Vannak az életben bozótos dolgok.

Így például nehezen tudja megmondani az ember, hogy valójában hol is kezdődött az a bizonyos esemény, amely aztán nagyot fordított az életén.

Maga Zöld Lázár is így járt, amikor a nyár végén elcserélte a házát, s véle az egész apai belsőséget, ami ugyan szegényes volt, de legalább jó helyen feküdt a faluban. Nevezetesen az országút mellett. Viszont az új otthon pedig, amit cserébe kapott, egészen kívül, s egy kicsit messze esett a falutól. Fent az erdők alatti patakvölgyben, ahol még egy kiáltásra sem volt szomszédja senki.

Csak amikor odaköltözött, akkor gondolkozott el azon, hogy vajon miért is cserélt otthont. S ahogy ennek okán gondolkozott volna, a derengő múltból valami könyv merült fel emlékezetében. Az a könyv olyan emberről szólt, aki magában a természetben élt, fák és állatok között. S a könyvben az volt írva arról az emberről, hogy "boldogan érezte magát a természet lágy ölén."

Lehetséges, hogy ez a mondás akkor megragadt benne. Lehet azonban az is, hogy eme mondás nélkül is végrehajtotta volna a cserét, hiszen afféle elnézegető, magányos természete volt neki.

De hát mindegy.

Most már megtörtént a dolog, vagyis a nyár végén erre a Szélbúvás nevű helyre költözött a feleségével együtt, aki magas sovány és fekete asszony volt, s akit elég találó módon Lidinek is hívtak.

Az új szállást Lidi asszony nem szerette. Ki sem lehetne mondani, hogy a változás óta mennyi fülrágó beszédet hallott Zöld Lázár az asszonyától. Pedig a nyár végén mégis kies volt nagyon ez a Szélbúvás nevű hely: ősszel pedig színesen és bolondul szomorú, ami úgyszintén nem megvetendő, mert ha már szomorúság nélkül nem telhetik el az élet, akkor legyen legalább az a szomorúság színes és bolondos.

A tél valamennyire mégis mentette az asszonyt. Mert mióta beköszöntött a téli időszak, azóta bizony hideg van és kietlenség Szélbúváson, de hát ennek is csak az lehet az oka, hogy a hó még nem esett le.

Majd akkor - gondolta Lázár -, majd akkor Lidi is másképpen fog beszélni.

Ámbár, ha igazságosan nézi az ember, ezt a télkezdeti kietlenséget is zokszó nélkül és illedelemmel el lehet viselni, hiszen utóvégre egy posztómalom is tartozik a házhoz. Az a posztómalom pedig, ha most járható állapotban volna, s ványolnának is benne posztót, akkor szép jövedelmet hajtana nekik.

S hát még a két ló!

Mert a cserét még azzal is megpótolta a Lázár komája, akit ugyancsak Lázárnak, mégpedig Piros Lázárnak hívtak, hogy a cserevásár alkalmával két lovat is adott, bárha elég girhesek voltak azok a lovak.

- Hát most már úgy van, ahogy van.

Ha nem sírdogálna folyton a szél, igazán jó lett volna itt a természet lágy ölén. Se a szél bizony sírdogál. Sőt már nemcsak sírdogál, hanem kezd áthatolni a ház vedlett falain, és belébújik az ember csontja közé is. Maga a föld is olyan már, mint a csont: s a fa is úgy megvan immár fagyva, hogy a fejsze lepattan róla.

De most már hamar leesik a hó - gondolta Lázár.

Hiába várta azonban a havat, mert a mérges egek nem akartak megkönyörülni. Csak a szelet gyűjtötték mindenünnét, és nyargaltatták folyton, s főleg a természetnek abban a kicsi ölében, ahol ők laktak. Már Lidiben is megfagyasztották valósággal a szór, mert napok óta csak jár szótlanul, mint valami céltalan vértanú.

Így ez először jó volt, mert csend volt. De aztán megkérdezte Zöld Lázár mégis:

- Valami bajod van, Lidi?

- Van! - mondta kurtán az asszony.

Utána kicsi és nehéz szünetet tartott, de az csak olyan volt, mint gátszakadás előtt a csend. Vagyis egyszerre megzúdult a kicsi szünet után, s úgy kezdte ontani a szót, hogy nemcsak kipótolta a hosszú, néma napokat, hanem Szélbúvás egész völgyét telehordta szemrehányással és keserűséggel. Nemcsak magát sajnáltatta ebben a keresgélésben, hanem még azokat az elítélt bűnös embereket is, akiket büntetésből esetleg ide zárnak, ebbe a völgybe.

- Itt a lovak is megfagynak! - azt is mondta.

- A ló bírja a hideget - szólott csendesen Lázár.

Erre azt kiáltotta Lidi asszony, hogy még akkor is megfagynak, ha bírnák is a hideget, mert az istálló ajtaja ki van szakadva, s nincs egy férfiú a háznál, aki bé tudná deszkázni.

- Az is meglesz - mondta a férfi.

- Meg, magától.

- Nem magától, mert Lázárnak már szóltam.

Igaza volt a gazdának, mert csakugyan szólott volt, már napokkal azelőtt, annak az ácskodó barátjának, akit ugyancsak Lázárnak hívtak, csakhogy Fejér Lázárnak. Az a Fejér Lázár meg is ígérte akkor, de még nem jött el. Mit csináljon hát! Nem őrizheti éjjel-nappal az istálló ajtaját, testével födvén azt a nyílást. Amit lehetett, azt megtette, mert szalmával bédugta azt a nagy lyukat, mely tátong azon az ajtón. S nem tehet róla, hogy a szél folyton kinyomja vagy bényomja azt a szalmát. A szélnek nem lehet parancsolni: s ha lehetne, akkor sem tenné meg, mert amit a szél azzal a szalmával cselekszik, valami titkos célból történhetik nyilván. Talán éppen azért, hogy egy kóbor kutya azon a nagy lyukon keresztül a hideg elől bébújhasson a lovakhoz, és úgy mentse meg a fagyástól az életét.

- A mai napon - fűzte hozzá - talán eljön Lázár, s akkor megcsinálja.

Lidi azt mondta erre, hogy neki elég volt a Lázárokból.

- Már abban is rendelkezni akarsz, hogy kit miképpen hívjanak? - kérdezte a férfi.

- Elég volt a Lázárokból! - kiáltotta Lidi.

Ezt hiába folytatná, gondolta Lázár: s nem is szólott többé semmit. Elhallgatott az asszony is. S ezt nagyon jól tette, mert amit eddigelé mondott, az események abban sem igazodtak hozzá, sem a lovak megfagyásában, sem más baljóslatokban. Mert estefelé ugyanis, abban a nagy hidegben, megjelent a háznál Piros Lázár, akivel a házat cserélte volt. S kölcsönkérte a két lovat.

- Csak egy napra kell - mondta.

Amikor Lidi meglátta Piros Lázárt, szinte a levegőbe szegezte azzal a két szeggel, ami a szemében volt. S amikor azt is meghallotta, hogy még a két lovat is kölcsönkéri, mérgében kiment a házból, s meg tudott volna ölni bárkit, akit Lázárnak hívnak.

De a gazda mégis odaadta a két lovat.

S alighogy Piros Lázár elvezette a lovakat, az időjárásban furcsa változás történt. Először megfordult a szél, vagyis keletről délre ment, s onnét kezdett lassan fújdogálni. Már nem sírt azonban, s éles fogai sem voltak neki, hanem inkább kövéren és puhán hullámzott, mintha gyapjút emelgetett volna folyton. Aztán a szél fölött meleg szürkére ereszkedett az ég, és hullani kezdett a hó.

Nagy pelyhekben hullott, lassan és egyre sűrűbben. Estére már akkora lett, hogy bokáig ért. De még akkor is hullott, sőt ömlött nagy puhasággal. Mire pedig az estébe belé is mentek, már olyan lett a világ, mintha égen és földön s a kettő között a légben nem is lenne már semmi egyéb, csupán csak mindenütt hó.

Zöld Lázár aludni sem tudott örömében.

Néha az ágyból is fölkelt, s olyankor odament az ablakhoz, és kinézett a fehér világba. Éjfél lehetett már, amikor úgy látta az ablakon keresztül, hogy megállt a hó hullása, és minden megnyugodott. A föld és a fák nagy nyugalmasan patyolatban feküdtek, és az ablakkal szemben a csűr is békességes fehérben állt, csak egyedül az istálló ajtaján ásított feketén az a nagy nyílás, amely azt az ácskodó Fejér Lázárt hiába várta.

Csend és nyugalom volt az éjszakában. S a világ pedig ott feküdt az ártatlanság fehér hatalmában. És ahogy mindezt örömében eltelve nézte Zöld Lázár, egyszer csak egy nagy kutyát pillantott meg, amint az a nagy kutya ólálkodva éppen ment az udvaron keresztül, egyenesen az istálló felé. A színe sötétbarna volt, egy kicsit rőtszínű talán. S utána egy másik kutya is sompolygott. Majd megint egy másik. Öt vagy hat olyan állat, mind rőtszínűek: s egyenesen a fekete nagy lyuk felé mentek, amely az istálló ajtaján tátongott.

S ott az ajtó előtt mintha megálltak volna. De akkor az első visszafordult, és a szeme villanni látszott, majd a nyíláson béugrott az istállóba.

- Farkasok! - kiáltotta Lázár.

Olyan ijedten riadt a szava, hogy Lidi menten felébredt.

- Te ott mit csinálsz?! - kérdezte.

- Kelj fel! Farkasok! - mondta Lázár.

Az asszony kiugrott rögtön az ágyból. Lázár pedig megfogta a karját, és szusszanás nélkül az ablakhoz vezette. Amikor az ablakhoz értek, a negyedik vagy ötödik farkas éppen akkor ugrott bé az istállóba.

Lidi reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.

- Most mi lesz?! - vacogott a foga.

Lassan egészen ráfonódott az ura derekára. Meredt félelemben úgy nézték a fekete lyukat, amelyen nemsokára visszaugrott az első farkas, utána pedig egymás után a többi. Parázslott mindegyiknek a szeme. Lidi ijedtében az ajtóhoz futott, s azt bezárta.

A farkasok szimatolva megálltak az udvaron, és az ablakok felé nézegettek. Kettő még a hóba is leült, s a fülét vakargatta. A többi mindjobban a ház felé szimatolt, amelyik pedig leghátul állott, az ásított egyet.

valamit gondolt Lázár, az ágy alól kivette a fejszét.

- Ide is béjöhetnek? - kérdezte Lidi.

- Ide nem - mondta a férfi.

- Hát akkor minek a fejsze?

- Csak - szólott Lázár.

Akkor már nem mertek rábújni az ablakra, hanem csak melléje tapadtak a falhoz. Óvatosan onnét lesett ki Lázár a farkasokra, miközben Lidi a férfi derekába kapaszkodott, s néha megtapogatta a fejszét.

- Ólálkodnak - mondta Lázár.

- Nem mennek?

- Egyik, mintha.

A percek nem akartak telni, hanem úgy megálltak, akár a fagy. De aztán Lázár mégis azt mondta egyszer:

- Kettő vonul.

- Csak kettő?

- A többi is.

S csakugyan, lassan sompolyogva elmentek a farkasok. Akkor Lázár egészen odabújt az ablakhoz, majd Lidi is melléje húzódott, hogy a maga két szemével láthassa farkasok nélkül a havas udvart. Nemsokára az ablakot is kinyitották. Lázár kihajolt az ablakon. Erre és arra nézegetett a patyolat világban, majd bétette az ablakot, és így szólt:

- No, elmentek.

- Vajon végleg?

- Végleg.

Csend lett a szobában. Egyik sem szólott semmit. De nagyon fáztak mind a ketten. Szinte jobban, mint a fagyasztó szélben azelőtt. Az asszony vacogva visszafeküdt az ágyba, Lázár pedig tüzet gyújtott a kályhába, majd oda feküdt ő is a felesége mellé. De fektükből is a mennyezet felé néztek, mely a tűz kivillogó fényében derengve lebegett.

Elsőnek az asszony szólalt meg nagy későre.

- Jól tetted - mondta -, hogy a lovakat odaadtad Piros Lázárnak.

- Ő nem eszi meg - felelte Lázár.

Csak el-elszenderedtek, úgy aludtak. Aztán megvirradt.

A házban meleg volt, künn pedig csupa ragyogás. Békességben múlt a nap is. Délután pedig Piros Lázár visszahozta a lovakat. Majd az ácskodó Fejér Lázár is megjelent, és bédeszkázta az istálló ajtaját. Amikor készen voltak véle, Lidi pálinkát vett elő, s nagy szívélyességgel töltött a három Lázárnak, akiket meleg szavakkal arra biztatott, hogy legyenek mindig jó barátok.