Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.

 

A havasi faluk háta mögött az égnek egy zord gondolata beléhullott az erdők méhébe, s rá felzúgott a csend. S felébredtek a fák, a víz és minden ékessége a földnek.

 

A hegy alatti kicsi falut az álom kezéből kiszakasztotta a szél, s a Száraz Boda Izsákné háza fedele a nyugalommal együtt megimbolygott.

 

Kesergő szellemek jeget sírtak a fellegek hátán, s így hoza jégesőt a zivatar.

 

A Boda Izsákné kicsi háza, mint reszkető, rongyos gyermek, a föld keblére borulva irgalomért esdett. A jegenyefák nagy alázattal kegyelemért hajlongtak, s a maguk veszedelme mellett a föld könyörgését s a megriadt élet sírását is belezúgták a sötétbe. Az anyamadár felijedt fészkében, s csóré fiait, kiknek a hasa alól elillant már a meleg, melengetve bátorította.

 

Ilyenkor tűznek, víznek, virágnak s mindennek könnyű testvérré lenni. Hiszen ijedtében a sas is megölelte az ágat.

 

Szúette fenyőfa-ágyában még aludt Száraz Boda Izsákné, s bár vénsége már halállal cimborált, őrangyala mégis oltalmát kívánta, mi okból az Úr könyörületességébe fogódzott.

 

És az erő akaratának nem vala ellentmondója sehol.

 

A rozoga ablak hirtelen kiszakadt, s csörrenve darabokra törött, mire Száraz Boda Izsákné felsikoltott, s már tele lett istenfélelemmel.

 

- Hatalmad nagy, s legyen irgalmad is végtelen.

 

Künn a fák tetejéig nyújtotta tüzes ujjait a villám, s övezte szikrázó fénnyel az őserő homlokát. Fű közötti bogárnak menekülés közben jégre tapadt az élete, s a pillangót virágon elkábulva érte a halál. A fejet hányó búzaszárak derékba tördöstek, s belőlük az édes nedv, mint drága, idétlen remény, kicsordult.

 

A Boda Izsákné házmelletti kétköblös búzaföldje is a pusztulás küszöbén állott, mert a szegényebb ember számára sem vala még e világon enyhébb törvény sohasem.

 

Azért ágya mellett mégis térdére ereszkedett, s megaszott kezeit összefogta:

 

- Nézz le, Jézus, s könyörülj meg!

 

- Szent Szűz, kinek mennyben szavad vagyon.

 

Az ablak talpán, rozoga fatokjában, egy kijáró lámpás időnként erőtlenül hunyorgott, mint a halál színe előtt az egykedvű lélek.

 

A falon szentkép lógott s rajta ábrázolva az Úristen, amint fellegek között térdepel a világon. Szeszélyes időközökben az ablakon vihar szele csapott be, s kíméletlenül falhoz verte a képet.

 

Száraz Boda Izsákné kinyújtott karokkal a szent ábrázolás felé bukdácsolt, de útközben megbotlott alvó legényfiában, ki posztóujjasával betakarva feküdt a földön.

 

- Mi baj jőve reánk? - ijedt fel Száraz Boda Ferus.

 

Az asszony tápászkodás közben siralmasan nyöszörgött:

 

- Jaj, a búzánk, ami szikra vót is...

 

- Tán veri a jég? - szólott a legény, és nagy fejét az ablak felé emelte, mintha egyenesen ki akart volna ugrani, hogy rendelkezzen odakünn.

 

Boda Izsákné a képre omlott, s rajta sírva ébresztette a hatalmas jóakaratot, de a Mindenható örök egyformasággal csak térdepelt tovább a világon, s a kesergő gondját csodával meg nem váltotta.

 

És a vihar ereje nem lankadott, s földi lények alázatán zúgva napirendre tért.

 

Csak a Boda Ferus ösztöne forrott fel a vérben, s haraggal tele leve, mint a vad, ha eleségét hirtelen elemészti az idő. A harisnyáját húzván, a félsötétben megvillant a szeme, s beérte azt a pillanatot, amikor az érdemtelenül megbántott szegény ember még a pusztulásban megmaradt maradék búzáját is visszavetné az Istennek.

 

Az asszony szentségimádó könyvét s a képet magához ölelve, az ajtó felé botorkált.

 

- Hova bódogtalankodik? - vágta hozzá fia a szót.

 

- Könyörülj mirajtunk! - vánszorgott búzaföldje felé Száraz Boda Izsákné.

 

- No lám, mire menyen? - vigyorgott keserűn Boda Ferus.

 

Látszott rajta, hogy mostani állapotában neki meghalásnál nehezebb a könyörgés. Száján, vérében s minden valójában feltámadott a lázadó gondolat:

 

- Szegény embernek még Istene sincsen.

 

Új szelek jöttek, s a megkínzott virágok utolsó csepp illatát is kitépték. A víz sötét medrében ijesztő sereggé gyűltek a kárvallott emberek gondolatai, s kesergőjükkel egyetemben, mint a végképpen pusztuló siralmas élet utolsó akkordja, a viharba belezúgott a víz halotti éneke.

 

Boda Ferus fejét kidugta az ablakon, hogy valamiképpen kivegye: merre vergődik az anyja. S e pillanatban földig le villámlott, mintha egy fellegekbe elrejtőzött, rombolásra felesküdött óriás a fejét akarta volna levágni szikrát hányó, rémítő késsel.

 

- Jót pillanta - vette csak így a legény, s a fejét visszahúzta. A keserű tréfa nem javított a valón, de megrázkódva ráeszmélt a pusztulásra, s hirtelenében megfagyott minden gondolata.

 

Láthatatlan, szomorú fából kereszt épült a feje felett, meg is mozdult, s rá is telepedett erős vállaira. Utána az élet értelme alakot öltött, s mint kedve vesztett fekete madár, ráült a keresztre, ami nehéz volt így mindenestül cudarul.

 

- Vigyed, s hetvenkedjél!

 

Emígy állott Boda Ferus a ház közepén, s a verejték kiverődött a homlokára.

 

Megrázta magát, a kicsi lámpás drótfogóját az ujjába akasztotta, s az anyja után indult. A ház bütüjénél, amíg baljával odakaphatott volna, a kalapját a szél hirtelen kisirítette a fejéből: ahogy keresgélte a burján között, a lámpást is ki a kezéből, s szeszélyesen a földhöz vágta, mintha versenyre kelne s mondaná: Vagyok olyan legény, mint te.

 

Boda Ferust elfutotta az indulat.

 

- Hej, a keservit!

 

Felegyenesedett, nem mozdult, csak a fejét szegte bele a setétbe, s dölyfösen szemébe vágta a zivatarnak:

 

- Hadd lám, engemet!

 

Jó ideig így állott merészen, mint a konok sas, amelyik azon tusakodik a sziklafokon, hogy merre szálljon ragadozni. Azután megindult a búzaföld felé, s keserű gyönyörűséggel szalasztotta végig magán a szót:

 

- Micsodás kedve vagyon az Úristennek!

 

Már nem is a termést, csak az édesanyját féltette. Észak felé belékiáltott a setétbe:

 

- Hol van, anyám, él-e még?

 

Száraz Boda Izsákné a halálravert búzája között mezítláb térdepelt a lehullott jégen. Visszatérő kicsi erejével hol maga elé, hol a feje fölé emelte a szentképet, de rémületében olyan mozdulásokkal, mintha ijeszteni akarná véle az időt, vagy mintha a képnek erőszakkal is mutatni akarná az Isten haragját s pusztulását minden éltető jónak. A szentségimádó könyv mellette feküdt a leszaggatott búzafejeken, s leveleit sebesen és kíméletlenül ide-oda forgatta a szél, mintha sürgősen imádkozni akarna, s mégsem találná a magának való textust. Mellette mindenfelől millió rejtelmes, kicsi sírja feküdt az életnek, felette gomolygott s gyámoltalanságán kajánul kacagott az őserő.

 

De az imádság félelem nélkül élt s szaporodott remegő ajakán, és minden romlás között is szelíden és győzhetetlenül ég felé szállott az Ige:

 

- Mindenható, ki tenyereden hordod a világot! Vérrel keresztelő, fájdalmas, édes Krisztus!

 

És a felhők zúduló terhe alatt így hirdetődött, hogy a teremtéskor mégis magához forrasztotta az ember szívét az Úr.

 

- Tégy igazságot, örök Atyaisten!

 

Földnek fázódó kérgéről, halált szenvedő madárszájból, megfosztott fák ágairól és mindenünnét nyersen tárta elé az örök hatalom a valót:

 

- Te ember: nyomorúságnak példaképe. Te ember: síró játéka az örök Erőnek. Te ember: pusztulás az ékességed.

 

Az elemek hangja közé most újra beléhullott a Boda Ferus kiáltása:

 

- Hol van, anyám, él-e még?

 

Csak ott térdepelt, és sírt néhány lépésnyire.

 

Akkor a felhők megint villámlottak: megmutatták a gyermeknek az anyát, kinek könnyei bőségén kívül már csak az imádkozó szíve maradt.

 

- Sokfájdalmú, hívséges Szűzmária!

 

A legény odalépett:

 

- Szüntesse bé, no! - keményítette keserűségében a szót, s meghajlott, s jobbjával felállást indítványozott az anyjának, ballal pedig az imádságos könyvet felemelte.

 

- Hiszen látja, hogy már a verébnek sincs - toldotta meg lemondással.

 

Boda Izsákné meg sem mozdult, tán az ereje sem futotta már. Egy-két szó között értelme s gondolata ide-oda vergődött.

 

- Istenem, téged esd a szolgád!

 

Hanem Boda Ferus konokul lerázott magáról minden emberi megalázkodást, s talán kevélyen és csúfondárosan még kacagni is tudott volna, ha leborultából felemelkedik az anyja, s az ég felé nézve, véle együtt elereszti felazon: - Szép dógot műveltél!

 

Érzéseit rabságba hajtotta, de szólni nem tudott. Ellenben ha szól is, bizonyosan nem dicséri a szegényeknek gondját viselő Istent. Immár odaérkezett, hogy a pusztulásnál jobban bántotta gyámoltalan anyjának földig görnyedése, és az alázatosság, amiből még a hajszála sem látszott. Tudta, hogy nemigen lehet innen megtéríteni, de meg nem állotta, hogy visszamenőben oda ne vesse:

 

- Bezzeg sok haszna vala belőle!

 

Alig botlott egyen-kettőt, új futama jött a viharnak. És egy borzasztó pillanatban az űrvilágon keresztül út nyílott az égi fényességből, vakítóan lecsapódott a földig, s Száraz Boda Izsákné jaj nélkül és kiengesztelve arcájára dőlt ez isteni csókra.

 

És olyan szag terjengett utána, mintha erős lélek égett volna el a légben...

 

A legény egy pillanatig megdermedve ölelte a földet, aztán megtámogatta magát két kezével, felkelt, támolyogni kezdett az anyja felé, s torkán akadoztak a szavak:

 

- Hol van, anyám, él-e még?

 

Nem felelt senki. Nem is imádkozott senki. De a halál az eredményen ülve teregette gondosan a szárnyát.

 

Boda Ferus a vak földre lehajlott, tapogatni kezdett maga körül, de szörnyű hideg volt minden körülötte, mint a horpadt síron megrekedt tél hava.

 

És embernek a nyugodalma mindenütt s panaszos hang sehol, hogy egyebet nem lehetett vélni, mint hogy az élet magát megadta örökre már.

 

A Boda Izsákné öreg teste leköszönt, s hajdani hét magzatnak ez a trónusa rozogán s színt váltva feküdt, mint körülötte az áldás.

 

Kezit rátette Boda Ferus, a hideg végigfutott rajta, értelme homályba hullt. Mikor magához tért, csak a szívét s a fájdalmát érezte már, s akár egy leányka-gyermek, megcsendesedett a mogorva legény.

 

- Meghalt... Nem más halt meg, mint az édesanyám...

 

Azután gondolkodás nélkül végigtapogatta a testet, a fejnél megállapodott, s ahogy odavitte a másik kezét is, útjába esett a szentkép, ami villámtól megégetve hason feküdt a fej mellett. Felemelte, de a szél csak megfuvintotta, s már mint a hamu, apróra töredezve, visszahullott a földre. Eszébe jutott a kép ábrázolása: a világon térdelő Isten, s mintha új halottal találkozott volna, olyan fájdalommal mondta a szegény, szomorú, árván maradt Boda Ferus:

 

- Se Isten, se ember...

 

Sokáig elgondolkozott: keserű sorsa immár bizonyos volt, árvasága végleges. Mi lesz?! Mi jön még a bún s bánaton kívül? Nem is készakarva, de hogy valakije mégis legyen, megnyugodott az Erőnek Lelkén újra.

 

- Az önmaga képét is elégette az Úr.

 

Bizony: igazságos az Úr!

 

2

 

Még csak gyengén virradt, amikor Boda Ferus tisztes ruházatát felöltötte. Lesz, ahogy lesz, hagyta rá aggodalmait s elindult, hogy a jegyzőnek tudására hozza a csapást s gondjait.

 

- Ébredjen az úr! - zörgetett az ajtón.

 

Belül felszuszogott rá valaki, az ágy is megroppant.

 

A legény a kalapját levette.

 

Összegyűrött ábrázattal s csak ahogy kelt: még nem erősen működő ésszel, magából meleget sugározva s szőrös mellét villogtatva, az ajtóhoz csoszogott a jegyző, s fejét kidugta rajta.

 

- No, mi baj van ilyen jókor? - kérdezte hunyorgó szemekkel.

 

- Anyám meghala - mondta egyszerűen a legény.

 

- Csak nem?!

 

- Vagy igen, biza.

 

- Sosztán?

 

- Hát pénz nincs a háznál, egy pengő nem sok, annyi sem, s el kéne temetni.

 

- Hm! - sóhajtott a jegyző kénytelenül.

 

- Koporsó kéne, szemfedő kéne, gyertya is kéne, papot, kántort fizetni, a sírt szorultságból magam is megásnám.

 

A jegyző megvakargatta a füle tövit.

 

- Majtég kitalálok valamit - mondta végül.

 

S elválottak hidegen.

 

Árva Boda Ferus egyre fehéredő színében haza mendegélt, s emésztő fájdalommal állott meg az ágy mellett, miben az anyja feküdt: feje lábtól téve, nyilván jeléül, hogy ellenkező irányt vett élete útja. Az ágy is temérdek szolgálat után erőtlen, hogy meg sem is bírná, aki most benne fekszik, ha lélek is volna abban.

 

Halott anyját gonddal bétakargatta árva Boda Ferus, hogy utolsó napján is ne érje a hideg. Megrendült a jóságtól, úgy szeretett volna sok szépet és illendőt tenni, lábát megsimogatta, feje alját elegyengette, ráncokat kisimított, keszkenőjével körös-körül a port letörülte, ó, csakhogy vissza tudná adni bár egy cseppet azt az áldott gondozást, amiben nevekedett!

 

Odaborult, s nem állta meg, hogy ne szóljon:

 

- Ne búsujjon, eltemetjük szépen...

 

Egy olvasót, minek a szemei javarészben már lefoszlottak, a halott feje fölé akasztott. Fűttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben.

 

Aztán hátrament a kertbe, egy fiatal cserefát a vállára vett, a favágó csutakhoz vitte, arra szépen ráfektette, s faragni kezdte.

 

A kapu előtt egy vénember haladt el, meglassított, s beszólt a lécek között:

 

- Mi lesz abból, hé?

 

Árva Boda Ferus méltósággal felelte:

 

- Kereszt kéne...

 

A vénember meghökkent:

 

- Kinek, te?

 

- Biza édesanyámnak - mondta a legény, és csapás közben egy pillanatra megállította a fejszét, mert a szeme előtt mélysötét gyászba borult valamiért a világ.

 

Délfelé megkémlelték a holtat. Elhozták a koporsót is. Megjött a nyújtogató is.

 

Mindenki körülvizsgálta Boda Izsáknét, s egyformán azt mondta egyik is, másik is, hogy: megholt.

 

- Olyan igaz, mint a nap, hogy megholt.

 

Hanem az egész házban nem akadt egy krajcár, mit a halott szemére tegyenek. Végre egy találékony székely azt javasolta, hogy kenyérből kerekítsenek kettőt, s tegyék azt reá. Kerekítettek s reátették.

 

Aztán, ahogy jöttek, el is mentek.

 

Árva Boda Ferus délebédre tótrépát ásott a földből, s a keresztfáján ülve azt ellegette.

 

Egyébként a nap is bujkálni kezdett, mint az erdő között hengerített tüzes kerék. A felhők szemlátomást füstölögtek és olvadtak a hátán, s a Boda Ferus lábainál egyenként megkunkorodott a forgács. A faragószerszám pedig forró lett közötte, mint a szegény ember szíve a bajban.

 

Nemsokára egymásba rótta már a kereszt fáit. Közben megsértett kezéből rácsorgott a vére is, s csak alig tudta rávenni magát, hogy ezt lefaragja.

 

- A szívemből eredett, érzem.

 

Aztán mégis lefaragta, nekibútt s belévéste az erős szavakat:

 

Itt nyugszik Száraz Boda Izsákné.

A villám ütte meg

Szent István napjára virjadólag.

Nyugugyék békével. Ámen.

Irta s faragta árva fia Ferus.

 

Kicsivel azután, ahogy kivéste az utolsót, vén Csókás künn az úton verte a dobot, papirost sem vett elé, csak bétanulásból szavalta, mintha prédikálna:

 

- Közhírré adatik, hogy Száraz Boda Izsáknénak a háza, bennvalóstul, még a holnapi napon, a kösségháza nagytermében, a falu kezéből árverésre kerül.

 

Szegény Boda Ferusnak csak ütést kapott a szíve, s megtántorodott.

 

- Mit hallék! Mit hallék! Ó, ki az égben vagy!

 

Feldúlt arcával hamar eldobogott le az úton.

 

A jegyző szűzdohányt vágott, mikor a legény megindultan, de ünnepélyesen elejébe állott.

 

- Ezt a kitalálást nem helyeslem - mondta egyenesen.

 

- Márpedig eladjuk.

 

Boda Ferus szembeszállott:

 

- Márpedig, ha élek, nem adjuk!

 

- Hát akkor fizesd ki magad a drága koporsót, papot, kántort s egyéb nyavalyát.

 

- Ha nincs, honnét?

 

- Ez a, látod-é! Ezért árverezzük el a házat. Mert a barátok ki nem jőnek a városból, hogy eltemessék, a magos égből sem szotyognak a forintok még ezideig.

 

- Én minden költséget ledolgozok a falunak, egy esztendeig is napszámba járok, ha kell.

 

- Ma élünk s holnap nem. Amit markolunk, az az igaz s egyéb nem.

 

A legénynek könny szökött a szemébe.

 

- Úgy, hát mégsem gondolja meg a dolgot?!

 

- Így van s nem másképp.

 

Boda Ferus nyelt egy keserűt, arra megfordult, s mentiből, hogy tikkadott meg majdnem a tóduló vértől, visszamondta:

 

- Osztán lássa!

 

A madár egész háztájostól sírva fakad, ha pusztulásra ítélik a fészkét. De megmaradt kedvével másikat épít, mert az ereje neki a pénze, s mert az Isten lába alá készíti az anyagot.

 

Hanem az ember? Annak lázadóbb a vére, keservében hirtelen megfut az esze, s legfőképpen: a példaképet szívéből veszi. Más is így, de mértéken jóval túl a székely.

 

Árva Boda Ferus is maga elé tette a szívét, hogy igazodjék utána.

 

Járt az idő, mint egy örök életű bolyongó, aki mentiben hol tarolja, hol ülteti a virágot. Most nagy kedvvel tarolta errefelé.

 

Gyötrelmek közé esve, szembe a nyújtópaddal, a küszöbön ült a legény, és a fejét meghajtotta önmaga előtt. Talán könnyei is megeredtek volna, ha még előbb vérének a tüzén el nem gőzölögnek. Szeme égett, szája kemény vonásban összeforrt.

 

És miként a madárnak: neki is ereje lett a pénze.

 

És szörnyű nagy dolog történt.

 

Mert ezen a csendes estén ráesett egy szikra a világ szívére.

 

Csillagok jövésekor áldott szellemek kezdettek lebegni a föld felett, és igazságot hirdettek:

 

- Fényes trónusra emeljük, aki szenved, és jót cselekszik!

 

Gonoszak is támadtak a sötétben, s nagy kövekkel hajigálni kezdték a jókat, s a lábaikat szépen el is törték, hogy mint a sánta kutyák, úgy menekültek a falun keresztül.

 

Boda Ferus a fejéhez kapott:

 

- Valaki gyötör engemet szörnyen, vagy a világ megzajdult.

 

Felállt, nem látott senkit, talpát a föld megsütette, fejét forró levegő lehelte, ujjasát lerázta magáról, s könnyes szemekkel, feje fölé emelt karokkal ijesztően felkacagott:

 

- A ház! A ház!

 

Körülfordult, s kihirdette a csendbe:

 

- Ne félj, világ! az enyim a ház örökre!

 

S ítélt a maga elevenjei és holtjai felett.

 

A ház melletti kicsi kertben, négy bokor tüzesliliom között, két ölet hosszában s egy ölet szélességben lemért a földre. A temetési négy szál gyertyát meggyújtotta, jelnek odaszúrta, kalapját a liliomok közi bévetette, s a földet ásni kezdte.

 

Szél se lebbent.

 

Csak az éjszaka virrasztott gondosan: mérhetetlen fekete szemét szelíden a legényre emelte, ki az erőtől s a fájdalomtól kigyúlva ásta a sírt, nem is a sírt, hanem templomot épített le a földbe az édesanyjának.

 

A négy gyertya lobogott, fényét pillangók mohón körülszállták, s néha nagy elszánással belérepültek, mintha e rezgő világosságot megenni akarták volna.

 

Ünnepélyes mozdulásokkal ásott a legény. Árnyéka hosszan nyúlt a kerten, s ahogy hajladozott, tisztára úgy látszott, hogy kaszálja a virágokat.

 

Az idő pedig járt, akár az örökös vándor, ki már azt sem panaszolja, hogy súlyos gondolatot viszen a hátán. Boda Ferus már derékig ásta magát. Majd csak a feje látszott. Akkor aztán kijött, bement a házba, s verejtékesen és kigyúlva megállott a ravatal előtt.

 

Künt csend és holdvilág. Bent csend, gyertyavilág, egy halott és annak a fia. Egyszerű, ösztönszerű, kegyeletes és megdöbbentő volt minden.

 

Erős fejét anyjára ejtette a legény, háláját és világi gondjait melléje fektette, aztán a koporsót leszegezte.

 

Kínjában elvigyorodott:

 

- Ezermester a te fiad, anyám! Egy személyben: ács, sírásó szegénylegény, pap és kántor, temetésen sokadalom, elsirató, búcsúztató, édesgyermek és minden, egyedül minden.

 

A koporsót vállra vette, a megásott sírhoz vitte, abban elhelyezte.

 

- Vajon látlak-é többet?! - remegte fehéren a búcsúszót.

 

Végül a keresztet is felütötte.

 

Akkor, a csillagokban feredő háznak köszönve, megingatta fejét:

 

- Most téged is eltemetlek!

 

Ölét telerakta forgáccsal, a ház négy sarkán elszórta, a gyertyákat égve odadobta, és egyszerre négy helyen tüzet lehelt a föld.

 

A tűz gyönyörétől megrándult a teste, kacagva hadonászott, és kiáltotta rekedten:

 

- Ki ad többet érte?!

 

Mintha szép piros ruha lenne, úgy húzta magára a ház a lángot, és recsegett, akárcsak a halálba táncolná magát.

 

Boda Ferus kiállott az út közepére, ruháit szaggatta magáról, és árverezett torkaszakadtából:

 

- Tüzet vegyenek!!! Először!... Másodszor!...

 

Harmadikra félreverték a harangot, s a falu népe kártyákkal és fejszékkel ijedten tódult a ház felé.

 

Boda Ferus a bicskáját marokra fogta, és eltorzult arccal az emberek elé ugrott:

 

- Akinek istene van, ide ne! Mert megölöm helyben, aki oltani meri!

 

Egyszerre megtorpant a nép, de a következő pillanatban egy hatalmas hang kiszakadt a tömeg közül:

 

- Fogjátok le, mert elég a falu!

 

A lányok sírva és kitárt karokkal közrefogták:

 

- Ferus! Ferus! Minket szeretsz, s nem bántasz, ugyé?

 

Boda Ferus elvetette a bicskát:

 

- Szeretlek, jertek ide!

 

A férfiak oltani kezdték a házat.

 

A leányok sírtak keservesen:

 

- Ó be szép legény voltál! Hogy adá az Isten, hogy megháborodtál?! Ó, be szép legény voltál!

 

Boda Ferus két leányt remegve átölelt, s még mindig lobogó hajjal árverezett:

 

- Ki veszi meg a tüzet?! Nézzétek, be szép!

 

Hirtelen zokogni kezdett.

 

- El sem adom különben. Senkinek soha, soha a tüzet!