Negyven esztendő sok idő.

S Zádog Márton, az öreg nyugdíjas, negyven esztendeig tanított a faluban. Valahányan, akik ez idő alatt járták az elemi iskolát, hát azok mind emlékeztek a Zádog tanító úr okos tanítására, mely szerint kettő a fontos. Egyik az, hogy meg kell tanulni a betűvetést: a másik pedig az, hogy meg kell ismernünk saját magunkat. Vagyis magát az emberi szervezetet.

Az iskolaterem falai tele is voltak változatos ábrákkal, melyek mind az emberi test szerkezetét mutatták. Ezeken az ábrákon aztán mindenki úgy megtanulta az emberi csont vázlatát és a test működését, hogy a végén élő és holt valóságos ábra lett egyaránt.

Zádog bogaras ember, azt mondták némelyek.

Volt is némi igazság ebben: sőt, amikor negyven esztendő múltán nyugdíjba ment az öreg, ezt a csekély igazságot a körülmények igen megnövesztették. Rozzant falusi házban lakott ugyanis, az országút mellett: s mivel felesége már régen valódi csontváz volt, a rozzantság között egymagában. Nem is igen evett egyebet, csak zöldséget, tejet és mézet. S ha jött egy kicsi pénz valahonnét, azon minduntalan ábrákat vásárolt, amelyek már nemcsak az emberi test szerkezetét mutatták, hanem a különböző színes és vadon emberi fajtákat is. Pénze pedig jött-jövögetett, mert az út mellett egy kétholdas belsősége volt, amelyen gyümölcs elegendő termett, s igen más egyéb is annak a belsőségnek a kertjében.

Ezt a kertet különösen említenem kell, mert az egyik tavaszon olyan dolog történt, ami az említést akkor is szükségessé tenné, ha az a kert nem termett volna semmit.

Azon a tavaszon ugyanis, amikor vége lett a háborúnak, az öreg Zádog kiment a kertjébe, hogy a művelés megkezdése előtt ott a föld állapotát megvizsgálja. Lassú szemlélődéssel vizsgálta a földet, amely dúlt állapotban volt nagyon. Nagy sebek éktelenkedtek rajta, melyeket bombák és gránátok szaggattak belé.

- Hát ezt nehéz lesz felásni! - mondta az öreg.

Járta a földet, s ingatta folyton a fejét. Majd hirtelen megállt, és vizsgálódva nézett valamit, ami tök módjára kifordulni kívánkozott a földből. Nézte egy ideig, de aztán lehajolt, s hát egy emberi koponya fordul ki a föld színére. Felvette a koponyát, és hazavitte. Otthon már csodálkozott is, hogy a sok ábra mellől miképpen hiányozhatott idáig egy koponya. Odahelyezte az íróasztalára, egy halom könyv tetejére.

Néhány nap elmúlt.

Hanem a koponya nagyon unta magát, abban a hűvös és félhomályos szobában: s nagy unalmában azt kívánta, hogy történjék már valami vele.

S történt is.

Mert hát eljött a babonás öregasszony, aki hetenkint egyszer takarítani szokott az öregnél.

- Mi ez, Zádog úr?! - kérdezte a vénasszony.

- Meztelen emberi koponya - mondta az öreg.

- Ki hozta ide?

- Én, hadd lássa mindenki, hogy mit hordunk a vállunk között.

Jobb lesz, gondolta a vénasszony, ha nem folytatja tovább a beszédet, mert akkor magyarázni kezd az öreg Zádog s a koponya mellé odahordja ismét a tudományát is, mely a magzattól kezdve a feltámadásig lefesti az embert. Inkább cselvetés jutott eszébe.

- Balogh úr üzent Atyhából - mondta.

Ez a Balogh úr, aki abban az Atyha nevű faluban lakott, úgyszintén nyugdíjas volt, régi pénzeket és patkókat gyűjtött.

- Mit üzent? - kérdezte.

- Tessék hozzája menni, Atyhába.

Egy darabig gondolkozott az öreg Zádog, hogy vajon mi lehet azzal a bolond Baloghgal. Talán lelt az is valamit, ami az emberi természetrajzhoz tartozik: esetleg kétfejű vagy háromlábú gyermek született a faluban.

- Jó, hát elmegyek - mondta végre.

Vette a botját, és hamarosan el is ment.

- Csak holnap jövök vissza - szólott még hátra.

- Menjen csak! - mondta a vénasszony. - Addig rendben lesz a lakás.

Hát tisztogatni kezdett a vénasszony, de közben-közben olyan pillantásokat vetett a koponyára, hogy azoktól a pillantásoktól egyre jobban reszkettek mind a ketten. Végre aztán, amikor már kellő módon leszállt az alkony, nagy bátorsággal megközelítette a koponyát. Kivitte a kertbe, s ott a gizgazok között a földre dobta.

Másnap délután hazajött az öreg, s hát a koponya nincsen sehol. Hamar egy fürge gyermeket küldött a vénasszony után, hogy jöjjön hamar, mert nagy a baj.

- No, mi történt? - jött meg a vénasszony.

- Valami rablók elvitték a koponyát!

Nagy gyászban és tanácstalanul ültek, hogy a rablók csakugyan elvitték a koponyát. Aztán az öreg elszánta magát, s így szólt:

- Menjünk s keressük meg!

Elindult elöl, s a vénasszony utána. Kimentek a kertbe, s hát ámulattal látják, hogy a föld, végig a veteményes kertben, fel van mindenütt ásva.

- Hát ezt ki csinálta?! - kérdezte az öreg.

- Ma délelőtt az emberek - mondta a vénasszony.

- S hogy-mint?

- Hát az úgy volt - beszélte a vénasszony -, hogy reggeli időben valaki egy koponyát talált itten. Ennek hamar híre terjedt, s mivel sok embernek van eltűnt háborús halottja, hát azok egy-egy ásóval mind eljöttek, hogy hátha itt találnák meg.

Szinte szólani sem tudott az öreg, hogy mit csinál egy koponya.

Eljött az este.

S az emberek sokan jöttek az öreg Zádognál egybe, s arról tanakodtak valahányan, hogy vajon kinek a koponyája lehetett az a koponya, amelyik felásatta a kertet.

Az egyik ember ezt mondta s a másik amazt. De senki nem tudott bizonyosat.

Hiába nőtt azonban egyre jobban a bizonytalanság, s hiába töltötte meg tömötten a rozzant falusi házat. Hiába, mert nem tudtak szabadulni a különös koponyától, amelyik ily szorgos munkára serkentette az embereket. Vagyis mindenki elmondta újból, amit gondolt: majd elmondotta azt is, amit azelőtt a másik mondott. Egy volt csak, egyetlen személy, aki nem szólt, hanem csak hallgatott.

Figyelt és hallgatott.

Nem bölcs öreg volt az az egyetlen sem, hanem az iskolás fiú, akit a Zádog a vénasszony után szalasztott volt délután.

Múlt az idő, s nőtt egyre a rejtély.

Végre a fiú, aki akkor járt éppen második elemibe, megunta az embereket, s így szólt:

- Én gondolom, hogy kié volt ez a koponya.

- No, kié? - kérdezte az öreg Zádog.

- Hát az útbiztosé! - mondta a fiú.

- S te azt miből gondolod?

- Én abból - felelte a fiú -, hogy még holta után is dolgoztatta az embereket.

Mindenki nevetett.

Pedig valóban volt egy útbiztos, aki kegyetlen hajcsár hírében állott: s akit csakugyan ott a kert alatt ütött agyon egy gránát.