolozsváron töltöttem, aztán felültem a vonatra, hogy a szüleimet s a szülőföldemet lássam. S éppen mint most, csakhogy a déli órákban, szintén városvizsgálatra indultam, hogy amíg alkalmatosságot találok a faluba, addig ezzel töltsem az időt. Amikor idáig jutottam, ahova visszanézék az előbb, egy kicsit megálltam, hogy körültekintsek. Alig állottam meg azonban, odajött egy fiatalember hozzám, és így szólt minden köszönés vagy más bevezetés nélkül:

 

- Maga nagyon ismeretlen nekem.

 

Úgy éreztem, hogy ezt a közvetlenséget csak tréfával lehet áthidalni, s azt feleltem neki:

 

- Maga sem tartozik a rokonaim közé.

 

Szó szót követett, majd a fiatalember felszólított engem, hogy menjek véle. Viselkedéséből és beszédéből könnyen kitaláltam, hogy detektív, bár ilyen helyzetben a kitalálás nem polgári kötelesség. Egy kicsit játékosnak, egy kicsit szokatlannak tetszett a dolog. Mert Amerikában, vadidegen földön, három esztendőt töltöttem, s ott soha senki nem mondta nekem, hogy ismeretlennek tetszem előtte, kövessem tehát őtet. Itt azonban, ebben a székely városban, melynek környékén születtem, melyben a gimnáziumi esztendőket mind töltöttem: hát ebben a városban felpártol engem egy detektív, és azt kívánja tőlem, hogy menjek véle.

 

Hát hogyne mentem volna!

 

Márcsak azért is, hogy szégyenben maradjon a detektív, amikor kiderül a valóság: az, hogy én bizony itthon vagyok ebben a városban, ha valaki itthon lehet itt. Aztán hadd sajnálkozzanak, mire én azt fogom mondani, hogy kérem szépen, semmi az egész, úgyis ráértem éppen.

 

De hamar kiderült, hogy az uralkodó szokás és a közbiztonság szempontjából igen balgán gondolkozom, mert ahogy kinyílott a sziguranca-hivatalnak az ajtaja, mindenekelőtt egy hatalmas buldog meredett rám, majd egy mogorva fekete emberre tekintett, mintha kérdezte volna attól: mehetek-e rá, főnök úr?

 

Csakugyan a főnök volt, kiről azonban rosszat nem mondhatok, mert még szólani sem szólott hozzám egy szót sem. Hanem kiadta a parancsot a detektívnek, hogy vigyen engem a csendőrségre. Helyből megfordultunk, és elmentünk a csendőrségre, ami elég messze volt, fent az állomással szemben. Ott bémentünk egy hatalmas irodaszobába, ahol emberi lényt hármat találtunk: egy őrmestert az íróasztal mellett és két csendőrt puskával állani. A detektív béajánlott engem az őrmesternek és rögtön eltávozott. Az őrmester pedig odaállított az íróasztal mellé, és így szólt hozzám:

 

- Van igazolvány?

 

Gondoltam, ez az első rendes beszéd, amióta cirkalmazunk a városban, s elészedtem a román útlevelet, amivel visszajöttem Amerikából; s úgyszintén egy erdélyi magyar újságnak a megbízólevelét, hogy írjak cikkeket oda Amerikából. Először ezt az utóbbit nézte meg az őrmester, de rosszabbnak találta a semminél. Aztán megvizsgálta az útlevelemet, majd azt kérdezte:

 

- Ezzel hol járt maga?

 

- Amerikában - feleltem.

 

Egy kicsit gondolkozott, de aztán úgy döntött magában, hogy nem tetszik neki a dolog.

 

- Hát ide mért jött? - kérdezte tovább.

 

- Itt születtem a szomszéd faluban - feleltem.

 

Erre mérgesebb lett egy fokkal, s így folytatta:

 

- Nem kérdeztem, hogy hol születte maga! Hanem azt kérdeztem, hogy ide mért jött?

 

- A szüleimet akarom meglátogatni - feleltem.

 

Erre már egészen mérges lett, és rám kiáltott:

 

- Nem kérdeztem, hogy kit akar maga meglátogatni! Hanem aztot kérdeztem, hogy miért jött maga ide?!

 

Látván a másik két csendőrt is a szobában, úgy ítéltem meg a dolgot, hogy többé nem felelek, hiszen bármit mondok is, csak olajat öntök a tűzre. Nem is szóltam hát az újabb kérdésre semmit, hanem hátrébb mentem az asztaltól, és átadtam magam a következményeknek. Bölcsen és szelíden tűrtem, hogy az egyik csendőr bévezessen a fogdába, amely ott állott az udvaron. Amikor reám zárta az ajtót, még csak derengett az új otthonom, melyet a meleg szülői ház helyett adának, de aztán hamarosan hozzászokott a szemem a félhomályhoz. S akkor mit láttam? Legelőször egy székely legénykét, aki ott kuporodott a deszkapadlón és pityergett. Úgy tizenegy-tizenkét esztendős lehetett szegény. Aztán négy magos, puszta falat láttam, s az egyik oldalon, messze fent, egy kicsi ablakot.

 

Egyéb semmi sem volt a lakosztályban.

 

Nem mondom, elég fordulatos volt idáig a dolog, de egykedvűen vettem, s ami még furcsább volt: nem haragudtam senkire. Csak a szegény pityergő legénykét sajnáltam, aki szintén úgy került ide, hogy nem tudta okát adni, mit keres a városban. Őt vigasztaltam, ahogy tudtam, s így telt az idő.

 

Valahogy híre futott azonban, hogy mi történt velem; s másnap emberek jöttek bé a falumból, hogy ez a mi fiunk, eresszék szabadon! Volt annyi eszük, hogy ügyvédhez mentek, aki lendített annyit a dolgon, hogy egy fegyveres csendőr a falumba kísért. Jegyet vettem az autóbuszra neki is, s nagyon jól hazaértünk. De nem a szülői házba, hanem a csendőrőrsre. Másnap aztán megérkezett Korondról egy csendőr főhadnagy, aki úgy döntött, hogy utazzam vissza Kolozsvárra. Én így is tettem, s ahogy telt lassan az idő, úgy felejtettem magam is a történetet.

 

De mókás az élet!

 

Mert rá egy esztendőre ismét hazajöttem a falumba, s hát ki vezeti itten az őrsöt?

 

Ő.

 

- Ismét hazajött maga? - kérdi.

 

- Haza - mondom.

 

Mosolygott nekem, s mosolyogtam én is neki.

 

Egészen komédiának tűnik az élet, ha így visszafelé tekintünk: s ha előre, akkor csupa reménység, a jelenben pedig játék. Derülök is rajta, ahogy továbbmegyek az utcán, s hát egyszerre kedves hang hullámzik felém:

 

- Jókedve van, amint látom, ifjú barátom!

 

Akkor veszem észre, hogy öreg rímfaragó tanárom áll előttem. Andalgás közben nem is láttam, amikor közeledett; s igaz, el is szokott tőle a szemem. Milyen kedves tanár volt, istenem: órák alatt folyton a hadállásokat rajzolta a táblára s magyarázta nekünk a háború idején. S a tantárgyából mégis tudunk most is valamit, a háborút pedig elvesztettük...

 

- Hogy van, tanár úr? - kérdem.

 

Szokása volt mindig, hogy emelje a helybéli színvonalat, s eredetiségre törekedjék. Azt feleli most is:

 

- Jól mondják, ifjú barátom, hogy láb nélkül nehéz gondolkozni.

 

Meg is magyarázza mindjárt, hogy ideghúzódás van a lábában, emiatt muszáj sokat járnia, mert különben megkucorodik a lába. Így van ez, alól rosszul forgódik, derékig fel, de egyébként telik.

 

- S van-e valami, amivel kedvit töltse? - kérdem.

 

- Van - azt mondja. - Várom a magam nagy ünnepét. Meg is mondtam az öreg Jánosinak, hogy még akkor beszélni akarok a tanítványaimhoz. S azután! Szólván az agg Simeon és mondó: "Uram, most már elbocsáthatod a Te szolgádat, mert látták a szemeim az én Üdvözítő Istenemet"...

 

Úgy teszek, mintha elérteném, hogy milyen ünnepről vagyon szó, pedig nem tudhatom. Bizonyára összekeveri szép korát és tanári szolgálatait, s abból akar egyeztetni valami csodálatos nászünnepet, ami csak azért késik, hogy ő tovább élhessen.

 

- Bizony... - mondom.

 

Az öreg meg van elégedve a felelettel, s elborult szemekkel engem az Istennek ajánl, akinél jobb kalauzom nem is lehetne a további útra. Meg is becsülöm ezt a szomorkás, de nyugodalmas lelkiállapotot, s egyenesen a nagytemplom felé veszem az utat. Abban a nagytemplomban bérmáltak volt meg engemet, negyedik gimnázista koromban; s bizony úgy elkeserítettem a bűneim miatt akkor magamat, hogy valóságosan sírtam. Keresztapám pedig szép képeskönyvet adott nekem. Egyik azonban jobban oda lett, mint a másik, mert keresztapám meghalt, s a képeskönyv is ki tudja hol van!

 

Elhagyom a vén református kollégiumot, amely az új időknek tanítóképzőt eresztett, majd a katolikus Finevelő lapul a szemembe. Hirtelen megállok a macskaköveken, és hosszan nézem az egyszerű homlokzatot, melyet nem díszít egyéb, csak egy sovány, de nagy festett kereszt. Fürkészem az utat is, amely alagút formájában megyen bé alája, hogy hátul kibújjon az udvarra. Nagy hadiút volt ez, amikor diák gyanánt itt laktam: ezen hozták nekünk a szekerek a húst, a borsót és a fuszulykát. Egy kicsi szekerecske a húst, két nagyobb a borsót, és három óriási a fuszulykát.

 

S az udvaron keresztül, ha leereszkedhettünk valahogy a konyhába, szintén ezen az alagúton szökdöstünk ki a városba: egyik a leánykák után, a másik az apátúr nagy kertjébe gyümölcsöt igézni. Most már ezt is megmondhatom, hiszen az öreg Soó Gáspár, atyánk és igazgatónk, jelenleg nem sétál ott az erkélyen, mellényének karvágásába akasztva jobbik hüvelykujját. Az örök birodalomból, ahol ugyanvalóst nincsen demokrácia, most nem húzza meg a fülemet, mint negyedik gimnázista koromban, amikor nagy hevületemben egyik barátomnak a combjába eresztettem a bicskát.

 

Bódika is jól tudja ezeket, hiszen itt, ezeken a macskaköveken tették le a szekérről, amikor béhozták volt a "nagy" iskolába. S megkeseredett, lázadó szívvel itt ereszkedett ki Szarkakő felé a templom mellett, amikor elbujdosott az "értetlen" tanárok elől, s szerezte meg bajnak és barátnak szegény Berze Ferkét.

 

Szép idők voltak azok!

 

Akkor még ez a fából faragott óriási szoborház sem volt meg, itt a hátam mögött. De aztán hamarosan megfaragták a székely falusi ezermesterek, s a közepébe felállították, ugyancsak fából kifaragva, a nyolcvankettős katonáknak a szobrát. Valóságos fából vaskarika volt ez, mert "Vas székely"-nek hívták, ami fából volt faragva. Úgy hívnák most is, ha ott áltana, de letörték a románok, s most csak a négy faragott oszlop áll és a védelmező barna tetőzet. Olyan így egészen, akár a mese, aminek nincsen más hőse, csupán a szellem.

 

Szellem?!

 

Hiszen az volt Jégtörő Mátyásban is, akit az apja szintén ebben a városban keresztelt meg: borban és jég között, künn a híd mellett egy korcsomában.

 

S lám, csak megemlítettem a szellemet, s máris mintha a hívását hallanám, úgy tör fel belőlem a vágy, hogy induljak rögtön abba a korcsmába, s a keresztelő emlékezetére ott a helyszínen igyam meg valamit. Mondanám neki, hogy ilyenformán a csendőrségre is elmehetnék, hogy ott viszont Ábelra és Surgyélánra ürítsem poharamat. De nincsen nyugtom: hamar megfordulok hát, és keresztülvágok az úton. Egy fazekasbolt előtt haladok el, s ahogy az edényekre vetődik a szemem, a nyomorú kirakatban, már eszembe jut, hogy kicsi házivendéglő volt itten diákkoromban, s benne két testvér, de nőben. Azt nem tudom, hogy leányok voltak-e még, vagy dugták az urukat, de mindig s mind a ketten szabadnak mutatkoztak. Amikor én őket megismertem volt, már két nyolcadikos vizslatott körülöttük, s úgy őrködtek ott, mint az aranybányában, nehogy jusson nekem is valamelyikből egy kicsi.

 

Nem tetszik a szellemnek, hogy ilyen emlékekkel kínozom magam, mert dörmögni hallom.

 

- Mit mondasz? - kérdem.

 

Azt feleli a szellem, hogy nézegessem inkább a cégtáblákat, mert nem tudja, hogy azok zavarodtak-e meg, vagy pedig ő. Nézni kezdem, majd pedig azzal nyugtatom meg az ártatlan hazai szellemet, hogy ne aggódjék semmit, mert ő nincsen megzavarodva, csupán járatlan még egy kicsit, mivel nem ismeri a cégtáblarendeletet. De mi ismerjük bezzeg, s ennek megfelelőleg járunk el. Vagyis tisztelettel kivetkőztetjük magyar neveinket a formájukból: ami hátul volt eddig, azt most megváltoztatva elöl tesszük; s ami pedig elöl volt, azt hátul marasztjuk. Sajnáljuk bizony édes nyelvünket, hogy a szükség törvényét bontotta, de hát abban reménykedünk, hogy ő jobban kibírja az erőszakot, mint maga az ember.

 

- Az igaz... - mondja a szellem, majd nagy hevességgel így folytatja: - De mégsem jó gazda az olyan, ki az édesanyjától egy szerszámot örökölt, amivel lelke dolgozhatik: s akkor ő nem ügyel arra a szerszámra, hanem csak nézi, hogy a szomszéd megcsorbítsa!

 

Egyszerre és önkéntelenül körülnézek, hogy valaki nem hallhatja-e meg ezt a szellemi beszédet. Nincsen senki, de viszont itt van a híd a Küküllőn, s a hídról sem tudhatjuk, hogy mikor és milyen nehéz gondolatok alatt szakadhat bé. Ezt meg is súgom a szellemnek, aki kedves, és nem szól többet egy szót sem.

 

Így érek a korcsoma ajtajához, ahol már kívülről kedvez nekem a szerencse, mert semmiféle cégtáblát nem látok. Csupán a szeszgyár óriási kéménye mutatja, hogy nem járhatok rossz helyt. De a szeszgyárat és a kéményt nem az édesanyától, hanem apától öröklik, s így emiatt a szellemmel békétlenségbe nem keveredhetem. Örömmel és nyugalommal nyitom ki tehát a rozoga ajtót, s mindjárt jobbra tekintek az első asztal felé, mert apám is ott szokta volt kibuzogtatni egyszer-egyszer a lelkét; s maga a gyermek Jégtörő Mátyás is ennél az asztalnál hallotta volt meg, hogy mennyivel gyarlóbb a test, mint a lélek. De most nem ül ott senki, mintha apámat vagy hősömet várná vissza a hosszú, öreg asztal.

 

Hanem egyébként nem egészen néptelen ez a lelki gyógyhely. Hátul a sarokban, padvégeken és zsákokon, megviselt falusi nők kuporognak. Glória helyett félhomály övezi fejüket, s különböző és egyet-más ruhájukban egészen olyanok, mint a vegyes majorság, amely csendesen elül, ha megjött az alkonyat. Előttük az asztal mellett két szénégető ember ül és barátságtalanul nézi az asztalt, amelyen nincsen semmi. Ettől jobbra is időzik egy, aki már nem szenes és nem is egészen barátságtalan, mert az otthoni tarka kendőn kenyér és hagyma fekszik előtte. S ahol a világosság már ér valamit, közel az ablakhoz, pipás fiatal férfiú méreget egy kicsi pálinkás üveget, amelyből kifogyott az ital.

 

Ahogy körültekintek, először ezt látom meg, ezt a pipást. Neki is megcsillan a szeme, hiszen jól ismerjük egymást. Az öccse barátom volt, akivel együtt jártam az iskolában; s ő maga is végzett egy-két gimnáziumi osztályt, minek folytán húz egy kicsit az úriemberekhez, ha utálja is őket. Életmódjában is tapogat az úri mezők felé, mert a gazdaság mellett malmot járat, és cséplőgépet is szerzett magának. Mindjárt az asztalra teszi a pipát, amikor meglát, s úgy rázza a kezemet. Egy kicsit zavarban van, mert nem tudja, hogy vajon tegezve szólhat-é hozzám, mint gyermekkoromban. Olyan hely azonban ez a korcsoma, ahol mégis inkább ő van otthon, mint én.

 

- Kit keresel, ha szabad kérdeznem? - mondja tehát.

 

Nehéz volna mindjárt úgy felelni neki, hogy meg is értse jövetelem célját, s bolondnak se tartson.

 

- Üljünk le egy kicsit! - szólok.

 

Elhelyezkedünk az asztal mellett, amelynek mocsaras a lapja: ő ismét kézhez veszi a pipát, én pedig azon gondolkozom, hogy miképpen kezdhetném el az ünnepséget. Mindenekelőtt valami italt kéne kérnem, de a korcsmárosné nem mutatkozik sehol.

 

- Igyunk meg valamit! - mondom a malmosnak.

 

Megérti a szót, s olyan erősen kezdi ütögetni a kicsi üveggel az asztalt, hogy futva oszlik felette a pipafüst, mint a valóságos felhő, amikor harangoznak.

 

Egy sovány fiatalasszony is megjelenik a söntésben, és a lécek mögül hegyesen nyújtja felénk a nyakát. A malmos nincs megelégedve ezzel a szorgalommal, hanem int és melléje szól is:

 

- Berta, jöjjön csak közelebb!

 

Egyszerre odakapok a tenyeremmel a homlokomhoz, és megdörzsölöm a szememet, mert valami furcsa hullám kapott a hátára, ahogy meghallám a Berta nevet. Igen, úgy hívták azt is, azt a korcsmárosnét, aki tanúja volt a keresztelőnek és segédkezett benne. Talán meg is történt az egész, ahogyan le van írva a Jégtörő-ben. Magam sem tudom ebben a percben, csak azt az egyet érzem bizonyossággal, hogy inog a talaj alattam, és selymesen mozdul az asztal, mint a szárny. És az értelmem, amelyet olyan erősnek és megbízhatónak tartottam, most megtompulva szédeleg a valóság és írás között. Megfogom az asztalt, és nagy erőfeszítéssel figyelem magam, mert biztosan tudom, hogy így bolondulnak meg az írók, ezen az igézetes, csillámló átjárón a föld és a szabadság között, ahol a test már elveszíti hatalmát, és a lélek még nem uralkodik egészen.

 

- Mi tetszik? - hallom a hangot.

 

Megrázom a fejemet, s hát Berta áll ott.

 

- Fenyővíz van-e? - kérdem.

 

Már indulni akar, hogy hozza az italt, de nem tudok ellenállni valaminek, ami Istentől való ugyan, de magam is öntöttem belé egy cseppet. Szólok hát Bertának, hogy lépjen vissza; s ahogy ott áll mellettünk, ismét ránézek, és egyenesen felteszem neki a kérdést:

 

- Emlékszik-e - mondom -, hogy egyszer egy gyermeket hoztak volt ide, akit az apja borban és jég között megfürösztött, s akit maga meg is szoptatott?

 

- Hát hogyne! - feleli Berta.

 

Olyan biztos és boldog ábrázattal emlékezik, hogy felujjongok magamban, mintha nem is két szót mondott volna, hanem bűvös édestejjel dajkált volna meg engemet is. Ilyenformán nem is folytatom tovább a kérdezősködést, hiszen feleslegesnek látszik. Ellenben két pohár fenyővizet kérek, hogy a malmos és én, ebben az örömben, poharat emelhessünk.

 

Indul is Berta, hogy elhozza nekünk az italt, de alig léphetik kettőt, a malmos mohón kérdezi meg:

 

- Miféle dolog volt az?

 

- A gyermekkel-e? - mondom.

 

- Avval, avval.

 

Mosolyogva nézek a szemébe, s egy kicsi ideig nem szólok semmit, hadd kívántassam véle a történetet. Aztán úgy teszek, mintha mégis megesnék rajta a szívem, s így szólok:

 

- Bizony, különös történet volt az...

 

Egyszerre a két könyökére ereszkedik a malmos, és a két könyökén olyan ábrázattal csúszik felém, hogy béillenék kísértetnek a falu végire. Itt a pillanat, amikor kezdenem kéne a történetet, de éppen akkor elénk teszi Berta a két poharat. Erősen feszül a levegő a két pohár felett, de azért megvárom, hogy magunkra maradhassunk ismét.

 

- Hát tudod - kezdem akkor -, volt nekem egy kebli ismerősöm, s annak egy kicsi gyermeke. Fiú, egyesztendős. Ez a gyermek már hetek óta senyvedett valami betegségben. Fonnyadozva bámult folyton a levegőbe, s nem akart szopni. Mindenfélét megpróbáltak véle, de a jósok nem értek semmit. A nagyapja azt fedezte fel, hogy lelki betegsége van a gyermeknek, el kell hozni a doktorhoz. El is hozták ketten az apjával, de az orvos kinevette a lelki betegséget, s azzal küldte el őket, hogy nincsen annak a gyermeknek semmi baja. Főleg az öreg, de az apa is el volt keseredve; s ahogy ilyen megkeseredésben történni szokott, ide béjöttek, ebbe a korcsmába. A gyermeket tették az asztalra, s maguknak italt kértek. Berta kihozta nekik az italt, s meglátván a gyermeket az asztal tetején, kérdezősködni kezdett. Szóra szó jött, s egyszer azt találta mondani Berta, hogy ennyi idős korában az ő gyermeke is ilyenformán betegeskedett, de aztán ahogy megindult s beszélni kezdett, egyszerre nem volt semmi baja. Amikor kimondta Berta, hogy "megindult és beszélni kezdett", abban a pillanatban ez a mi gyermekünk is felkacagott az asztalon. Mind odanéztek, s nem győzték csodálni, hogy ilyen egyszerre mi történhetett a gyermekkel. Hátha szopnék is, gondolta mindjárt az apja, s szólott Bertának, hogy lám, vegye fel s szoptassa meg. Vagy csodálkoztak az előbb, vagy nem, de most egyenesen ámultak: úgy szopott a legényke! No, erre megkívánta a kedvet s a jólétet a két ember is, de elannyira, hogy az öreg eltördösött valami harminc poharat, s az apa pedig húsz liter bort forraltatott, abba jeget belé, s így a jeges borban megfürösztötte a gyermeket. Vagyis ahogy ő mondta: megkeresztelte, másodszor, igaziból. S nevet is adott neki, mégpedig ahogy az alkalom kínálta, a Jégtörő Mátyás nevet.

 

Ránézek a poharamra, s úgy teszem hozzá:

 

- Hát ennyi történt.

 

A malmos két szeme is, ahogy látom, mindjárt a pohár mellé esik.

 

- Ilyent hallottál-e? - kérdem.

 

- Még idáig nem - mondja.

 

- Hát akkor megkérdezzem-e tőled, hogy mitől gyógyult meg a gyermek?

 

Kényszeredetten neveti el magát a malmos, majd azt feleli, hogy éppen ezen gondolkozik ő is, mivel az esze itt lehet valahol az egész történetnek.

 

- No, hát mitől? - sürgetem.

 

Azt mondja, hogy fészkelődik benne, csak éppen kimondani nem tudja.

 

- Hát én kimondjam-e?

 

A két könyökömre ereszkedem, a fejemet közelébb csúsztatom hozzá, s mint egy titkot, úgy súgom neki:

 

- A hírtől gyógyult meg. A jó hírtől!

 

Ismét bambán tekint reám a malmos, mire így folytatom:

 

- Hallgass jól ide, s felelj nekem a következőre: ha nem tudnál járni s nem tudnál beszélni, s ebben az állapotban azt gondolnád magadban, hogy mindig így lesz, amíg élsz, akkor volna-e kedved élni?

 

Megrázza a fejét a malmos.

 

- Nekem osztán nem! - mondja.

 

- És ha valahol s valakitől meghallanád a jó hírt, hogy hamarosan járni fogsz és beszélni is tudsz, akkor volna-e kedved élni?

 

- Hát hogy a fenébe ne!

 

- No - mondom -, hát ezt a jó hírt hallotta meg a gyermek is.

 

Egyszerre felegyenesedik a malmos, a két pohár egymáshoz koccan. Ahogy kihajtom a fenyővizet és leteszem a poharat, a szemem is egészen odaborul a pohár mellé. Elgondolkozva nézem az asztalt, amelynek lapján apró tócsák vannak, mintha sírni járt volna ide a nép. Lassan a bánatába húz ez a gondolat, s hiába szorítom az öklömet, mert gyűlni kezd szememben a könny. S a fátyol mögött azt gondolom magamban, hogy igen: járni tudnánk, ha anyás volna alattunk ez az erdélyi föld. És beszélni is tudnánk, ha mindenütt anyanyelvünkön szólhatnánk. Így azonban tusakodó, beteg gyermekekről mondunk történetet, akik aggódó apák és nagyapák mellett epednek.

 

Egy ideig nézi a barátom, hogy milyen mélyre ereszkedtem a történet farkán, aztán ő is rendel két pohár fenyővizet. Amikor ezt is megihatjuk, azt mondja nevetve nekem, hogy jól kiszámítottam, kinek kell elmondani ezt az előbbi történetet. Ugyanis már a nyolcadik hónapjában van a felesége, s ha szerencsésen megszülethetik a gyermek, majd idejében megmondja neki a jó hírt. Én is örvendek annak, hogy egy embert legalább felvilágosítottam a legszükségesebb dologról, s elégedetten indulok a városba vissza.

 

Már túl vagyok a hídon, amikor észreveszem, hogy a történet uralkodása alatt megjött az este. A lámpák gyéren és nehezen küszködnek a sötétben, amelyből szinte megcsöppen a pára. Az emberek is gyéren tünedeznek és megzsugorodva bújnak el mellettem. Kietlen bizony ez a város, mint a ráncos öreg árva. Rosszkedvében szeretne hazaküldeni engem is az udvari szállóba, de akaratommal a fejire növök könnyen. Csak éppen azt nem tudom hamarjában, hogy melyik vendéglőbe menjek vacsorázni. De az elmém még ebben is felvilágosodik idejében, mert eszembe jut, hogy van itt egy vendéglő, hova a megbízható és hazafias magyar szóvivők szoktak járni, s azoknak is a java. Nem volna érdektelen megszavaztatni ezt a javát, ügyvédeket és más fifikus helyi szellemeket, hogy vajon az ő számukra megbízható és hazafias vagyok-e én is, de itt az utcán s ebben a kedvezőtlen időben lehetetlennek látszik ilyen nagy demokráciát űzni.

 

Így tehát önfejűen és habozás nélkül arrafelé veszem az utam.

 

Nagy veszteség, hogy nem tudék valakit magammal hozni, mert mindjárt megdicsérhetne engem, ahogy bétevődik az ajtó. Bizony, módos hely ez egy ekkorácska és ilyen szárnyaszegett városban! Három étkezőterme is van. Az egyiket ugyan gondosan elzárták a másik kettőtől, s ennek az elzártnak az ajtója előtt a helybéli urak sápadt szelleme áll, hogy a külső világ elvesztése után legalább egy szobára szóló háborítatlanság jogait védje. De a másik kettő szabadon terül a népnek, s különösen ez a külső mutatkozik népszerűnek.

 

Már nézem is ebben a külsőben az asztalt.

 

A muzsikus bandát elhagynám ugyan, mert sem művészetnek, sem szórakozásnak nem állhattam soha a cigányt. De felesleges volna éppen most dacolni a sírva vigadó magyar szokással, amely minden veszélyben állott és áll rendületlenül. Megindulok hát az asztalom felé, s ahogy elhaladok a banda előtt, nagyot hajlik felém a prímás. Szót nem kockáztat azonban, mert nem ismer engem. Ez a néma meghajlás a tiszta nyelvi semlegesség, amely figyelmet rejt magában mindenki iránt. Ritka és népszerűtlen foglalkozás ez ma Erdélyben, s láthatólag terhes a prímásnak is, mert odahajlik a többiekhez, s úgy tudakolja tőlük, hogy nem ismernek-e engem. Aztán egyöntetűen kezdenek vizsgálni, s ezzel a kutatással már társasjátékká alakul a nyelvi semlegesség. Igen, tulajdonképpen csak most érkeztem meg ide, amikor elindul a kutatás anyanyelvem után. Ez a legsikeresebb vívmánya nálunk az Időnek, ez a népszerű és megszokott keresztrejtvény, amelybe Erdély húsz év óta egész lelkét belétette, s amelyet folyton tökéletesít még most is: megfejteni az ismeretlen emberek nemzetiségét. Minden mozdulatunk előfeltétele, hogy ebben a keresztrejtvény-tudományban mesterek legyünk. S nagy részünknek még az a szerencse sem adatott meg, mint ezeknek a cigányoknak, mert ők a nyelvi semlegesség védelme mögött nemzetiségüket a művészetükbe vethetik.

 

De mi hova vessük?

 

Egyszerre megszakad ez a gondolat, mint a vadludak sora, mely pedig keserves kitartással el szokta érni a célját. Megszakad, mert a banda megzendítette szerszámait. Figyelem a dallamot, melyet elsőnek fülünkbe küldenek, mint valami előőrsöt.

 

Egy kicsit román, s egy kicsit magyar.

 

Óvatosan és tapogatózva röppen ide és oda, mint valami félénk, megriadt madár. Felemás a szárnya, s ő maga sem tudja, hogy pacsirta legyen-e vagy kakukk. Így repdes a fülem mellett, megkínzottan és formáját vesztve; s ahogy nézem, szégyenbe borulok lassan, mert erdélyi vagyok, s tudom, hogy ezt a felemás megkínzott madarat nevelte számomra húsz év alatt Erdély. És hegyi sas helyett vagy kövér békegalamb helyett most ezt kínálja nekem, aki úgy jöttem ide, hosszú testi és lelki böjt után.

 

Egyszerre erős ellenkezés tör fel belőlem, és hevülettel mondom:

 

- Nem kell!

 

- Nem tetszik szeretni? - hallom a kérdést.

 

Akkor veszem észre, hogy a pincér áll mellettem. Valahonnét hátulról közelített meg, nyilván a belső teremből. S rajtacsípett, amint kereken s egy kissé méltatlankodva utasítottam vissza a gondozatlan erdélyi madarat.

 

- Bocsánat - mondom.

 

Erre a pincér rámutat az étlapra, amely eddig is ott feküdt az asztalon. Több apró tétel után valami igen ígéretesen uralkodik rajta, nagy betűkkel és egészen keresztül írva, s román nyelven egyedül. Bár habozás nélkül csak az olyan vendéglőket szeretem, ahol a közszellem inkább az étlapon van, mint a tűzhelyen a fazekakban, itt Udvarhelyen mégis jólesnék magyarul választani az ételek közül.

 

- Ez mit rejt magában? - kérdem.

 

- Disznótoros vacsora - mondja a pincér.

 

- Hogy van elkészítve?

 

- Magyarosan.

 

Hát akkor nem kell elcsüggedni, gondolom magamban, hiszen valahogy mégis kikerekedik az, hogy Erdélyben vagyunk: az írás román, az elkészítés magyar, s még csak a szász hiányzik.

 

- Van-e jó szászvidéki boruk? - kérdem.

 

- Van.

 

Csak egy felet kérek ebből, mert erős fajta, bár ezzel a féllel tudjak megbirkózni egyelőre. A pincér is osztja gondolkodásomat, bár üzlet ellen beszél.

 

Ahogy elmegy, fél szememet ismét a bandára vetem, amely kopott és cigányban majdnem olyan eredeti, mintha valamelyik pesti filmen látnám. Csak éppen a betyár hiányzik, aki e zeneszó mellett polgáriasodjék valamelyik tűzről messze pattant menyecskével. Még gyönyörködném bennük, ki tudja meddig, de nyílik az ajtó, s a látómezőmbe három ember ereszkedik belé. Az egyik harisnyás öreg székely, a másik nagy bajszú iparos, míg a harmadik mesterlegénynek tetszik. A formája is hozza, hogy a székelynek a fia a legény, s a nagy bajszú csak főnök lehet. Bort kérnek egyenesen, s rögtön kiisszák a poharat. Akkor a legény súrolni kezdi a nyakát, de olyanforma mozdulatokkal, amiből jó nem szokott származni. Már szinte füstöl a tenyere a nyakán, majd egyszerre felugrik, s összeszorított szájjal, fojtottan csak annyit mond, hogy ő most megöli! Nem lehet tudni, hogy kit akarna megölni, de annyi bizonyos, hogy nincsen itt a szerencsétlen, mert az ajtót nézi a legény.

 

Mint a szélkakas a szél irányába, arrafelé fordulnak a cigányok is.

 

Nagy csend van.

 

- Ereszkedjél vissza! - mondja csendesen a legénynek az apja.

 

A legény visszaül és tölt. Lassan megülepedik újra a csend, s a virágzó békében fogy előlem is a disznótoros vacsora, és könnyül a boros üveg. A hangulat egészen olyan, hogy jöhetnének immár a rózsaszínű bárányfelhők is bátran, de akkor ismét felugrik a legény.

 

Most biztosan elmegy, olyan vészesen viseli magát.

 

- Tégy úgy, mint az előbb! - szól újból az öreg.

 

Nagy élvezetükben a cigányok is megvakkannak, ahogy visszaül a legény. De mint a madár, ha roppan az ág, egy pillanat alatt úgy kurtul meg a nyakuk, mert hátranéz a legény, s a szeme villámlik a bandán.

 

Jobb lesz, ha húznak egyet.

 

Ahogy megszólalnak a szerszámok ismét, elereszti a hangját a legény, majd a végén kiveszi a bicskáját, és az asztalra vágja. Most azonban nem szökik fel; s nem szól az öreg sem, hanem inkább a borral foglalkozik. Közben urak jönnek s bévonulnak a zárt szobába. Ismerem őket, szinte valamennyit; s ahogy elnézem sorjában és egyik-másikkal köszönést is váltok, egyre csak azon csodálkozom, hogy tíz-húsz esztendő alatt nem változtak semmit. Mint a kő: se nem kisebbek, se nem nagyobbak. Ha nem mozognának napközben s így este, bizonyára rajtuk is meghonosodnék a moha, s kőfaragók kaparnák le róluk, amikor eljön az építés ideje.

 

Kicsi idő múlva egy rendőr is béjön és körülnéz. Nem mutatja, hogy miképpen van megelégedve velünk, hanem az urakra is rányitja egy kukkintásra az ajtót, majd elmegy a konyha felé hátra. Mintha szerencsét kívánna neki az öreg székely, rögtőn felemeli a poharat, megissza fenékig a bort, aztán a szemét kicsire húzza, és rászól a fiára:

 

- No, Emre, most nem akadályozlak meg.

 

Egy kicsit gondolkozik a legény, majd lassan feláll, a bicskát pontosan a zsebébe teszi, és köszönés nélkül kimegy. Valami furcsa marad a levegőben, valami szimat, amelytől borzolódik a lélek és a vér. A cigányok meredten nézik az ajtót, két pincér dugaszolt üvegekben bort visz az uraknak.

 

Mint a kard, amit hüvelyébe tesznek, úgy itthon érzem magam ebben a percben.

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa 7 perce új blogbejegyzést írt: KRÚDY GYULÁRA EMLÉKEZÜNK

Rádiné Zsuzsa 1 órája új blogbejegyzést írt: Programok a Nemzeti Múzeumban

Rádiné Zsuzsa 1 órája új blogbejegyzést írt: Megkezdődött a végső visszaszámlálás

Rádiné Zsuzsa 1 órája új blogbejegyzést írt: Gyapottal az éhezés ellen?

Miclausné Király Erzsébet 17 órája új videót töltött fel:

Rádiné Zsuzsa írta 23 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

OKTÓBER 20. REGGEL JELENTKEZIK A LEGTÖBB ...

Rádiné Zsuzsa írta 23 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

OKTÓBER 10 Zólyom városában megszületett...

Rádiné Zsuzsa írta 23 órája a(z) Balassi Bálint: ADJ MÁR CSENDESSÉGET képhez:

Balassi_balint_adj_mar_csendesseget_2082123_4094_s

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül, Kit jól ...

Rádiné Zsuzsa 23 órája új képet töltött fel:

Balassi_balint_adj_mar_csendesseget_2082123_4094_s

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu