Nálunk, a föld és az élet hegyei között, nem egészen olyan a világ, mint a gazdag és szabályos népeknél. Már a nap is úgy alkonyodik mindig, mintha először csinálná. A kandi hegyek között már estefelé összedugja az ég és a föld a fejét, s az alkonyat minden árnyalatára tervet csinálnak ketten. Majd a völgyekben és a bukkanó utakon elindul lebegve a borongó fuvalom. Télen különösen.

 

Azon a napon is így érkezett meg, megelőzve az időt és tele cselvetéssel, az otthonos alkonyati fuvalom. Először a fákat és a varjakat hódoltatta meg, majd óvatos borulattal a külső város elgyengült utcáit szállotta meg.

 

Utolsónak a fogadó adta meg magát.

 

De tehette is ez a fogadó, mert fehérre meszelt falakkal küzdött, mint széles, villogó kardokkal; s nagy havas tetővel, akár egy óriási patyolat buzogánnyal. És eme fegyverei mellett még fortélyos, öreg harcos is volt a fogadó, hiszen nagyapáink is olyannak ismerték, amilyen jelenleg. Akkor is úgy állt a Küküllő partján, ahogy most. Vagyis egy kicsit megbillenve és hegyes sapkában, mintha éppen nótára akarna gyújtani, hogy együtt énekeljen a székelyekkel, akik ugyancsak úgy ülnek benne, egy kicsit megbillenve és nagy hegyes sapkában.

 

Csendben és elszántan folyt hát a harc, az idő és a fogadó között.

 

Folyt egy ideig.

 

Nemsokára azonban a fogadót megragadta az alkonyat, szorító öleléssel kereken az eresz alatt; majd az eresz alól meghódította a falakat, és diadalmasan lopakodott a tető felé.

 

- Aztán leborította derengő homállyal.

 

S mindjárt a fogadó után homályba borította azt a két pej lovat is, amely módos falusi szekérbe fogva, ott állott a korcsmaház előtt. Szénával volt tele a szekér dereka, s uras ülés díszlett elöl; maguk a lovak pedig, tarka pokróc alatt, engedelmesen várakoztak.

 

A gazda nyilván bent volt a fogadóban, hogy iddogáljon talán a cimborákkal. De az is lehet, hogy hirtelen és igaztalanul szólék, mert éppen abban a pillantásban feltetszett egy ember, amint az úton és a híd irányából a szekér felé ereszkedett a vastag alkonyatban. Sovány, falusi ember volt, mókára hajlamos arccal, s láthatólag elég koros is már. A ruházata igen szegényesnek tetszett abban a nagy hidegben, s egykedvű volt a mozgása is, mintha a tél haván és a felbukkanó holdon kívül egybe nem lett volna. De a jelek szerint mégis ő lehetett nyilván a gazda, mert egyenesen odament a módos szekérhez, amit fürkészve körbejárt, majd belenézett a szekér derekába is. Utána megmozgatta az ülést, s mintha ismerősök gyanánt köszöntötte volna a lovakat is. Utána elgondolkozott egy kicsit, majd fázósan topogott a havon, az élesedő téli hidegben.

 

Aztán hirtelen megindult a fogadó felé, s belépett az ajtón. Bizonyosan inni akart egy-két pohárral, mielőtt útnak indul hazafelé a szekérrel.

 

De nemigen ihatott semmit, hanem csak köszönhetett odabent, vagy sietve mondhatott valakinek valamit, mert alig egy perc múlva kilépett a fogadóból.

 

Ismét odament a szekérhez.

 

Első dolgával szénát dugott a csengőbe, mely az egyik ló nyakán csüngött; s ezt nyilván azért tette, mert akkor készültek lefeküdni, végig az utcában, csendes imával a gyermekek. Utána a lovak hátáról levette a két pokrócot, és az ülésre vetette; igazított valamit a lovak szerszámján, majd felült a szekérre, az ülés alól előhúzott egy ostort, és elindította a lovakat a városból kifelé.

 

Behúzott nyakkal hajtott a döcögtető, köves úton, majd egy-egy kicsit riasztotta a lovakat, amelyek szívesen elevenkedtek, hogy ne fázzanak a nagy hidegben.

 

Amikor a város fölött a tetőre érkezett a szekér, a havas hegy mögül akkor bukkant fel nagy fényűzéssel a hold. Egyszeriben tündöklő tó lett az egész környék, zegzugos és játékos fenékkel, s víz helyett fényességgel tele gazdagon. Az öreg szekeres felállt a tündéri holdfényben, hogy az ülésről elvegye és magára terítse az egyik takarót. Ezt előbb is megtehette volna, mert hiszen a holdvilágon gyengének tetszett rajta az öltözet, mintha a jó lovat és a módos szekeret többre becsülte volna önmagánál.

 

- Pokróccal a hátán még gyorsabban hajtott az öreg. Nagy néha egy-egy pillantást vetett jobbra és balra, de inkábbat csak a lovak füleit nézte, amelyek álltak hegyesen a zuhogó fényben, mintha kicsi tölcsérek lettek volna.

 

Így történhetett, szemével a füleken ülve, hogy váratlanul szólalt meg az út széléről valaki.

 

- Jó estét, bátyámuram!

 

Egy kicsit megrezzent az öreg, de aztán így szólt:

 

- Mit akar?

 

- Felülni a szekérre, ha volna olyan szíves.

 

Fiatalember volt, aki felülni vágyott, afféle diákos forma. Bozontos gyapjúkesztyűje volt, és púpos hátizsák a hátán. Gyenge arcát pirosra csípte a hideg, s két nagy szeme csillogva ragyogott a hold alatt.

 

- Hát üljön fel - mondta az öreg.

 

Nem az ülésre, hanem hátul a szénába ült a téli vándor.

 

- Bátyámuramat hogy hívják? - kérdezte.

 

Gondolkozott a szekeres ember, majd így szólt:

 

- Hátul Farkasnak.

 

Úgy kellett volna ezt érteni, hogy a névnek a hátsó szava Farkas, mint például Márton Farkas. De a fiatalember azt hitte, hogy nem Márton Farkas, hanem Hátul Farkas. El is gondolkozott rajta, hogy micsoda érdekes név; s mivel viszonozni akarta valamivel, így szólt:

 

- Az én nevem Szerencsés.

 

A szekeres ember nem időzött a vándor Szerencsés nevén, hanem rögtön így folytatta:

 

- S hová való?

 

- Sopron.

 

- S mi járatban van, errefelé?

 

- Falukutató vagyok - mondta a vándor.

 

Az öreg még jobban megbújt a pokróc alá, s kurtán így szólt:

 

- Annak hideg van.

 

Csakugyan hideg volt, mert a négy kerék alatt élesen csikorgott a hó, és roppant a lovak lába alatt.

 

Roppant és csikordult a hó, s majd hosszú vékonyan sírt.

 

S ahogy a holdvilágos csendben hallgatták ezt a különös és valószínűtlen muzsikát, az a hiedelem kezdte megszállni őket, hogy nem is a földön vannak, hanem inkább a holdban.

 

De aztán az öreg megrázta a fejét, s felmerülve a való világra, megkérdezte:

 

- Ott tréfásak-e az emberek, Sopronban?

 

- Van, aki - mondta Szerencsés.

 

Erre a szekeres ember nevetett pukkanva egy kurtát, s így szólt:

 

- Akkor ott is olyan világ van, mint errefelé.

 

S éppen akkor, amint a két világot nevetve egybefűzték, a fiatalember két furcsa szemet pillantott meg. Ott égett az a két furcsa szem, még messze előttük és az út jobb oldalán, egy havas kavicshullám hajlatában. S az égő két szem mögött mintha rozsdavörösen lapult is volna valami. Csak a hó sírt a feszült csendben, ahogy közeledtek a két szem felé; s majd oda is ért a szekér, hogy elhaladjanak mellette örökre.

 

De akkor megismerte Szerencsés, hogy kutya, amit lát.

 

- Tessék csak megállni! - kiáltott elé az öregnek.

 

Az ember meg is állította rögtön a lovakat.

 

- Mi baj van? - kérdezte.

 

- Egy szerencsétlen kutya - mondta a fiatalember. - Betegnek látszik.

 

S már egy ugrással lent is volt akkor a földön. Odament egyenesen ahhoz a vörös kutyához, melynek a fejét, a két égő szeme fölött, szépen megsimogatta. A kutya kivillantotta a fogát, és különös hangot adott. Egy kicsit hasonlót, mint a kerekek alatt a hó, mert sírt és vicsorított is egyben.

 

Mégis felemelte Szerencsés, és a szénára tette, a szekér derekába. De ahogy emelve vitte a szekér felé, a lovak hátranéztek; s amikor pedig fel is tette a szénára, akkor valamicskét horkantottak.

 

A fiatalember is felült a kutya mellé.

 

- No, mehetünk - mondta.

 

A lovak megindultak, de nem olyan nyugton mentek, mint azelőtt, hanem kapdosták a szekeret, s mindegyre vissza- és ismét visszanéztek. Az öreg erősebbre fogta a gyeplőt, de a két pej akkor is rángatva húzta a szekeret, csapdosta a farkát mind a kettő, és zörgő zabolával nézegettek vissza.

 

- Ezek éreznek valamit! - mondta végül az öreg.

 

- Lehet, hogy büdös a kutya - nyugtatta meg Szerencsés.

 

- Hát feltette a szekérbe?!

 

- Fel, mert megsajnáltam.

 

- S milyen?

 

- Vörös, s ég a szeme.

 

Elhallgattak, de a lovak tovább sem akartak csendesedni.

 

- Nagyon vörös? - kérdezte a szekeres ember.

 

- Olyan rozsda - mondta Szerencsés.

 

- Akkor megnézem - szólott az öreg.

 

S már nagy elszánással ki is bújt a pokróc alól, és hátratekintett. De abban a pillanatban megrettent rögtön az arca, és a takaró lefutott a hátáról.

 

- Hát ez farkas! - kiáltott fel.

 

Szerencsés szinte a halál fia lett abban a percben. Mozdulni sem mert, hanem csak megdermedve és könyörögve nézett az öregre. De olyanformán nézett az öreg is vissza Szerencsésre. A lovak pedig a csikorgó havat kapálták.

 

Meg-meglobbant a hold is.

 

Csak egyedül a beteg farkas feküdt nyugalomban, ijedelem és indulat nélkül, valahol rettentő sorsának mélyén, irgalmat esdve, és ítélettel a két szemében.

 

Nézték.

 

Valahogy úgy, mintha csillagot ámultak volna, amely utolsó maradék fénnyel búcsúzik az égtől; s amelyik aztán remegni kezd, rezdülve rángatódzik, és már csak pislant, hogy mindjárt eltűnhessék örökre.

 

S kialudt a farkas két szeme.

 

- No, vége lett - mondta az öreg.

 

Azzal odaadta Szerencsésnek a gyeplőt, maga pedig, egy öl szénával együtt, kiemelte a szekér derekából a farkast, és az út szélére letette szépen. Ott gondolkozott néhány pillanatig, majd visszament a szekérhez, de most nem az ülésre ült, hanem hátul a szénába kuporodott.

 

- Maga üljön az ülésre elé! - mondta Szerencsésnek.

 

Váratlan volt, amit tett; s Szerencsés nem is értette az okát. Szót fogadott mégis, és előrehúzódott az ülésre.

 

- Fordítsa meg a lovakat! - szólt ismét az öreg.

 

Szerencsés megfordította.

 

- S hajtson vissza a fogadó elé! - tette hozzá a szekeres.

 

Megindultak a városba vissza.

 

Szerencsés szívesen hajtotta a lovakat, mert a falukutatásban ezzel is tapasztalt. De hiába gondolkozott, mert nem értette a hirtelen és csokros fordulatot, amellyel nemcsak a város felé fordultak útjukból vissza, hanem az öreg szekeres is az ülésről hátraült a szekér derekába.

 

- Vajon mi tud rejleni ebben? - tusakodott a fiatal vándor.

 

Gondolta, felteszen hát egy enyhe kérdést az öregnek.

 

- Miért ül hátul? - kérdezte.

 

- Két okból is - mondta az öreg. - Vagyis először azért, mert itt van a farkasok helye, amint láttuk is. S ismét azért is, hogy igazam legyen abban, hogy az én nevem hátul Farkas.

 

- S mért megyünk a városba vissza? - tudakolta tovább Szerencsés.

 

- Nagy hidegben jön-megy az ember - mondta az öreg.

 

Úgy hallatszott mindez, mintha érteni lehetett volna; s mégsem értette Szerencsés. De eltökélte magában, hogy most már végigcsinálja az egészet. S hajtván a lovakat, szeme rászállt a holdvilágos hegyes fülekre, s azon kezdett gondolkozni, hogy mily különös ezen a földön minden. Ha felszáll a lovak füléről és széjjelnéz a tájon, a holdfényben libegnek a hegyek; ha pedig előretekint, két lovat lát, melyek mesében úsznak; s mögötte pedig ott kuporog egy ember a szénán, akit hátraültetett a neve.

 

Mintha képzelet volna minden.

 

Pedig valóság.

 

- Nem tud egy szép mesét, bátyámuram? - szólott hátra.

 

Gondolkozott egy kicsit az öreg, majd azt mondta, hogy egyszer a hold meglátogatta a földet. Úgy megbarátkoztak akkor ők ketten, hogy a hold odaígérte a leányát a föld fiának feleségül, s magát minden hónapban hozományul neki.

 

S mire elmondta volna, emígy folytatva, szépen a mesét, már be is érkeztek a városba. Ott pedig, az öreg szekeres irányítása szerint, Szerencsés a fogadó elé állította a szekeret. Ahogy megállhattak a kocsmaház előtt, az öreg leszállt, a csengőből kivette a szénát, s majd a két pokrócot a lovak hátára terítette újból.

 

Akkor odafordult Szerencséshez, és neki így szólt:

 

- Menjen be ebbe a kocsmába, s ott kérdezze meg az ivóktól, hogy tulajdonképpen kié ez a két ló s a szekér. Amikor pedig a gazda jelentkezik, akkor mondja meg neki, hogy én elloptam a lovait, de maga visszahajtotta.

 

Nagyot nézett Szerencsés.

 

Soha nem hitte volna, hogy tolvajjal szekerezett.

 

De azért nem szólott semmit, hanem bement a fogadóba, hogy megkeresse a gazdát. Rá is akadt az egyik asztalnál, amint a cimboráival békességben iddogált. Megmondta neki, hogy mi történt a lovaival, mire a gazda felállt, és elindult az ajtó felé, mely a fogadó udvarára vezetett.

 

- Nem arra! - mondta Szerencsés.

 

- Hát?

 

- Ellenkezőleg, mert a ház előtt állnak most a lovak.

 

A gazda megtekergette a fejét.

 

- Az bajosan lehet - mondta -, mert azoknak az udvaron kell lenni.

 

Arra mentek hát, mind a ketten az udvarra; s no lám, csakugyan ott álltak a lovak. A szekérnek fordítva ették a szénát, mintha mostanság el sem mozdultak volna onnét. De az öreg is ott állott a szekér mellett nagy egykedvűséggel.

 

- Hát itt vannak! - mondta a gazda. - Az emberemmel együtt!

 

- Ez lopta volt el, ez az öreg! - magyarázta Szerencsés.

 

- Én?! - csodálkozott az öreg.

 

- Ne beszéljen! - mondta Szerencsés. - Hát maga vitte el, s én hajtottam vissza. Együtt szekereztünk!

 

Az öreg megvonta a vállát, s csak ennyit szólott:

 

- Én az urat nem is láttam soha.

 

Erre a gazda nevetett egyet; a falukutató pedig pislogni kezdett zavarában, majd felnézett az égre, hogy legalább a hold vajon megvan-e még.

 

Szerencsére megvolt; sőt tündökölve haladt a maga szokott útján, mert abban a világban a tréfát nem ismerik.