Magam is még javában alszom, amikor felkél a nap. Pedig amióta itthon vagyok, már annyira visszaédesedtem a természethez, hogy véle együtt hunyok és ébredek; sőt egyre gyakrabban fordul kedélye szerint az én kedélyem is, mintha nem ura volnék neki, hanem majma.

 

 

 

Éppen erre ébredek, a "majom" hangzatára.

 

 

 

Felütöm a fejemet és zavartan figyelek, mert nem tudom eldönteni hirtelen, hogy hallottam-e félálomban ezt a szót, vagy magam gondoltam. Valahol gyermek sír az úton, három ablakon fény ömlik a szobába, s künn a tornácban beszéd folyik. Gondolom, bészólítom Ágnest, hogy jelentést tegyen, ha valami az éjjel vagy most reggel történt volna a faluban. De nem is kell szólítani, mert mialatt rendezkedem, hogy egy napot ismét lábon töltsek, rám nyitja a tornác felőli ajtót, s azt kérdi:

 

 

 

- Bátyám, majmot látott-e?

 

 

 

Egy vonása sem rezdül, olyan komoly Ágnesnek az arca. Az idegen mérget venne rá, arcának láttára, hogy a feltámadás nagy ünnepére egy majommal meggazdagodtunk. Én azonban ismerem Ágnest és magamat egyaránt, s ilyenformán nagyon jól tudom, hogy a tréfát így csináljuk mi.

 

 

 

- Hol fogtad? - kérdem.

 

 

 

- Én az oltár előtt - feleli Ágnes.

 

 

 

Ennyiből már tudom, hogy sógor jött haza az erdei munkából. Mindjárt látni szeretném, mert jóízű és megnyerő ember sógor, szálában is ügyes, mulatni és klárinéton játszani egyaránt jól tud. Indulok is már, hogy üdvözöljem és megkérdezzem az egészsége felől, s hát abban a percben megjelenik az ajtóban, az Ágnes háta mögött. Egyszerre kezdünk nevetni mind a hárman, mert a ház ura csakugyan olyanforma, mint a majom. Jól megnőtt haja-szakálla; s foltokban lebbedezik a munkásruha rajta.

 

 

 

Tréfálkozik ő is, de a tréfája mögött ott izzik a keserűség, mint a parázs.

 

 

 

- Megírhassa sógor úr - mondja nekem -, hogy milyen életünk van.

 

 

 

Ágnes ezt nem hagyja helyben, hanem így szól:

 

 

 

- Menj el, itt se mindenkinek van ilyen!

 

 

 

- Nem, a papnak! - mondja sógor.

 

 

 

Ennyivel meg is szűnik a vita, mert Ágnes a borbélyhoz küldi az urát. Amikor elmegy, csodálkozva kérdezem meg, hogy már itt is van borbély, itt a faluban? Hiszen életemben olyant nem hallottam, hogy Farkaslakán borbély és fodrász ütött volna tanyát. Ellenben minden szomszédságnak volt ennek előtte egy hajnyírója, s az egész falunak egy foghúzója. Gyermekkoromban az én hajamat is egy ilyen ember vágta, vasárnap reggel, nemcsak ingyen, hanem még a gondolata nélkül is a fizetésnek. Egy fogamtól is itt búcsúztam volt el, cserefa csutakon ülve.

 

 

 

- Hát ezek nincsenek meg? - kérdem.

 

 

 

- Megvan - mondja Ágnes.

 

 

 

- A foghúzó ember most is működik, de aki a maga haját nyírogatta diákkorában, az éppen a minap meghalt.

 

 

 

- Hát most borbélynak hívják a hajnyírót? - faggatom tovább.

 

 

 

Nem tudom, hogy miért, de Ágnes nevet ezen. Majd mint egy tudatlan gyermeknek, úgy kezdi magyarázni nekem, hogy most a törvény nagyba tekinti az ipart, s így bétiltotta a hajvágó falusi embereket, s jött egy valódi borbély.

 

 

 

- S ahhoz járnak? - kérdem.

 

 

 

Ismét nevet Ágnes.

 

 

 

- Ahhoz nem, ahhoz az egyhez.

 

 

 

Így tudom meg, hogy búsul a borbély és szidja a falusiakat; s közben mindennap készül el a faluból. Mert a törvény megvan ugyan, de pénzt nem adtak a törvény mellé, elfelejtették. Ilyenformán maradt minden a régiben, csak éppen a működést egy kicsit dugni kell.

 

 

 

Oktatásra most több ideje Ágnesnek nincsen, mert megkelt a kalácstészta, s éppen meghevült a kemence is: bé kell vetni. Egyedül maradva őrzöm tovább a gondolatot, amely a fejemben döngicsélve ide és oda száll, mint a méh. Aztán bérepül egy kasba, melyre rá van írva: "Önellátás." Most már én is magyarázhatnám Ágnesnek ezt a rossz szót és az egész divatos elméletet, ami mögötte van. Elmondhatnám neki, hogy amire küszködő népcsoportok és megszorult nemzetek mostanában oly nagyon törekednek, a falu azt is kitalálta és meg is valósította, amennyire csak lehet. Nyomon követhetjük, akár ketten is, hogy a nép zökkenő nélkül és mily hajlékonyan alkalmazkodott az időhöz. Nemcsak élelmét termeli ki, hanem iparosa és kereskedője magának, ha a szükség úgy hozza magával. Érzéke és egészsége emberi módon oldja meg a kérdéseket, melyeket a "szakértők" fajvédelem hangzata alatt törvényekkel szabályoznak. S ha igaz, hogy fajtát, osztályt és egyént megítélhetsz az eszközök után, melyeket önvédelmi harcában használ, akkor a falut nemesnek tarthatod. Idegen fajtát például, ki közéjük téved vagy furakodik, nem vernek meg a falusiak. Igen könnyű és nemtelen volna a harcnak ez a formája, hiszen az erők nem egyenlők. S vérnek és bicskának is van erkölcse, mely szigorúan kötelez mindenkit, aki a közösségnek tagja. Igen, egy cigány megteheti, vagy valami jöttment, hogy megdúljon és megverjen például egy zsidót, aki boltot tart a faluban, vagy italt mér vigadó s máskor kesergő embereknek. De soha nem hallottam, s elképzelni sem igen tudom, hogy falusi székely effélét cselekedjék. Ha mégis tenne ilyent, elárulná a vér és verekedés erkölcsét, amiért megvetés jár. Más eszközökkel azonban megvívja a harcot: az idegen élelmessége ellen ő lesz még élelmesebb, szorgalmát pedig a magáéval múlja felül.

 

 

 

Erről jut eszembe, hogy itt a mi falunkban is volt két zsidó család. Szép boltja volt az egyiknek, csengetős ajtóval; s a másik korcsomát tartott a falu házában.

 

 

 

Most nincsenek meg.

 

 

 

Gondolom, ezt megtudakolom Ágnestől; s ki is megyek rögtön a sütőházba.

 

 

 

- Te Ágnes, mi lett a két zsidóval? - kérdem.

 

 

 

- Elmentek - mondja.

 

 

 

- S azok mért?

 

 

 

- Kihervadtak a faluból.

 

 

 

Röviden mind a kettőnek elmondja idevaló történetét. Nem voltak rossz emberek, sem Ábrahám, sem a másik. Kinek pénze nem volt, hitelben is adtak annak. A boltos nagy családdal élt, s a korcsmárosnak is volt egy leánya. De ezek a korcsmárosok sok ijedelmen mentek keresztül, mert amikor a legények tördösték az üvegeket s egymásnak bolondultak, akkor az öreg korcsmáros félelmében mindig reszketett, s a leány sírt. Aztán az emberek hazajöttek a háborúból, s egyik-másik úgy kitudósodott, különösen a fogságbeliek, hogy kezdtek boltokat nyitogatni. Nagyobb zsidók lettek az igazi zsidóknál, s így az utóbbiak hervadni kezdtek. Elsőbben Ábrahám ment el, mindjárt a béke-kitörésnél; a korcsmáros pedig csak egynehány esztendeje, de az későn is jött ide. Most az italmérést Magyari Ferenc folytatja, az Ábrahám helyin pedig Jakab Lajosnak van nagy boltja; s ezen a kettőn kívül Demény Gábor és Demény János is kereskedést nyitott, s ott van még a szövetkezet!

 

 

 

Rám néz Ágnes, és nyomatékosan azt mondja:

 

 

 

- Van kereskedelem!

 

 

 

Nem szóltam eddig egy szót sem, pedig nagyjából ismerem, amiket elmondott a húgom. Az új kereskedők közül Jakab Lajossal s Demény Jánossal egy osztályban is jártam az elemi iskolában; Gábor egy esztendővel kisebb volt. Beszéd alatt azonban megfordult a fejemben a gondolat, hogy vajon nem nyitottam volna-e magam is boltot, ha véletlenül nem kerülök a gimnáziumba? Úgy hiszem, nem. De megkérdezem Ágnestől:

 

 

 

- Ha nem adnak vala iskolára, talán most én is boltos volnék.

 

 

 

Ágnes nevet.

 

 

 

- Maga nem! - mondja.

 

 

 

- S miért, te?

 

 

 

- Boltos csak abból lesz, aki a pénzt erősen szereti.

 

 

 

Ebből nem háramlik dicséret reám, úgy mondja. S egyszerre különös indulat kél fel bennem is, mert húsz esztendőn keresztül ezzel a lappangó és szemérmes váddal sokszor találkoztam. Apám volt az első, aki az ószövetség hangján bolygatta meg ezt a kérdést. Mindjárt érettségi után volt, egy tavaszvégi éjszakán. Ittasan jött haza, s én álomból ébredve hallgattam zord magyarázatát arról, hogy egy kitanult diáknak gyúrni kell haza a pénzt. Nem hiszem, hogy egy korona is lett volna a zsebemben akkor, de a szívem teli volt eszményekkel, melyeket Homérosz, Petőfi és Vörösmarty tüzeltek; és teli volt hő vággyal, hogy hazámnak, ezekben a háborús időkben, miképpen szolgálhatnék. Keserűen fogadtam el a lehetetlent, hogy apámnak pénzt nem tudok szerezni; s hogy ezt a hiányt és apámnak kárát bensőmben pótolhassam, önként ajánlottam fel magamat a hazának. Aztán, hogy telt az idő, a nevemet itt-ott ismerni kezdték, s a faluba is elvetődött egy-egy olyan újság és nadrágos ember, aki rosszat nem mondott rólam. De a lappangó és szemérmes vád tovább tartotta magát: nevezetes embernek ne legyen pénze?! Nehéz ezt megérteni. Valahol hiba van; s az öcsém azt gondolja, hogy bennem. Mert most a napokban is tréfásan valami affélét mondott, hogy ő nem így csinálná, hanem addig s addig forgatná valahogy a dolgot, amíg sok pénz főne ki belőle.

 

 

 

Igaza van Ágnesnek: boltos sohasem lett volna belőlem.

 

 

 

- Ha valaki ír egy szép könyvet, az nem ér többet egy boltnál? - kérdem.

 

 

 

Ahogy kiszólom, már magam is érzem, hogy milyen gyermekes, amit mondtam. S nem is alkalmas arra, hogy a szellemi javak templomába csaljon valakit, akinek minden napját az egyszerű létfenntartás gondjai ködösítik bé. Inkább egy olyan könyvet kellett volna emlegetnem, amely többet jövedelmezett az Ábrahám boltjánál is. De várjunk, mert ez sem lett volna jó. Hiszen azzal magam adtam volna az Ágnes szájába a kérdést, hogy miért nem írtam akkor olyant!

 

 

 

- Látod-e - folytatom gyorsan a rábeszélést -: te sem mered mondani, hogy egy szép könyv kevesebbet ér a boltnál!

 

 

 

Erre már Ágnes is kimondja, amit gondolt:

 

 

 

- Érhet, de nem becsülik az emberek.

 

 

 

Most kéne folytatnom, hogy ez igaz, igende nem a könyvírást kell abbahagyni, hanem az embereket szükséges megváltoztatni. De éppen akkor megérkezik sógor a "borbély"-tól. Tavaszi kedvvel simogatja megszépített állát, s egy-egy mozdulattal a bajuszát is, amit szintén megtérengetett a mester. Legalább tíz esztendővel fiatalabb, mint ezelőtt egy órával, "majom" korában. Észreveszi mindjárt, hogy nem lehet kicsi dolog, amin a fejünket törjük, s megkérdezi:

 

 

 

- Tán éppen háborúról beszélgetnek?

 

 

 

- Mi éppen arról - mondom. - De nem olyan háborúról, amit puskával folytatnak, hanem olyanról, amit könyvekkel vívnak.

 

 

 

Sógor afféle ember, aki nehezen akadékoskodik és könnyen lelkesedik; s amellett a szellemi természetű dolgokat úgy szereti, mint a gyermek a cukrot.

 

 

 

- Olyan háborúba én is elmennék! - mondja.

 

 

 

Ágnes azzal inti le, hogy ott is tisztiszolga lenne sógor, mint a puskás háborúban, de ezzel csak vigasságot szerez nekem s az urának egyaránt. Mert egymás után hordjuk rakásba az ilyen tisztiszolga könnyű és kellemes kötelességeit: ceruzát hegyezni, pennát és írógépet takarítani, könyveket porolni s nem utolsósorban jó történeteket beszélni el a "tiszt" úrnak, hogy az megírhassa a népnek.

 

 

 

Sógor jelentkezik is mindjárt, hogy a legényem aztán ő lesz. S meg is kezdi rögtön a szolgálatot, mert azt mondja, hogy az első történetet most el is beszéli, hadd okuljon belőle az asszonyi nép.

 

 

 

- No, halljuk! - biztatom.

 

 

 

- Egyszer - kezdi sógor -, amikor mi Ágnessel még fiatal házasok voltunk, s szegény apósom is még javában élt, valahogy erősen összevesztünk ketten, mármint Ágnes velem. Szép őszi éjszaka volt, olyan tiszta, mint a hideg forrás. Mivel Ágnes akaratos természetű s hirtelen is egy kicsit, kiugrott a házból, hogy ő most elhagy engem örökre, s megyen haza a szülői házhoz. Jól van, menjen! S ment is. Igende éppen akkor az Ágnes anyja is valahogy erősen összeveszett az urával, s úgyszintén kilibbent otthon a házból, hogy ő most örökre elmegyem s itt fog élni nálunk. S ahogy elindultak ketten egymás tudta nélkül, de egyik a másikhoz, az út felerészin összetalálkoztak. Kérdezi az anyja:

 

 

 

"Te hova mész, Ágnes?"

 

 

 

"Én magukhoz, hát maga?"

 

 

 

"Én is hozzátok."

 

 

 

"S maga mért jön hozzánk?"

 

 

 

"Erősen összevesztem apáddal. Hát te?"

 

 

 

"Én is össze az urammal."

 

 

 

Erre anyám felnézett a csillagos égre, egy kicsit elgondolkozott, s azt mondta Ágnesnek: "Ejszen forduljunk meg, s ki-ki menjen a maga házába vissza!" Így fordulának meg nagy sóhajtással - fejezi bé sógor a történetet.

 

 

 

A tanulság vidáman ömlik a napfényen széjjel, még az Ágnes arcán is ott bujkál az elismerés és a történet igaz mivolta. De minderről nem szól semmit, hanem nagyot ugrik a beszéddel, s azt mondja:

 

 

 

- Hol a bárány?

 

 

 

Csakugyan, most jut eszembe, hogy még nem vettünk húsvéti bárányt. Ránézek sógorra, mert az efféle vásárban ő a mester. Olyanformán beszél azonban, hogy ebben a faluban nemigen lehet már jó bárányt alkalmas árban vásárolni. Éppen most mondá Gáspár bácsi, a mészáros, hogy itt minden eladó báránynak gazdája került. Csak ebben az egy faluban kétszázat ölnek le ma délután.

 

 

 

- Kétszázat? - ámulok el.

 

 

 

Hamarjában kiszámítjuk, hogy ez átlagosan negyvenezer lej, amit az ünnepek alkalmával csak húsra költ a falu; s ki azt is, hogy minden nyolc emberre jut egy bárány. Hát mégis van pénz, de honnét!?

 

 

 

- A föld fenekitől - mondja sógor.

 

 

 

Ágnes pedig egy kicsit csúfondárosan veti oda, hogy itt mindenki megbolondulna, ebben a faluban, ha nem vehetne bárányt. Fel sem tudna támadni senki bárány nélkül! Inkább adósságot csinálnak, vagy a bőrük alól kerekítik ki a pénzt, de húst enni muszáj! Húsvétkor különösen. Igende máskor sem ereszkednek el a farkaslakiak, ünneptelen időkben, mert hetenkint legalább tizenötezer lejt költenek húsra. Két mészárszék van, idevaló falusi emberé mind a kettő. Táplálkozni kell a népnek, mert amióta létezik a világ, annyit nem kellett dolgozni soha, mint most a románok világa alatt. Az állami adót még ki lehetne valahogy szorítani, de a pótadó kiveszi az emberből a zsírt, s a töméntelen közmunka!

 

 

 

- Mégis élünk... - mondja sógor.

 

 

 

Mint aki jár sziklás helyen s egyszerre kincset talál, én is úgy érzem, hogy beszédünkben megtaláltuk a kincset. Ebben a két szóban találtuk meg: "mégis élünk!" Nehéz időkben hősöknek szava ez, mely az erőnek és a bizalomnak a fáján termett. Elgondolom: micsoda föld lehet, amely úgy elfogja ezt a fát, és úgy táplálja gazdag gyökereit, hogy zöldje nem sápad el! Csak vér, verejték és porladó rengeteg ős tehet ilyen termővé földet... Nem is tudja az ember, hogy minek keresse inkább a titkát: annak-e, hogy miképpen győzi hajnaltól sötétig férfia és asszonya a munkát, vagy pedig annak, hogy soha fel nem tör mégis a kérdés:

 

 

 

- Miért? Mi célra?

 

 

 

Hiszen a polgárságban mindegyre felcsap ez a kérdés, s a kitörés helyén önkéntes halottak fekszenek, mint ledőlt felkiáltójelek a kérdés után.

 

 

 

Tusakodom egy kicsit, de aztán mégis megtudakolom:

 

 

 

- Történt-e itt nálunk, sógor, hogy valaki elpusztította volna magát?

 

 

 

- Milyen okból? - kérdi.

 

 

 

- Hogy nehéz az élet.

 

 

 

Rázza a fejét, hogy ilyenre nem emlékszik; Ágnes pedig kacagásra fakad mindjárt. Nem tudom, mit gondoljak nyugtalanító nevetése felől, de úgy tetszik, hogy ezt a gondolatomat is olyan furcsának és idétlennek tartja, mint amikor egymás mellé tettem a szép könyvet és a boltot.

 

 

 

- Te mit nevetsz úgy? - fordulok feléje.

 

 

 

Nem jut egyhamar szóhoz, de aztán rám veti nagy barna, csillogó szemét, és a kerti fák felé mutogatva mondja:

 

 

 

- Holnap mind fütyöghetnénk akkor...

 

 

 

Sógornak is tetszik a pokoli kép, mit Ágnes furcsa kacagása után varázsolt a kerti fákra. Annyira tetszik, hogy még a lábát is széjjelveti, hogy szemléltetőbben tudja magyarázni:

 

 

 

- Nézze csak, sógor úr: itt is egy, ezen a fán!... Ott is egy, azon a fán!... A szomszéd kertben kettő, három; s a másikban öt-hat! Mind a nehéz élet miatt nyúlt meg a nyakuk, de most a fuvalom szépen legyezi őket...

 

 

 

Egyszerre megrezdül a fejem-vállam, a borzongástól. Sógor megsajnál rögtön, s mint egy dermedező gyermeknek a varázsszót, az ijesztő mese végén, úgy mondja nekem:

 

 

 

- Bár élni tudjunk, sógor úr... A halálhoz mód kell!

 

 

 

Ennél igazabb szót mondani sem tudott volna, biztosan érzem. Mert a halálhoz, itt nálunk, csakugyan mód kell. Férjhez menni még lehet kicsivel is, de kerüljön kétszer annyiba, a sok ajándékkal és a menyasszonytáncban megtérül az is. Ellenben föld alá menni nagy út: olcsón nem lehet e nagy útra elereszteni az embert! Különben itt a példa is, csak a tegnap történt.

 

 

 

- Hallotta-e, sógor - mondom -, hogy a nép megellenezte tegnap az olcsó temetést?

 

 

 

- Igazuk volt - feleli sógorom.

 

 

 

Ennél beljebb azonban nem hatolhatunk az ügybe, mert a húsvéti jelszót kihirdeti Ágnes ismét: hol a bárány! Sógor ugrik egyet, megszépített arcához illő ruhát vesz, majd a csűrkerten keresztül elmegy az országút felé ki. Egy félóra múlva szép kövér bárányt hoz az ölében. Mint a puha, tömött fekete rügy: olyan a gyapja. Valami kecseti embertől vette, akit az úton akasztott meg, városba menet. Azoktól lehet venni, mert jó reformátusok a kecsetiek: nem esznek sok húst. S tovább az unitárius vidéken még annyit sem, három-négy falunak ha van egyetlen mészárosboltja.

 

 

 

- Jobb is - mondom -, hadd tegyék inkább félre a pénzt.

 

 

 

- Úgy félreteszik - feleli sógor -, hogy többet sohasem kapják meg.

 

 

 

Félbehagyjuk az unitáriusokat, s inkább a bárányt kezdjük nézegetni. A kosok nemébe tartozik, már kigömbölyödött a kicsi és erőszakos fején a szarva. Az orra és a szeme feketén csillog, ahogy bizalmatlanul, de vitézi módra ügyelget minket.

 

 

 

Egyszerre Pilátus jut eszembe, aki mosta kezeit.

 

 

 

E bárány dolgában mosom én is.

 

 

 

- Ki öli meg? - kérdem.

 

 

 

- Ezt én - mondja sógor.

 

 

 

Szégyen és izgalom kél bennem; s mintha hallanám, hogy kérdi tőlem a bárány: keresztények vagytok? Hiszen Heródes pogány volt, és ti az ő példáját követitek! Nem a Krisztusét, aki a nyakára nyugtatva hordott engem!

 

 

 

Így beszél a bárány, s nekem felelni kell. De felelhetek-e egyebet, mint azt, hogy az én keresztény hitem szerint csak az olyan élet szent, amely lelket hordoz. És az csakugyan szent?!

 

 

 

Háborgást érzek lelkemben.

 

 

 

Ide-oda sunyítok, majd megkérdezem sógortól:

 

 

 

- Nem sajnálja megölni?

 

 

 

- Nem nézek a szemibe! - mondja sógor.

 

 

 

Félrefordulok, és szó nélkül kimegyek a kertbe. De ahogy vizsgálom a bomló cseresznyefát s utána az almafa rügyeit, egyszerre eszembe jut, hogy a napokban mit mondott a szomszédos gazda.

 

 

 

- Milyen termés lesz? - kérdeztem tőle.

 

 

 

- Nem valami jó - mondta -, mert a legtöbb almafa bitangot virágzik.

 

 

 

Ez jut eszembe.

 

 

 

Gyorsan a tető felé indulok, ahol nincsen almafa, s ahova nem hallatszik a bárány utolsó kiáltása sem. Itt leülök egy vadvackorfa alá, és az emberi életről gondolkozom, keresvén az útvesztők között az igazság útját. Úgy bizsereg a fejem, mint a boly, melyben hangyák helyett gondolatok akarnak rendszert építeni. Egyszerre szarkamadár repül el felettem, s valahogy a szellemet röppenti eszembe, aki lakott volt efféle madárban is. A következő pillanatban már a növendék Jégtörő Mátyás áll előttem, a szellem emberi gazdája, s a nazarénussal beszélget. Éppen arról folyik a szó, hogy vajon ember tudhatja-e, hol van és hol nincs igazság. Úgy véli az öreg nazarénus, hogy ember nem, de a hit igen! Valahogy így lesz, gondolja kicsi Mátyás, de még oltoványnak érzi a maga hitét, aminek minden szélre hajladozni kell, hogy a végén erős és nagy fává nőhessen.

 

 

 

- Menj tehát és hajladozzál! - mondja neki a nazarénus.

 

 

 

Neki mondja?

 

 

 

Nem.

 

 

 

Nekem szól ez a tanács.

 

 

 

Hajladoznom kell hát Krisztus és Pilátus között, a Heródes csecsemői és a húsvéti bárányok között, nemkülönben a kereszténység eszméje és mai állapota között. Így talán nagy és nemes fává nőhetek valamikor, amely nem fog már hajladozni, sem meddőt virágzani.

 

 

 

Percek alatt kitavaszodik a reményem, hogy ez így is lesz. Felkelhetek hát a vackorfa alól, ahol valami eredményre mégis jutottam, s mehetek hazafelé. Nagy kerülővel teszem meg az utat, s otthon gondosan kerülöm, hogy a bárány szóba jöjjön ismét. Hadd beszéljünk inkább vidám régi dolgokat, sőt azt sem bánom, ha némi politikát. Jóféle magyar embernek ebből is kell egy kicsi, bár általában és feltűnő módon tilos itt nálunk. De így ebéd után s bizalmas családi körben, ha jól fogom fel, egyenesen honpolgári kötelesség, hiszen megszűntek a pártok, ahol virágzott ez a gond.

 

 

 

- Alakul a világ - mondom.

 

 

 

- Igen, megindult volt - feleli sógor.

 

 

 

Nézzük egymást, s úgy folytatjuk; majd az arcomon mosoly jelenik meg.

 

 

 

- Úgy kéne hát! - helyesli sógor.

 

 

 

S ezzel már el is végeztük, amit ebben a dologban szóval végezni lehet. Még csak azt akarom megkérdezni, hogy az erdei munka alatt, amikor hetekig éjjel-nappal egymás között vannak, szoktak-e effélékről beszélgetni.

 

 

 

- Politikáról-e? - mondja sógor.

 

 

 

- Arról.

 

 

 

- Nemigen - feleli.

 

 

 

Hallom, valaki nagy megfontolással jön felfelé a grádicson. Arra nézünk, s hát a Gáspár öcsém komoly feje bukkan elé az ajtóban. Mondom neki, hogy éppen jókor jöttél, mire udvariasan és egy kicsit rejtelmesen mosolyog. Ahogy kezet szoríthatunk mi ketten, s ők is ketten, már viszem is őket a másik szobába, ahol én ütöttem vendégtanyát. Itt mégsem vagyunk senkinek láb alatt, s nyugodalmasabban tudunk beszélgetni is. Azt kérdi Gáspár, amint leülhet mindjárt, hogy mi hasznát vehetjük neki, ha már olyan jókor talált jönni. Mondom, hogy sógorral ketten megbeszéltük a világ folyását, s most éppen az erdei munkásoknál tartunk.

 

 

 

- Azt kérdezte sógor úr - szól belé a házigazda -, hogy mi politizálunk-e, amikor együtt vagyunk az erdőn.

 

 

 

Gáspár egy furcsa fejmozdulattal elneveti magát.

 

 

 

- Itt nálunk más beosztás van - mondja.

 

 

 

- Milyen?

 

 

 

- Olyan - feleli Gáspár -, hogy mi dolgozunk, s más politizál.

 

 

 

Gondolom, innét a sík mezőről visszaszorítom Gáspárt az erdőre, de mindjárt kiderül, hogy ő nem is ment el onnét. Ott dolgoztak, mondja, vagy tízen, s egyszer egy napon két csendőr ereszkedett hozzájuk. Felszólította őket a két csendőr, hogy vegyék elé a személyazonossági bizonyítványt. Ilyen bizonyítványa csak neki volt egyedül; s no még egy öregnek is, de az nem az övé volt. Hanem egy másik emberé, aki szőke. Előbb az öregét nézték meg a csendőrök, de ahogy nézi az egyik, egyszerre a szemibe tekint az öregnek, s azt mondja: magának barna szeme van, vén csaló! Abban a helyben félreállították az öreget, s nézni kezdik az enyimet. Abban nem kaptak semmi hibát, az igaz, de a többinek nem volt bizonyítványa, sem igazi, sem hamis.

 

 

 

- Mért nincs? - kérdezi a csendőr.

 

 

 

- Azért nincs - mondja az egyik -, mert mi tévedésbe estünk.

 

 

 

- Miféle tévedésbe?

 

 

 

- Azt gondoltuk, hogy fát vágni jövünk; de most látjuk, hogy szavazásra.

 

 

 

Erre megharagudtak a csendőrök, folytatja Gáspár, s az egészet el akarták kísérni. Végül valahogy mégis megkegyelmeztek, de az öreget úgy elvitték, hogy négy nap múlva érkezett haza, mivel egyik őrs a másiknak adogatta.

 

 

 

- Hát az erdőfa is így van - mondja Gáspár.

 

 

 

Mulat rajta, s én dohánnyal kínálom, hogy eressze füstbe az egészet.

 

 

 

Sógor is rágyújt, majd meglepő kérdéssel fordul az öcsém felé:

 

 

 

- Az iskolában milyen tanuló voltál, Gáspár?

 

 

 

- Nem a legjobb - feleli öcsém.

 

 

 

- S annyiszor írtak-e fel, mint most a csendőrök?

 

 

 

- Nem.

 

 

 

Sógor nevetve csapja hozzá:

 

 

 

- No, ezen nem sokat gondolkoztál!

 

 

 

Olyan jól telik az időnk, hogy kár volna otthagyni az erdőt. De most már a munka, az életmód s a kereset felől szeretnék egyet és mást megtudni. Nem nagy kívánság, azt mondja sógor, s mindjárt el is beszéli ezt az utolsó erdei működését. Először azonban alapot vet neki, s a farkaslaki nép helyzetét magyarázza, ha esetleg nem tudnám. Az élelmet nagyjából megtermi ez a föld, de a pénzt, adóra s a ház szükségeire, csakis fából tudja kiszorítani az idevaló ember. Még a nagyobb gazdák is. Különösen ősz közepétől tavasz közepéig mindenki a fán van rajta, mint a harkály. S mivel annyi erdeje csak igen-igen kevésnek van, hogy a magáét pusztíthassa, idegenbe járnak erdei munkára. Vállalkozóknak.

 

 

 

- Így történt most is - folytatja sógor. - Ezelőtt öt héttel elindultunk nyolcan. Idevaló szenesek hozták a hírt, hogy a szederjesi erdőbe munkás kéne; s egy újabb fordulatnál már a vállalkozó üzente is a szenesektől, hogy mehetünk. Így aztán nyolcunkat feltarisnyáltak az asszonyok, s elindultunk gyalog. Negyven kilométer volt. Ott a helyszínen két pártra szakadtunk, mert egy kalibában nem fértünk volna el. Ez volt az első, két kalibát csináltunk. A vállalkozó megmutogatta az erdőt, aztán neki mi a fának. Amikor négy hét múlva számadást csináltunk, még ezer lej kereset sem jutott egyre, csak kilencszázhatvan. Ez mennyi napjára? Ugye, csak harminckét lej?

 

 

 

Számítgatjuk magunkban, hátha több jönne ki.

 

 

 

- Az annyi - mondom.

 

 

 

Ebből még élelmezték magukat, s dohányt vettek. Gyenge mesterség, akármennyit gondolkozunk rajta.

 

 

 

- Ki volt a vállalkozó? - kérdem.

 

 

 

- Zsidó ember - mondja sógor.

 

 

 

Mégis furcsa, gondolom magamban, hogy ilyen ügyes és értelmes férfiak, mint ez a sógor, ne tudjanak többre menni ennél! Tűrhetetlen dolog. De hol kéne megfogni vajon, hogy segíteni lehessen? Talán szervezkedni kéne, s megállapítani a bért. Sógor azonban legyint, hogy a nép nem olyan. Hát akkor álljon össze nyolc-tíz falusi ember, s legyenek ők a vállalkozók, együtt.

 

 

 

- Azt még úgy sem lehet - mondja Gáspár.

 

 

 

- Mért ne lehetne? - kérdem.

 

 

 

Nagy szakértelemmel magyarázza az öcsém, hogy micsoda utánjárás és mennyi kérvényezés kell, amíg vágatási engedélyt lehet szerezni. Érteni kell jól a román írást, s érteni kell a hatóságokat. Kanyarog sokat az út, amíg ledőlhet az első fa. Az ilyen kanyargást csak az urak értik, s aztán az úr az urat jobban megsegíti, ha zsidó, ha más.

 

 

 

Indulat nélkül s mint a törvény szövege, olyan szárazon kopognak a szavai, ahogy az eredményre tér és mondja:

 

 

 

- Mi pedig csak magunkra vagyunk hagyatva: dolgozunk, adót fizetünk, állami iskolát építünk, vasárnap templomba járunk, s egyszer-egyszer szavazunk. Ennyi az egész.

 

 

 

Lehajtott fejjel, csendben ülünk, mintha a keresztet tettük volna fel a falu tetejébe. A sors mélyén egyek vagyunk. S tudom azt is, hogy elsőnek sógor fog megszólalni, mert benne van a legtöbb világiasság és bizakodás.

 

 

 

- Ne búsulj, Gáspár! - emeli is fel a fejét. - Mert ha nem búsulsz, mondok egy jó hírt.

 

 

 

Úgy áll az öcsém feje, mint a kalász.

 

 

 

- A szederjesi erdőben - mondja sógor - ezen az utolsó héten minden éjjel szólott a rigó.

 

 

 

Mi azonban nem szólunk, mert mindent vártunk volna, csak éppen ezt nem. De amikor sógor megmagyarázza, hogy a rigók éjjeli éneke jobb sorsot jelent a népnek, akkor Gáspár is nagy madárpárti lesz egyszerre. Sőt a barátságát az összes állatokra kiterjeszti, különösen az őzet és a mókust dicséri szerfelett. Nyilvánvaló, hogy ez a kettő meg is érdemli a dicséretet, bár a gazdasághoz egyik sem teszen hozzá, hanem csak elvesz belőle. Nem csoda tehát, ha tudni szeretném barátságának okát.

 

 

 

- S mért szereted éppen ezeket? - kérdem.

 

 

 

- Örökké megvidámítanak, ha látom - mondja Gáspár.

 

 

 

Máris megvidámították, pedig csak beszél róluk. Ritkán is láttam ilyennek, mert túlzott szemérmességgel az érzelmeit mindig titkolni szokta, mint általában az egész család, a miénk. De most elveszti természetének fékjét, s olyanokat mond, hogy legénykorában mindig őzet vagy mókust szeretett volna kedvesének fogni; s ez a vágyakozása most is megvan, csakhogy nem a kedvesének fogná jelenleg, hanem a kicsi leánykának.

 

 

 

- A tudósnak-e? - kérdem.

 

 

 

- Annak.

 

 

 

- Úgy látszik - mondom neki -, hogy sokért nem adnád ezt a leánykát.

 

 

 

- Nem én, egész Molduváért - feleli.

 

 

 

Hirtelen meglep, hogy éppen Moldovát említi, de akkor jut eszembe: hiszen ott katonáskodott! Többször beszélte nekem, hogy tiszt legénye volt, mint a székely fiúk általában. Mert eszesek ezek, megbízhatók és tiszták. Valósággal kormányozta ő is a családot, mely a főhadnagy mellett a fiatalasszonyból és az anyósból állott. Most is bölcs derűvel emlékezik, hogy milyen lappangás volt a két asszony között, örökösen. Én azonban nem ezen derülök, hanem a Gáspár okos politikáján, melyet a két nővel folytatott, akárcsak Bethlen Gábor a némettel és a törökkel hajdan. S közben ott volt maga Erdély, a főhadnagy képében, kinek a talpát néha és nagy szakértelemmel vakarni kellett.

 

 

 

Így folyik megdagadva jókedvünk folyója, amikor új patak ömlik belé. Öreg már ez a patak, sok időt látott itt a havasok alatt.

 

 

 

János bácsi, a szomszédból.

 

 

 

Nem kell sok biztatás neki sem: füstre kap hamar. Aztán nagy ünnepélyességgel jelenti ki, hogy micsoda évfordulót ünnepel a mai napon. Ötven esztendeje éppen, hogy a szuszt ki akarták venni belőle a farkaslakiak. A dolog úgy volt ugyanis, beszéli a maga történelmét, hogy ő árva fiú volt, itt a szomszéd faluban. Isten úgy akarta azonban, hogy szolgalegénynek ide kerüljön Farkaslakára, egy nagygazdához. Megszerették s olyanformán tartották, mint családból valót. Ő is azt gondolta, hogy itt nem volna helytelen megfogantozni, mivel egy ügyes leány is van s nagy gazdaság. Addig s addig, hogy kiszolgálta a katonaságot, s a leányt is megígérték neki. Igende erre úgy megbolydultak az idevaló legények, hogy nagypénteken éjjel fejszével reámentek. Ott folyt le a csata a tornácban; s az volt a szerencse, hogy az egyik kezével a legalsó ruháját kellett tartania, mivel az ágyból szöktették fel. Ha az a keze is szabad lett volna, ott a hajnal valakit halva kapott volna. Így csak a tornácot vágták össze, azután pedig elfutottak.

 

 

 

- S többet nem jöttek vissza? - kérdem.

 

 

 

- Nem - feleli János bácsi -, mert én megmondtam, hogy aki ide még egyszer béjő, az élve a gombot nem viszi ki.

 

 

 

Rebbenve nézi a füstöt, mintha egy-egy fa volna minden elmúlott esztendő s ő egymás után azokra szállana. Aztán az igazságot, tömörítve, így mondja:

 

 

 

- Megszolgáltam a birtokot. Mert mindenért meg kell fizetni: pénzzel vagy türelemmel.

 

 

 

Ezt sógor és Gáspár is fennszóval osztja; s úgy osztanám én is, ha némaságba nem húznának a gondolataim. De a történet, amelyet elbeszélt János bácsi, újult erővel a sebeket juttatja eszembe, miket a nemzetem manapság lázasan hordoz. Utána azonban hálával és bizakodással gondolok a népre, amely ezer esztendőn keresztül védte földjét és őrizte lányait. Együttesen és faluk szerint is, külön. Csak az a réteg, amely a nép felett áll és állítólag vezérli őt: csak az nem védte gazdaságát és az nem őrizte lányát. Bizony két utat járt a kétféle magyarság, s akik most ennek az eredményét látjuk, félelem és kétség kínoz minket, hogy mit hoz a jövendő. Sokan keressük, nyíltan és titokban, a megtisztulás útját; s annyit máris biztosan tudunk, hogy a kétféle magyarság közül helyesekben a nép cselekedett. Pedig őt nem tanították történetírók, mint az úri magyarokat; sem filozófusok és más tudósok.

 

 

 

Mit csináljunk tehát?

 

 

 

Gondolom, forduljunk vissza a néphez, és tanuljuk meg tőle, ami jó. S ami jót tanulunk, tömjük bé azzal a szakadékot; amely sötéten tátong a két magyar közt. Jobb, ha ezenmódúlag mi csináljuk ezt, mint hogy álorcás idegenek mérges jelszavakat ültessenek a szakadékba. Pedig ma ez történik. S holnap talán már holttestek hullanak a két magyar közé, s akkor temető fogja elválasztani azokat, akiknek jó és közös sors szerint egymáshoz kéne tartozniok.

 

 

 

A bölcs és igaz nemzetet áhítjuk, amelynek címere a nép. S lehetetlen, hogy oly sokan hiába áhítanók, gondolom magamban; és akkor egyszerre eszembe jut, hogy holnap a feltámadás ünnepe lesz.

 

 

 

- Ugye, Gáspár, holnap elmegyünk a templomba? - kérdem.

 

 

 

- Oda eccer el! - mondja Gáspár.

 

 

 

János bácsi is csatlakozik a szándékával, pedig az ő számára megnyúlt erősen a templomig az út. De hát mégis oda megyen el inkább, mint a temetésre, ámbár azt is érdemes volna megtekinteni. Amint mondja, akkor jut eszembe: csakugyan, holnap temetik Zsuzsi nénit! Három pap ereszti útra, s kijön a nagy gyászkocsi is a városból. Mindenki ajzza már magát, olyan nagy lesz a látvány.

 

 

 

Csak én vagyok egyedül, aki most sem a három papon s a gyászkocsin ámulok, hanem a hozzátartozóknak s másoknak nyugalmán, amely halottkém vagy orvosi vizsgálat nélkül is rendületlen. Bezzeg az senkinek sem jutott eszébe, hogy jó volna megnézetni a holtat, csupán a fenyőfa koporsó helyett kívánt módosabbat a nép. Ezt nem tudom elhallgatni, hanem szóvá teszem, ebben a mostani összemelegedésben. De kicsibe veszik, amit mondok.

 

 

 

- Kerülgetni lehetne a holtat - szólt az öreg. - Nem árt, s nem is használ.

 

 

 

Gáspár nevetve újságolja, hogy jó jó, de azért ma hajnalban nagy ijedtség színtere volt a bíró háza. Vagyis az történt, hogy amikor elszéledtek a virrasztók, egy kicsi szenderedésre megbújtak a háziak is meg az a néhány rokon is, aki ott maradt. Két hosszú pad van a ravatal mellett, s arra a kettőre egy-egy öregasszony jutott. Hát oda lefeküdt a kettő. Az úr pedig, vagyis a halottas huszár, csak úgy ültében szunnyadozott a pad végén. Egyszer azonban arra riadt fel, hogy valaki leszökött a ravatalról, s a földön nagyot suppant. No, erre megszökte magát az úr, mint a nyúl, s padokon s székeken keresztül menekülni kezdett kifelé. A külső szobában ledöntött két embert is, úgy került ki a tornácba, s még ott is futott.

 

 

 

- Hát mi történt? - kérdem.

 

 

 

- Az egyik vénasszony leesett a padról - feleli Gáspár.

 

 

 

Sógor is tud egy esetet, amikor Malomfalván a halott felült a ravatalon. De úgy meg volt szeppenve, hogy azt sem tudta, mit kérdezzen hamarjában a gyászolóktól.

 

 

 

- Én se tudnám, azt az egyet - mondja János bácsi.

 

 

 

Így telik estefeléig az idő, s akkor Gáspár készülődni kezd haza, hogy a teheneket megitassa. Mivel János bácsinak is efféle gondjai vannak, magam is Gáspár mellé csatlakozom. Megyek véle át a szülői házba, hátha a nyugalmamat ott ismét megtalálnám. Mert furcsa nyugtalanság bizserget, néha meg is mar. Pedig nevettem is sokat, amióta itt ülünk négyen, csak éppen a nemzeti gondot és a szakadékot nem tudom felejteni. Mint vergődő gyermek, anyámat kívánom látni, hiszen ő olyan bölcsen és megnyugtatólag tud szólni, hogy lelki és szívbéli vihar egyaránt lecsendesedik szavára.

 

 

 

Indulunk is Gáspárral ketten.

 

 

 

Kimegyünk a kapun, és szótlanul állunk az útba. Öcsém ünnepi tisztelettel egyengeti lépteinket, s tőlem várja a szót, hogy bármiben eligazíthasson, amiben lehetséges. Az erdei munkások sorsa gomolyog az eszemben, s hirtelen azt gondolom, hogy valami ügyvédet kéne szerezni, aki megcsinálná az engedély-írásokat, s eljárná a hivatalokat. Akkor talán csoportokba állhatnának, mint vállalkozók.

 

 

 

Mondom is ezt Gáspárnak, de ő hiábavalónak tartja.

 

 

 

- Az élet nem engedi meg - magyarázza -, hogy úgy lehessen, ahogy lenni kéne. Hanem kétfelé küszködünk: az urak egyfelé, s mi falusiak másfelé. A nép jó része már nem is jár magyar ügyvédekhez, hanem inkább románhoz megyen, aki mégis sikeresebben tudja forgatni a dolgot. S nem drágábban, egy szikrával sem!

 

 

 

Nem tudom, mit mondjak neki, mert küszködnek csakugyan a magyar ügyvédek is. S nem volna helyénvaló, ha éppen Gáspár előtt fejtegetném, hogy a vezető réteg azért küszködik ilyen nagyon, mert elszakadt a néptől. A felfogást kéne megváltoztatni, hogy javulhasson mind a kettőnek a sorsa.

 

 

 

- Már jövögetnek - mondom - az ügyvédekben is a fiatalabbak, s akkor másképpen lesz.

 

 

 

Éppen akkor béköszön öcsém egy kapun, s ahogy arra tekintek, hát fent a tornácban egy sárga bőrű vénember áll, botra támaszkodva. De nagyon bugyután áll, s nem is köszön vissza nekünk.

 

 

 

- Ismeri-e, bátyám? - kérdi Gáspár.

 

 

 

- Hogyne! - mondom. - Apámnak nagy vetélytársa volt.

 

 

 

S megtudakolom, ha már olyan sárgán és bugyután állott, hogy mi baja van az öregnek. Úgy mondja Gáspár, hogy a rosszaság győzte le: nem tud semmit felfogni, sem cselekedni magától. Ha nem ügyelnek, önmagát is összegazolja, mint a kicsi gyermek. De van egy pálcája, s azzal jókat szokott a feleségére sújtani, ha elérheti. Ezt az egyet tudja.

 

 

 

- Vénkori hülyeség az ilyen - oktatom Gáspárt.

 

 

 

De arra gondolok rögtön, hogy ennyire megöregedtem, s falusi emberben efféle beteget még nem láttam soha. Mondom is öcsémnek, hogy az úriembereknél elég rendes betegség ez a vénkori hülyeség, de falusiban csodálom.

 

 

 

- Van még egy! - szaporítja Gáspár.

 

 

 

- S mitől kapják? - tudakolom.

 

 

 

- Az a másik a szerelemből kapta.

 

 

 

- Ühüm, fajtalan volt.

 

 

 

Öcsém nevetve billenti helyre, hogy éppen ellenkezőleg. Nem volt az fajtalan, szegény. Csak szerelmes volt, de elválasztották tőle az asszonyt, s bújában kapta a csendes megzavarodást. Látom, ez nem igazi; azért a másikra térek vissza. Így derül ki, hogy a forrást, melyben az öreg bugyutasága rák módjára lappang, valahol a csíki határszélen kell keresni, Békás tájékán, a kalugyer-barátoknál. Ott járt ugyanis esztendőkkel ezelőtt, a kalugyer-barátoknál, s valami ügyében imádkoztatott vélök. Úgy látszik azonban, hogy abban az ügyben nem az öregnek volt igaza, mert az átok őt fogta meg.

 

 

 

Csodálkozva kérdem:

 

 

 

- S az ilyenben hisznek az emberek?

 

 

 

- A többség igen - mondja Gáspár.

 

 

 

Ha valakinek ádáz haragosa van, vagy nagy kárt teszen neki egy ismeretlen, akkor már fut a kalugyerekhez, s átkoztat azokkal. Hol az egyiket, hol a másikat meg is fogja az átok. Emiatt aztán fél a nép, s aki kárt csinált, hamar jóváteszi, nehogy utolérje a büntetés.

 

 

 

Azt szeretném tudni, hogy ő hitelt ad-e ezeknek, mire azt mondja:

 

 

 

- Én se hitelt, se pénzt.

 

 

 

Az új nemzedékbe tartozik Gáspár: tárgyilagos, józan; sőt kimért. S mégsem színtelen, vagy éppen hűvös. A nemes előzékenység és a szigorú forma, melyet érintkezésben és mozdulatokban ösztönösen használ, valami elszegényedett kínai herceget juttat eszembe folyton. Pedig ilyent nem is láttam soha. S ha apámmal vetem össze, a természet rejtelmein ámulok, mert az apám zord havasi természetéből és forró záporából semmi sincs benne s mégis ugyanaz, hiába. Vagy itt vagyok én: hallgatag és kényuraságra hajlamos, mint apám; s másrészt mezei virágok módjára tarkít az anyám derűje és játékos képzelete. A kettő együtt egészen más embert ad, mint az öcsém; s mégis ugyanaz.

 

 

 

Tudósnak való, mint mókusnak a mogyoró.

 

 

 

Félig-meddig szóba is buggyan ez a gondolatom, mert Gáspár rám néz, hogy mondtam-e valamit. Könnyű elütni azonban a dolgot, mert éppen megérkezünk a szülői ház udvarára. Öcsém a csűr felé megy, én pedig anyámhoz, bé a házba. Javában süt-főz kicsi birodalmában, bár a gyermekei vetekednek érte, hogy az ünnepek alatt melyikhez menjen ebédre s vacsorára. Nem tudja, hova ültessen, hogy jobb legyen. Odaülök a kongregációs okmány árnyékába, ahova rendesen szoktam. S ahogy nézem őt szeretőmunkájában s a tűznél meg is fiatalodva, nemzeti gondjaim lassú mozdulatokkal és lustán a mélybe úsznak, mint tengerben a nagy halak. S felettük nyugalom terjed el. Egyenesen oktalannak tűnik, hogy bármit is szóljak anyámnak, ami gondot foganhatna benne.

 

 

 

Így szerzek örömet magamnak, s tartom meg az övét.

 

 

 

De este, amikor ágyba kerülök, elég későn: alig hallható nesszel a sötétből sompolyogni kezdenek felém a kérdések ismét. Először apró kicsikék jönnek, s azok is puhán, szörnyű ártatlanul. Aztán nagyobbak, s egy-egy nagy is, míg végre odáig jutok, hogy a délután még jobb volt.

 

 

 

Csak repdes az álom, szememet fészek gyanánt hiába kínálom neki.

 

 

 

Már közel járhat az éjfél is, amikor éneket hallok messziről. Éppen az ablak alatt viszen el az út, s azon közeledik lassan az énekes. Nem tejjel él már, hangján és énekhordozásán egyaránt érzik. De igen a szövegen is, mert azt fújja, hogy "Bánat, bánat: csokros bánat! Mért raktál szüvemre várat? Mért nem raktad olyan helyre, honnét madár sem jön erre?!"

 

 

 

Egyszerre felkapom a fejemet, s úgy mondom magamnak:

 

 

 

- Az apám nótája volt!

 

 

 

De ő nem ilyen megadással énekelte, hanem ingerkedve, mintha a lába előtt kutya helyett sárkány heverészett volna.

 

 

 

Milyen borzasztó, hogy meghalt!

 

 

 

Ilyen mértéktelenül sohasem kívántam, hogy éljen, mint most. S már tizenegy esztendeje, hogy meghalt: mindegyik esztendőre egy kőműves jut az épülő várból, mit szívemre rak ez a nóta...

 

 

 

Úgy érzem, mintha ezekkel a kőművesekkel zálogot adtam volna, vagy vámot fizettem volna, hogy utána átmehessek a sorompón. S ott túl ne tudjak önmagamról semmit, csak ráébredjek egyszer a reggeli fényre.

 

 

 

Ma különösen ragyog a nap. Ilyen szép húsvétra nemigen emlékszem, de különben az úgy szokott lenni, hogy húsvétban is mindig az élő a legszebb.

 

 

 

S hát még, amikor megesszük reggelire a báránytokányt!

 

 

 

Mindenki, bent a házakban s künn az úton, a lelki ünnepnek s a testi jólétnek az igézetében várja a harangszót és a szentmise közeledtét. Még Ágnes is félretette a rendszabályokat, melyekkel máskor sűrűn szegélyezi sógornak az útját. Még azt sem tudjuk róla ebben a percben, hogy hol jár; hamar kiderül azonban, hogy a szolgálatot teljesíti, amelyet oldalom mellett vállalt a puskamentes háborúban. Vagyis az élet folyását figyeli künn az emberek között, s az eseményeket gyűjti.

 

 

 

Amikor megjön, azt mondja:

 

 

 

- Az asszonyok erősen háborúznak.

 

 

 

Ez azt jelenti, hogy tegnap sokan jártak a városba, s onnét az urak közül félős híreket hoztak a világ állapota felől. Ezek a hírek bolygatták meg az asszonyi népet, amelyik nem nyughatik, hanem ijedtében festegeti az ördögöt.

 

 

 

- Hagyni kell őket - mondom. - Úgysem az asszonyokon múlik a háború.

 

 

 

Sógor azonban nem veszi kicsibe az asszonyi népet, mert azt mondja, hogy a háború óta már senki sem bír vélők, különösen a városokban. Már ott nyüzsögnek, ahol a férfiak, s hogy egyebet ne mondjon, most is hallott egy olyan hírt, amelyiken el kell gondolkozni.

 

 

 

- No! - mondom.

 

 

 

- Igaz lehet-e - folytatja sógor -, hogy az amerikai elnök helyett a felesége kormányoz?

 

 

 

- Ezt ki mondta? - kérdem.

 

 

 

- Azt beszélik.

 

 

 

Bár nem egészen a mi ügyünk az amerikai, nekem egy kicsit mégis szakmámba vág, mert három esztendőt töltöttem volt ott. De egy kicsi nem sok, annyit sem tudok erről a dologról. Mégis élénken rázom a fejemet, mert nem szeretném, hogy igaz legyen.

 

 

 

- Lehetetlen! - mondom.

 

 

 

Sógor helyesel, s így szól:

 

 

 

- Az hát.

 

 

 

Miután így egyértelműleg eldöntöttük a kérdést, ő kimegy a tornácba, mintha az eredményt ki akarná hirdetni a népnek. De egy kicsi idő múlva visszajön, s azt mondja nekem, hogy menjek. Nem kérdem, hova, hanem indulok utána. Elvezet egészen a torrác végibe, honnét a völgy felett pompásan lehet látni az egész keleti határt. Most búza van ezen a határon, s a föld, mindenütt végig, üdén tündöklik a zöld szín árnyalataiban. Néhol csak lehelet a zöld, de más kövérebb helyen sötét és sűrű. A levegő pedig csillámlik a föld felett.

 

 

 

Sógor kinyújtja a jobb karját, s úgy mutat a határnak egy pontjára. S közben azt kérdi, hogy van-e jó szemem. Erre összefut a szemöldököm, s olyan lesz a két szemem is, mint a tengerészeké: kicsi és biztos, amire mindig gyermekesen vágytam.

 

 

 

- Van! - mondom.

 

 

 

Messze, egészen a határ tetejében, kicsi sereget látok. Zászló lobog a kicsi sereg élén: akkorácska innét, mint a madár szárnya csupán.

 

 

 

- A határkerülők! - szólok örömmel.

 

 

 

- Azok - mondja sógor.

 

 

 

Ha olyan fülem volna, mint a lónak, most az ájtatos sereg énekét is hallanám bizonyosan. De mivel nem hallom, magam kezdem fújni, itt a tornácban, ahogy tudom: "Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad, áldjad és megtartsad: kérünk Téged, hallgass meg minket!..."

 

 

 

- Ezt fújják, ugye? - kérdem.

 

 

 

- Ezt, a nyulaknak - mondja.

 

 

 

S ahogy ott állok, egy régi húsvét jut eszembe, a háború első húsvétja, tizenötben. Az ötödik gimnáziumba jártam éppen, s a székely harisnya-viseletet akkor tettem le, húsvét napján reggel. Szép barna öltönyt kaptam a helyébe, zöld pontokkal volt teli hintve. Nagy napom volt egyébként is az a húsvét, mert a határkerülőknek én voltam a vezére. Amikor kerülés közben a szomszéd falu csapatával találkoztunk, s meghajtottuk egymás előtt a zászlóinkat, én feleltem meg a másik falu szónokának. S amikor visszaérkeztünk a faluba, s a pap előnkbe jött az otthon maradt emberekkel, akkor is én mondtam a beszédet. Ott állottunk az országúton, egy úti kereszt mellett, s az egész falu színe előtt kellett bébizonyítanom, hogy nemhiába vesztegettem könyvekre és tandíjra a pénzt. De tudtam én jól, mibe fogtam belé: s már azelőtt egy héttel megírtam a beszédet. Négy hosszú oldalra terjedt, árkus-papiroson. S öt napig tanultam otthon a kertben, a zsenge füvön sétálgatva, a szilvafák alatt. Főleg a háborús hősökről írtam, akik védték a határt és a búzavetést, s akiknek vére megszentelte mind a kettőt. Egy szót se vétettem el, olyan jól elmondtam a beszédet. Csak éppen azt számítottam ki rosszul, hogy mikor sírjanak az emberek, mert a csitítástól még messze voltam, az írás szerint, amikor egyre-másra bőgni kezdtek az asszonyok.

 

 

 

A retorika tudománya, mit az ötödikben tanultunk, a gyakorlatban nem ütött bé.

 

 

 

Többet nem is folyamodtam hozzá soha.

 

 

 

Kérdés azonban, hogy a jövőben nem fogok-e mégis, hiszen ha efféle iskolás szabályok szerint valaha bőgetni tudtam a népet, egyszer talán megpróbálhatom, hogy meg is örvendeztessem őt.

 

 

 

Lám, már fogalmazom is az új szónoklatot, de mielőtt eljutnék a velejéig, megérkezik Gáspár öcsém, hogy a megállapodás szerint együtt menjünk az ünnepi misére. Szép és gondos öltözetében olyan, mint egy vőlegény. Igaz, elég fiatal is hozzá. Bémegyünk ketten a szobába, hol körben a falakon az Ágnes zöld ágacskái pajkosan örvendenek nekünk. Gáspár leteszi a kalapját, de csak akkor ül le, amikor én is leereszkedem az egyik kicsi barna székre. Nagyon szeretem ezeket a kicsi barna székeket, mert nemcsak alkalmasak a célra, hanem amellett vidámak és játékosak is, mint általában a házak és az idevaló táj. Különös dolog, de ebben a percben ők ébresztik bennem az első fájó érzést, a holnapi búcsú és elválás miatt. Aztán az öcsém komoly arcát nézem, amelyen a természet nyugalma ül a tatáros bajusz körül. Úgy érzem, ebben a meghitt együttlétben neki is meg kéne mondanom, hogy holnap visszamegyek Kolozsvár városába. Nehéz szívvel teszem, de ha valaki, úgy mégis ő fogja legjobban megérteni, hogy a katonának őrhelyére vissza kell menni.

 

 

 

Gáspár komolyan tekint szemembe, s arcának nyugalma néhány pillanatra megkomorul. Aztán így szól:

 

 

 

- Bátyám tudja, mi a teendő.

 

 

 

Ahogy mondja, olyan íze van annak, hogy régi székely harcosok jutnak eszembe, akik tábortűznél ülnek. Ritkán esik a szó, de akkor sors épül vagy dől el benne.

 

 

 

- Anyámnak ne mondd meg - szólok.

 

 

 

- Jobb is - válaszol.

 

 

 

Néhány mondatban azt a kívánságomat közlöm véle, hogy legyen őrizője az anyám életének, védője és gondozója neki, hadd tölthesse csendes nyugalomban hátralévő éltét. Aztán a gazdaságról ejtünk szavakat, majd annak a gondolatnak kedveskedünk, hogy jó volna, ha én is valami házacskát akasztanék magamnak itthon.

 

 

 

- Bizony jó volna... - mondom.

 

 

 

S a beszéd jut eszembe, amit Ágnessel folytattam a szép könyvekről és a boltról. Akaratos ujjakkal végigsimítom a homlokomat, s éppen akkor béjön sógor is a szobába. Azt mondja, hogy indulhatnánk is szép lassan a templom felé, ha ott akarunk lenni, amikor a határkerülőket fogadja a pap.

 

 

 

Hogyne akarnánk!

 

 

 

Kicsi idő múlva már megyünk is hárman, lassan és tartós vidámsággal, szigorúan asszonyok nélkül. Künn az úton sem ereszkedhetik hozzánk asszonyi nép, hanem amelyik jön, illően köszön és kikerülve előz meg minket. Lent a híd mellett egy közepes korú férfiú áll a kapuban. Vár valakit. Sógor odaszól neki, hogy a tartozásból nem tudna-e megadni száz lejt. Annyit nem, de húsz lejt odanyújt. Sóváran vet még egy pillantást a pénzre, s azt mondja sógornak:

 

 

 

- Osztán ne gyűjtsd meg a pénzt, mert bézárnak!

 

 

 

- Nem vagyok korondi! - nevet sógor.

 

 

 

Megkérdezem, hogy ez miféle rejtelmes beszéd, mire sógor elteszi a pénzt, és azt mondja:

 

 

 

- Lakott fenn a korondi hegyben egy öregember s neki a felesége. Mind a ketten bolondultak a pénz után, kivált ha aranyból volt. Valahogy gyűjtöttek is egy fazékkal, még a békevilágban. S eltették a pincébe, mint a murkot. Volt nekik egy növendék szolgájuk, aki meggyanította a fazakat, s el is beszélte két embernek. Nem sok idő múlva gondolja a korondi ember, hogy ő megnézi az aranyakat, de nem kapja a fazakat. Hijj, a kutyamindenit: el hamar a csendőrökhöz! Elé a kicsi szolgát, s az szegény úgy megijedett, hogy megmondta a két aranyos embert.

 

 

 

Itt sógor megáll, átalnéz Gáspárra, s ketten kacagni kezdenek.

 

 

 

- Ebben nem látok semmit - mondom.

 

 

 

- Nem, nem... - helytelenkedik sógor. - De a vége! Mert a két tolvajt már eleresztették, ellenben a pénztulajdonos most is a börtönben ül.

 

 

 

- Ugyanbiza mért? - kérdem.

 

 

 

- Azért - mondja sógor -, mert a pénzt összegyűjtötte fazékba, s kivonta a forgalomból.

 

 

 

Most már nincs különbség közöttünk, mert én is mulatok a dolgon. Pedig nem is olyan mulatságos, különösen a szegény korondi embernek. De hát mit tegyünk? Valóban csak nevetni tudunk, mert ha például oktatni akarnók ennek alapján a népet, akkor mit mondhatnánk? Ugye, csak azt, hogy senki ne gyűjtse fazékba az aranyat, s ne vonja ki a forgalomból a pénzt, mert lesújtanak az olyanra! Ha valaki bolondnak akar látszani, akkor manapság ennél jobbat nem is hirdethetne! Hiszen az egész székely nép között csak ez az egyetlen korondi volt, aki kivonhatta pénzét a forgalomból. A többinek éppen az a baja, hogy egy-egy kicsit szeretne kifogni a forgatagból, mint valami örvényből a halat.

 

 

 

S gyengén ereszt a halászat.

 

 

 

Így tusakodtam az arannyal s az árnyékával, miközben Gáspár észreveszi, hogy messze a hátunk mögött ereszkednek a határkerülők. Tudjuk, hogy melyik úti keresztnél lesz a fogadásuk, s arrafelé vesszük az irányt. Amikor megérkeztünk oda, a kereszt tövében meghúzódunk. Rajtunk kívül is már vannak számosan. Nagy köszönések esnek, s egyik-másikat én is megkérdezem az egészsége felől. Rokon is akad közöttük, s úgyszintén olyanok, akik apámnak voltak barátai. S igen sokan nekem, gyermekkoromban. Ennyi összefűződés mellett beszéd dolgában nemigen szorulunk meg, de ahogy javában repdesnek közöttünk a szavak, egyszerre megszólalnak a harangok. Az ének pedig kétfelől hallatszik fel: tova a kerülők ereszkednek örvendezve, itt előttünk pedig templomi ruhában a pap vezeti a fogadó sereget.

 

 

 

Össze is érnek nemsokára.

 

 

 

Már jól lehet látni, hogy a kerülők élén nagy feszületet emel egy ember. Búzakoszorú és óriási fonott perec csüng a kereszt tetejéből, leér a Krisztus lábáig is mind a kettő. A három zászlót is zöldbe borították a sok búzakoszorúval, s két leány még a kezében is lógat néhányat.

 

 

 

A két sereg találkozik, és a lobogókat földig hajtják egymás előtt. Ezt az alkalmat hamar a lányok is megragadják, s a gazdátlan koszorúkat a zászlók rúdjának tetejébe akasztják, hogy ne dísztelenkedjenek az itthoniak se.

 

 

 

Jól sikerült.

 

 

 

A lobogók magasba emelkednek, és előlép a madárlátta szónok, hogy elmondja: hol jártak, mit láttak, s milyen a vetés. Nekihuzakodik, s úgy kezdi a beszédet. Hallgatjuk mind, s hallgatja a pap is. Az emberek arca enyhe, mint a meleg kenyér; a papé pedig komoly, mint a hivatalfőnöké. S mellette már nemcsak komoly a magos, öreg kántor, hanem egyenesen zord. Sok gyermeke van, nem rossz ember maga sem: jobb sorsot érdemelne tehát. Mert ahogy itt áll, hosszú sovány testével és kicsi arcával, csizmában és szegényesen, hajítófának tűnik egészen, amely itt akadt meg, ebben a faluban.

 

 

 

A szószóló kimondja az áment, és megcsókolja a kicsi feszületet, amelyet odatart neki a pap. Erre a figyelem feljebb emelkedik egy fokkal, s egészen a pap felé fordul. Magam is, mint a készséges termőföld, odaadással hallgatom a szavait. Mindjárt a határkerüléssel kezdi, s dicséri ezt a szokást, melyet őseinktől örököltünk. Majd határozottan jelenti ki a határról visszatért népnek:

 

 

 

- Jól tettétek, amit most tettetek!

 

 

 

Egy gazda, aki mellettem áll, odasúgja nekem:

 

 

 

- Csak azt nem tettük jól, amit az iskola ügyében tettünk.

 

 

 

Nem szólok semmit erre, de a tekintetem rögtön az iskolára tapad, amely nem messze van innét, s szemben majdnem. Háromemeletes, nagy veres épület. Béillenék gimnáziumnak is, nemcsak állami elemi iskolának. Eszméje az ádáz harcból született, mely a pap és a bíró között dúl. Felekezetit kellett volna építeni, de amikor erről tanakodtak, ők ketten összevesztek. A bíró nem jár templomba azóta, elhagyta vallásunkat, és erejét a barátságra építette, melyet a román urakkal mértéktelenül kezdett szőni. Így épült négy esztendeig az állami iskola, kevés állami segítséggel, de sok pótadóval és erőszakos közmunkával.

 

 

 

Ki tudja: talán az Isten próbálta meg véle a falut...

 

 

 

Mert igaz, hogy most románul tanítják benne a farkaslaki gyermekeket, akik a nevüket sem tudják jól leírni magyarul; de bennem erős a hit, hogy rövidesen és közös békével magyarra fordul itt is a szó.

 

 

 

Éppen ezen a mai napon ne hinne az ember?!

 

 

 

Lám, hitben és örvendezésben hömpölyög a nép is a templom felé; s ott mise végén arról beszél a pap is, hogy hinni kell! Nem úgy, mint Mária és Mária Magdolna, akik arról beszéltek, hogy ki fogja elhengeríteni a sírról a követ, mivel ők bé akarják balzsammal kenni a Jézus testét?! S nem is úgy, mint az apostolok, kiknek az ajtón keresztül, nyitás nélkül, megjelent a feltámadt Krisztus; s ők mégsem hittek benne, csak amikor kenyeret és mézet evett előttük!

 

 

 

Azóta hinni kell, mert lehet.

 

 

 

Látom, a nép tud is hinni, mert ahogy templomból jövet özönlik széjjel az utakon, csak derűt, jobbulást és jót beszél. S azt beszélünk mi is, ahogy rokonokkal megbővülve mendegélünk hazafelé.

 

 

 

Vidámabban ebédet sem ettünk soha.

 

 

 

S utána úgy eltelik az idő, hogy mind csodálkozva emeljük fel a fejünket, amikor temetésre harangoznak.

 

 

 

- Bátyám, eljön-e? - kérdi Gáspár.

 

 

 

- Hogyne! - mondom.

 

 

 

Éppen akkor érkezünk a bíró háza elé, amikor az óriási halottas kocsi is jön a város felől. Düledezik a rossz falusi úton, s a nyomában omlik a nép, mert mindenki látni akarja, hogy mit rendezett a bíró. Hamarosan megjön a három pap is, ahogy az üzenet szólott volt; s mind a hárman béöltöznek a temetésre, ami húzza sokáig az időt.

 

 

 

Ott állok künn a tornác mellett, öcsémmel és egykét rokonnal. S amikor hallom, hogy végre szegezik bent a koporsót, mondom magamban; no, mindjárt látni fogom én is a bírót, aki olyan volt mindig, mint egy vadkirály. Nem tagadhatom, tetszik nekem, hogy valaki ennyire erős legyen, s ne tudja megtörni semmi. De ahogy lehozzák a koporsót az udvarra, s ott mögötte megpillantom a bírót, döbbenve húzódom magamba.

 

 

 

Mert felére fonnyadva és nyomorultul áll a dölyfös ember.

 

 

 

Úgy érzem, rögtön sírni kezdek.

 

 

 

De ő még nálamnál is többet és emberibbet érezhet, mert ahogy megmozdul a koporsóval a halottas kocsi, gyámoltalanul lendül a két karja előre, és elcsukló hangon, mélyen a porból nyög fel mindenki előtt.

 

 

 

Az édesanyját szólítja, aki utolsó útjára már elindult.

 

 

 

Elfordulok, és a nagy székely kaput nézem, amely gyászleplekbe öltözve feketén meredezik.

 

 

 

- A temetőbe kimenjünk-e? - kérdi öcsém.

 

 

 

Halkan csak annyit mondok neki, hogy ő menjen. Aztán megfordulok, és egyedül felfelé indulok az úton. De hazamenni sincsen kedvem. Talán a mezőre, ahol egyedül lehetek; a rügyező fák és madarak között.

 

 

 

Ez jó.

 

 

 

Már le is ereszkedett az este, amikor hazavetődöm. Sógor nincsen itthon, valahol a korcsmában ünnepel, a többi erdei munkásokkal, húsz lejjel a zsebében. Ágnes is nyájba készül. Egyedül anyám üldögél mellettem, de amikor hazakísérem a buvákoló holdvilágon, akkor sem merem megmondani neki, hogy útra indulok holnap délben.

 

 

 

- Hol van sógor? - kérdem Ágnestől reggel.

 

 

 

Azt mondja, már egy órája is van, hogy elment. Mit akarnék véle?

 

 

 

- Szekeret kéne fogadni - szólok csendesen.

 

 

 

Ágnes csodálkozva tekint rám, majd elfordul, és nehezen csak ennyit felel:

 

 

 

- Azt lehet kapni.

 

 

 

S ahogy ott állunk beszéd nélkül, hirtelen az anyám arca jelenik meg előttem, majd a Gáspáré utána. Aztán a többi testvérek jönnek csillanással, és a sor végén a föld s az örök béke nyugalmával megjelenik apám.

 

 

 

Rögtön hátamra vetem a kabátomat, hogy induljak a temetőbe. Sógor akkor érkezik éppen. Nagy bokor virágot tart az ölében, fái és földi virágokat vegyesen. Mosolyogva felém nyújtja, és így szól:

 

 

 

- Sógor urat üdvözli a tavasz!

 

 

 

Ölembe veszem a virágokat, és úgy viszem a temetőbe. Messze bent van az apám sírja, együtt a nemzetség régi halottaival, kiknek elejét még akkor temették ide, amikor felütötték a temetőt. Nagy kereszt van az apám sírja felett, barnul már erősen a cserefája, s igen a bádog is felette. Magán a hompon kizöldült már a fű, egy-egy kövér ibolya is duzzad rajta. Mellette a testvéreim feküsznek, hatan. Majd nagyapám és az ő fiai. Tovább dédapám nyugszik, és az ősök számosan.

 

 

 

Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.

 

 

 

Most csend van, és heven süt a nap. Fénye zuhog a hatalmas temetőre, és a bádog, a sok kereszt tetején, ezer csillámban veri vissza. S e káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést:

 

 

 

- A miénk ez?

 

 

 

Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.