Csak egy kicsi falu volt Bongor, ahol Csergő Mihály lakott. Erdős hegyek ölelték körül a falucskát, csupán dél felé volt egészen-szabad járása a szemnek. De azok az erdős hegyek nem zordították el a kicsi falut, sem a környező tájékot, mert az erdők alatt nem hirtelenkedett sehol a föld, hanem csak kíméletesen és hajladozva emelkedett Bongor fölé; nem is említve azt a természeti kedvezést, hogy gyakori zöld lankák és selymes, szénafüves rétek vidámították az erdős hegyeket.

 

Maga Bongor is a sok fától csupa zöld volt.

 

Csergő a felső részében lakott a falunak, vagyis az északi részen. Egy kicsivel azelőtt, hogy a házak megszűntek volna, szűk utcácska ugrott ki az útból, s két gazdának a kertes háza között fölfelé futott. Szinte bujkálva igyekezett a két sövénykerítés között, vidáman a csupa zöldben; gondtalanul, hiszen nem ismerte a terhet és a szekér erőszakát, mert csak gyalogosan jártak rajta.

 

Ott volt Csergő Mihálynak a háza.

 

Földdel és egy-két állattal is bajlódott Mihály; de földje csak annyi volt, hogy nagyon csendesen mondhatta, hogy van; az állatai pedig egy nagy köpönyeg alatt szinte elfértek volna, mert egy fejős kecskéje volt, egy malaca, valami majorság és egy macska. Igaz; volt neki egy Bagoly nevű kutyája is, de azt akarattal kihagytam a köpönyeg alól, hogy a többiekre vigyázzon.

 

Mégsem lehetett azt mondani, hogy tengődő szegény ember lett volna Csergő Mihály, sőt efféle falusi vagyonban nem is igen áhítozott többre. Ugyanis ács volt Mihály, aki háromszor jobban szeretett építeni, mint egyszer szántani. Ha valamire vágyott, az nem még egy darab föld volt, ami inkább parancsol, mint vagyonosít, hanem több alkalmatosságot kívánt az otthonába és nagyobb részesedést a műveltségből. Más szóval, minél emberibb életet szeretett volna magának és a családjának.

 

Mert családja is volt Mihálynak, ámbár csak a harmincadik esztendőt töltötte abban az időben. Olyan korán házasodott, hogy kilenc éve lesz már a télen. A felesége is ácsnak volt a leánya, mégpedig egy hírneves lokodi ácsnak, mely Lokod nevű nagy falu tizenhárom kilométerre feküdt Bongortól. Borbála, vagyis Mihály felesége, egyetlen leánya volt a lokodi ácsnak; de olyan szép és mutatós leány volt, mintha a szépségével a többi gyermekek hiányát is pótolni akarta volna. A szeme különösen felébresztette mindenkiben a gyönyörködést, mert bársonyos fényű, nagy, dióbarna szemei voltak. A járásában is hajladozott valami puhaság, amit a karcsú dereka kecsessé finomított.

 

Egy esztendő után, de közelebb a másodikhoz, fiúgyermekük született. Ahogy nőtt a fiú, lassankint egészen az anyja formáját vette fel; különösen a szeme volt egészen az édesanyjáénak a párja.

 

A hangja és a neve azonban az apjáé volt.

 

Sok örömük telt Mihálykában, aki abban az időben lett akkora éppen, hogy iskolába kellett íratni. Közel is volt már a béiratás ideje, sőt még annál is közelebb, mert egy hét múlva jelen lesz.

 

- Valósággal fut az idő! - mondta az asszony.

 

Szombaton elgondolta, hogy mi mindent kéne a jövő héten tenni; vasárnap reggel pedig elment Lokodra, hogy az urával is megbeszélje, amit elgondolt szombaton. Három hete elmúlt ugyanis, hogy Mihály ott dolgozott Lokodon, ahol egy új iskolát építettek; s mivel látástól sötétig dolgoztak mindennap, haza sem járt egyszer sem a három hét alatt, hanem a lokodi ácsnál aludt, a Borbála leánykori ágyában.

 

Estére meg is jött a fiatalasszony. Olyan jó kedve volt, mint a gyümölcsnek a fán, s mindegyre ének vagy egy-egy dallam röpködött körülötte.

 

Sohasem volt szebb, mint augusztusnak abban az utolsó hetében. Hétfőn, amikor lefektette este a fiát, azt mondta neki:

 

- Hamar aludjál, mert holnap megyünk a városba.

 

- Én is? - kérdezte Mihályka.

 

- Mi ketten.

 

A fiú fényes szemekkel egyszerre felült az ágyban, mert sohasem járt még a városban. Csak annyit tudott róla, hogy két: óra alatt oda lehet menni, s hogy ott minden jót és szépet lehet vásárolni.

 

- Veszünk valamit? - kérdezte.

 

- Igen, ha visszafekszel.

 

Mihályka bebújt rögtön az ágyba.

 

- Mit veszünk? - kérdezte mégis.

 

- Cipőt, neked, ha alszol.

 

Nem szólt a fiú, hanem úgy szuszogott, mintha már álomban is volna. Egy idő múlva azonban elhatározta, hogy bármi történjék, ő még egyet kérdez.

 

- Egyebet nem? - szólalt meg.

 

- Téli sapkát, ha többet meg sem mukkansz.

 

Mihályka csakugyan nem szólt többet, hanem elaludt. Másnap reggel azonban, amikor hajnalra harangoztak, már pillogott a párna fölött. A pirkadás kezdte megszállni a két ablakot, s abban a derengésben folyton azon leskelődött, hogy vajon az anyja mikor fog immár felébredni. Múltak a percek, ha nehezen is; a kakasok már kezdtek elhallgatni, s a madarak énekelni. A fény egyre gyűlt az ablakon, sőt mintha ébredni kezdett volna a veszedelem is, hogy mindent megvásárolnak előlük a városban, s akkor ők hiába mennek majd.

 

Tusakodott, hogy mit csináljon, mert haragos is volt már egy kicsit, vagyis kedve lett volna ütögetni öklével a falat; de felhőt sem akart a mai nap egére, ami hallgatást ajánlott. Végül mégis sóhajtott egy nagyot, és sokkal hangosabban, mint ahogy szándékában volt, azt mondta:

 

- Már nagyon reggel van!

 

Mindenképpen ez volt a legjobb, mert erre a felpanaszló hangra az édesanyja rögtön fölébredt; s ahogy látta, hogy csakugyan világos reggel van már, fel is kelt az ágyból. Nemsokára reggelit ettek, majd el is készültek minden szükséges dologgal. S elindultak a városba.

 

Mihályka mezítláb ment az anyja mellett, mert ami rossz cipője a tavalyról még megmaradt, azt fel sem lehetett húzni, mivel a nyáron egészen kinőtte. De nem is volt nagy baj a meztelen láb, mert a közeli város mégis olyan messze volt, hogy három órát mentek odáig, s az édesanyja lábát is megmarta jól a cipő, amely szintén nem volt valami díszes. Akárhogy azonban, de végre mégis ott voltak a városban, ahol a fák helyett is házak voltak mindenütt, sőt a jegenyefák helyett gyárkémények.

 

- Itt mindenki gazdag, édesanyám? - kérdezte Mihályka.

 

- Kevesen - mondta az anyja.

 

- Igen, de kőházakban laknak!

 

Elmagyarázta neki az anyja, hogy kőházban is lehet szegény módjára lakni, de közben azon gondolkozott, hogy vajon a boltokba menjenek-e vásárolni, vagy a kirakó vásárba. Úgy határozott, hogy elmennek előbb a vásárba, hadd lássa Mihályka is, hogy a nagy tarkaságban és a folytonos duruzsolásban micsoda sok mindent lát a vásárban a szem. Csodálkozott is azzal a nagy barna szemével Mihályka, sőt a látnivalóhoz néha úgy odaragadt, hogy alig lehetett szépszerével továbbvinni. Csak amikor a sapkákhoz érkeztek, ott állhatott meg igazán kedvére; de azoknál a sátraknál sok időt is töltöttek, mert egyik sapkát a másik után próbálta Mihályka a fejére, mely a nagy örömben valósággal nagyobb lett egyszer, mint máskor.

 

Végre egy puha szőrű, tarka sapkában megállapodtak.

 

- No, gyere, most cipőt veszünk - mondta az anyja.

 

Mihályka nevetgélt.

 

- Ilyen tarkát azt is! - csillogott fel az anyjára.

 

- Ha volna, de nincs.

 

- Hát milyen van?

 

Rögtön meglátták, hogy milyen cipők vannak, mert oda is érkeztek már a cipészek és a csizmadiák sátraihoz, amelyek hosszan és nagy választékban kínálták a változatos lábbeliket. De a legszebbek és a legváltozatosabbak egy hosszú, gazdag sátorban voltak, ahol két kínáló lány és egy segéd fiatalember is álldogált. De a sátor mélyén urason üldögélt egy idősebb ember is, kinek igen jó és gondos öltözete volt, s nagy nyugalmasan éppen a füstöt eregette. Ahogy meglátta Borbálát, kinek a selymes nagy szeme a cipőkön szálldosott, felállt a helyéről, és odalépett.

 

Látszott, hogy az övé volt a sátor és minden, ami a sátorban volt; sőt talán a két kínáló leány és a segéd is az övé volt.

 

- Mi tetszik egy ilyen szép menyecskének? - kérdezte.

 

Mihályka az anyjára nézett, mert még sohasem hallott olyant, hogy egy idegen ember, s olyan megereszkedett hangon szépnek nevezze az ő édesanyját. Az anyja azonban nem tett semmi különöset, csupán nevetett, és a szeme csillogott, de hát ő máskor is szokott úgy nevetni.

 

- A fiamnak cipő - felelte kedvesen.

 

- Milyen cipő?

 

- Tarka! - mondta Mihályka.

 

- Tarka nincs, csak ha csináltatnak.

 

- Akkor sárga - szólt a fiú.

 

Sokáig keresgélt a nagy csizmadia, míg végre leakasztott egy gyönyörű sárga cipőt, melynek jó puha volt a bőre, és a főzős lyukai rézzel voltak kiverve. Mihályka nagy örömmel felpróbálta a cipőt, s még nagyobb örömmel azt mondta:

 

- Jó!

 

Az anyja megkérdezte az árát, s amikor a nagy csizmadia azt meg is mondta, akkor a nagy szemével ismét mosolygott, mire az uras ember egészen az asszony füléhez hajolt, és mondott neki súgva valamit. Mihály csak annyit látott, hogy az anyjának enyhe pír szökött az arcára, azonban a pirulás mellé nem szólt semmit, hanem csak megrázta a fejét. Erre mégis egy másik árat mondott a nagy csizmadia, amit az asszony ki is fizetett.

 

Mihályka a vállára vette az összekötött két cipőt, de a furcsa csizmadiát, aki olyan baráti módon vette az anyját, s még sugdosott is neki, nem tudta elfelejteni.

 

2

 

Amikor a Borbála bársonyos szeme ismét meglátta Bongort, bizony már nyugodott a nap. A távoli erdős domb tetején már csak egy fényes cikkely látszott belőle, s azt is darabokra vágták a hegygerincen a fák.

 

Mihályka, az összekötött két új cipővel a vállán, az anyja után mendegélt, s már ő sem emelgette oly könnyedén magosra a lábát, mint odafelé a városba, vagy jövet is eddigelé. Mégis megvárta az anyja, amíg a kicsi, árnyas úton fölmentek lassan a ház felé. Csak amikor a kapuig érkeztek, akkor állott meg egy percre, hogy visszaforduljon Mihályka felé.

 

- Elfáradtál-e? - kérdezte.

 

- Nem baj, hogy itthon vagyunk - mondta a fiú.

 

Bent a házban már puhán alkonyodni kezdett. A tárgyak s különösen a két ágy, játékosan lapultak, mintha hunyni készültek volna. Borbála a karos padra tette a szatyrot, melyben a tarka sapka feküdt; s aztán kiment az udvarra, ahonnét mindjárt fát hozott és forgácsot. Tüzet tett, s majd a kályha tetejére egy fazékban vizet. Amíg a víz melegedett, megfejte a kecskét. Közben Mihályka elécsalta a szatyorból a tarka sapkát, s mire az anyja a hasas bögrével visszajött, már a fején volt a sapka, melynek a fehér foltjai otthonosan kacsingattak a félhomályban.

 

- Itthon is tetszik? - kérdezte, ahogy meglátta Borbála.

 

- Itthon a legjobban - felelte a fiú.

 

Megmelegedett a víz, amelyben megfürdették a lábaikat, hadd feledjék egy kicsit a hosszú és emlékezetes utat. Aztán a tejet is megforralta a fiatalasszony, s nagy csendességben vacsoráztak; Mihályka a tarka sapkával a fején és Borbála valami különös, néha megrebbenő borongással a bársonyos szemében. Akkor is merengve nézett, amikor a gyenge lámpavilág mellett kezdte megvetni az ágyat. Levett egy párnát, és elgondolkozva a karos padra tette, de nem tudta tovább bontani az ágyat, mert abban a percben ugatni kezdett odakünn az a Bagoly kutya, amelyik fölösleges buzgalommal nem szokott ugatni soha. De most éppenséggel úgy ugatott, amire azt mondták örökké, hogy fog valamit a kutya.

 

Borbála kilépett az ajtón, s mivel a leereszkedett sötétben már nem lehetett tisztán látni, odaszólt a kerítés felé, ahol mintha imbolygott volna valaki.

 

- Ki az?!

 

- Mátyás - szólt egy hang.

 

Borbála megismerte, hogy Széllyes Mátyásé a hang, hiszen leány borában is sokat hallotta ezt a hangot, nappal és holdvilágon egyaránt; s amióta asszony, azóta is megszólal néha, tele bujkáló epedéssel, mely úgy settenkedik a hangban, mint a vadmacska az erdei vízesés környékén.

 

- Mit akarsz, Mátyás?

 

- Holnap Mihály napja van - mondta a legény.

 

- Hát aztán?

 

- Jót akartam kívánni az uradnak.

 

Tudta Borbála, hogy melléje beszél Mátyás, mert a jót nem az arának, hanem önmagának akarja kívánni. Nem vesztegetett hát sok időt ebben a kedvező estében, hanem csak annyit mondott, hogy Mihály nincs itthon, s aztán már bé is ment a házba. Úgy látszik azonban, hogy valamivel mégis több időt töltött a közelítő árnnyal, mint ahogy gondolta volna, mert a fia már a párnára dőlve aludt a karos padon, amikor visszalépett ismét a lámpavilágba.

 

S az új cipő is rajta volt a lábán.

 

Mosolygó melegség öntötte el a Borbála bársonyos szemét, majd lassan lehajolt a fia lábához, hogy lehúzza róla a cipőt, s a boldog gyermeket ölben az ágyba vigye. De ahogy oldozta volna a cipőt, Mihályka elhúzta álmában a lábát; majd azután is elhúzta folyton, valahányszor az anyja le akarta venni róla a cipőt.

 

Úgy kellett cipőstől az ágyba tenni, pokrócba csomagolva a lábát. Odakünn csend volt, az arany félhold halványan keresgélt valamit a kerti fák között.

 

Borbála megvetette magának is az ágyat, egészen kicsire húzta a lámpát és lefeküdt. S miközben a derengő ablakot nézte és a különböző férfiak árnyait, amelyek leány korából és asszony korából elindulva, az emlékezet gyenge ködében elvonultak a derengő ablak előtt, azalatt Mihályka ismét elindult álmában és az új cipőben, hogy megkeresse a nagy csizmadiát. Vitte a két sárga cipő a poros úton, s ha találkozott valakivel, mindig megkérdezte attól, hogy nem láttak-é egy gazdag és uras csizmadiát, aki meg akarta enni a szemével az anyját, s még a fülébe is valami olyan dolgot sugdosott, amitől pirosság gyúlt az anyja arcán. Végre egy ember azt mondta Mihálykának, hogy ő tud arról a gazdag és bűnös csizmadiáról; s azt is tudja róla, hogy a közeli nagy erdőben lakik, egy óriási fekete csizmában. Amikor ezt Mihályka megtudta, egyenesen a közeli nagy erdőbe ment, és ott meg is találta az óriási fekete csizmát, melynek a szárán bátran bémászott, hogy megölje a csizmadiát. Le is ereszkedett a csizma szárán, majd egyenesen az orrára ugrott a bűnös csizmadiának, aki mélyen és horkolászva aludt. De az új cipővel valahogy lecsúszott a csizmadia orráról, ami nagy szerencsétlenség volt, mert a gazdag csizmadia abban a pillantásban felébredt, és megragadta a Mihályka lábát.

 

Hiába rúgott, mert úgy szorította, hogy semmiképpen nem tudta a markából kihúzni.

 

Megijedt és kiabált, hogy most mi lesz.

 

De akkor fölébredt.

 

Ott állt az édesanyja, föléje hajolva, s az arcát simogatta.

 

- Álmodtál valamit? - kérdezte.

 

- Megfogott a csizmadia - mondta Mihályka.

 

Nem kérdezte Borbála, hogy miféle csizmadia fogta meg, mert tudta jól. Amióta úgy nézett rá, és a fülébe súgott, azóta nála is settenkedik, de egy percre sem ereszti közel magához, hanem már messziről olyanokat mond neki, hogy szégyenletiben a homályba bújik a csizmadia, s ott a homály mögött várakozik.

 

- Várj, lehúzom a cipőt - mondta.

 

Le is húzta szépen, mire a fiú ismét elaludt, s boldog megnyugvás látszott az arcán. Akkor ő is visszafeküdt az ágyba, de ahogy elszenderedett volna lassan, a homályból előjött a leselkedő csizmadia, csendet intett feléje, és azzal a kicsi disznószemével merőn nézte folyton, miközben közeledett hozzá. Szólani akart neki, hogy ne jöjjön tovább, de nem tudott semmi hangot adni. S egyre közeledett gerjedve a csizmadia, majd hirtelen olyan mozdulatot tett, hogy a nagy karjaival átölelje.

 

Abban a pillanatban sikoltott Borbála egyet, s ijedten felült az ágyban. Olyan hangosat kiáltott, hogy Mihályka is felriadt rögtön, s ugyancsak felült az ágyban.

 

- Valaki nagyot kiáltott! - mondta a fiú.

 

- Pedig nem jár senki - felelte az anyja.

 

Úgy felülve hallgatóztak egy darabig, de bent és odakünn egyaránt csend volt. Csak annyit láttak a gyenge lámpavilágon, hogy a macska elnyújtózva fekszik a kályha alatt, a tarka sapka fehéreket pillant az asztal tetején, és az új cipő kicsi rézszemei álmosan pillognak a karos padon. Künn a félhold aranyos világa halványan az ablakra gyűlt, mögötte a fák némán és mozdulatlanul várakoztak, s valahol a kutya is úgy hallgatott, mintha szent ígéretet tettek volna neki a csillagok, hogy eljön biztosan a tavasz, amikor cimboráival napestig a kertekben kóborolhat.

 

Mégsem tudtak elaludni. Mihályka az álmára gondolt, de már nem bajlódott a csizmadiával; inkább az óriási fekete csizma tetszett neki, amelyben lakhatik az ember. Aztán az első iskolás napra gondolt, amelyen felveszi az új sárga cipőt, és felteszi a tarka sapkát is, hadd csodálják a barátai, és mondhassák el otthon, hogy Csergő Mihálykának már fújhat a hideg szél, és leeshetik neki bátran a hó, mert meleg sapkája van és jó sárga cipője.

 

Hirtelen az apja jutott eszébe, aki megkereste a pénzt.

 

- Édesapám mikor jön haza? - kérdezte.

 

- Hát te nem alszol? - felelte az anyja.

 

Hirtelenség és megrezzenés volt a Borbála hangjában, mintha a fia rajtacsípte volna valamin. A csoda vigye is el, hogy milyen képzelődő az ember; s hogy milyen gyarló is, bármennyire ártatlan. Lám, amióta férjhez ment, őt meg sem érintette idegen férfiú; s ilyen egyedülvaló, csendes éjszakán mégis jönnek az árnyak, s úgy kerülgetik őt, mintha lehetne valami reménységük. Egyszer az a szemtelen, gazdag csizmadia jön, mintha a szerelem és a hitvesi hűség pénz dolga volna; máskor pedig az a kitartó Mátyás forog a ház körül, nem akarván megérteni végre, hogy neki ura van, akit szívből szeret...

 

- Bolond! - mondta magában.

 

De nem is egészen magában mondta, mert hallotta maga is, ahogy elutasító, nyers módon szólott. Azt hitte, Mihályka is meghallotta a hangot, de a fiú nem adott arról semmi jelt.

 

- Már alszik - gondolta Borbála.

 

S abban a percben, ahogy ezt éppen magában kimondta, valaki halkan megkopogtatta az ablakot. Borbála ijedten ugrott szemével az ablak felé, ahol ismét egy árnyat látott. Az árny nem mozdult egy darabig, de úgy tetszett, hogy leskelődik bé a szobába, az ablakon keresztül.

 

Hát ez csak Mátyás lehet.

 

- Nyakon kéne önteni - gondolta Borbála.

 

S akkor ismét megzörgették az ablakot.

 

Borbála fölkelt, egy csuporban vizet merített, s elindult az ablak felé. Mint a halálba a katona, olyan elszántan ment. Szinte azt a bársonyos szép szemét is behunyta, hogy elég kegyetlen tudjon lenni. Kinyitotta gyorsan az ablakot, és a vizet annak a bolond legénynek az arcába öntötte.

 

Prüszkölt egyet az alak, majd így szólt:

 

- Hát te mit csináltál?!

 

A hang a Mihályé volt, az ő urának a hangja, rögtönt megismerte.

 

- Hát te hazajöttél?! - szólt ki az ablakon.

 

- Haza - mondta Mihály.

 

Egy zsebkendővel az arcát törölgette, miközben kuncogva nevetett, hogy ő miképpen járt egy asszonynak az ablaka alatt. Borbála is olyan édesen nevetett, mintha csakugyan az jött volna el, akit egyedül és szívből szeret.

 

- S mért ilyen váratlanul? - kérdezte.

 

- Nevem napja van - mondta Mihály.

 

Aztán bemászott boldogan az ablakon, pedig az ajtón is jöhetett volna, mert Borbála kinyitotta volna neki szívesen. De Mihálynak jobban esett ez az ablakos út, amelyen legényesen és könnyen is jött, amit nem is lehet csodálni, hiszen az a kedves félhold hátulról taszította.