Erjed a világ.

Csak a magban, tavasz jöttén, csupán abban feszülhet úgy a csend, mint ahogy erjedve feszül a tavaszi fennsík fölött. A madarak is, melyik-melyik a maga módján, megbújva várakoznak a rengetegben; s nem orozkodnak, örökös szimattal és a lét vastag reményével, a négylábas állatok sem.

 

Erjed a világ, feszül a csend.

 

Csak a Küküllő vize zúg, valahol távol. Eső nélkül is, úgy hallik, meggyűjtötte tavaszi vizét. Szilaj módon és zuhogva szól, de erdőn által megcsappan bezzeg a hatalma, mert azok a zsenge levelek annyira megszűrik a hangját, hogy a fennsíkra már csak úgy érkezik, mintha dúsgazdag tavaszi pára zengene-zungana csupán.

 

Két hegyes fülével a kutya is meríti a távoli zajt. A fejét jobbra s majd balra dönti puhán, s a fényes szemével meg-megfúrja mélyen az erdőt. Így merengeti sokáig a vízi neszt.

 

 

 

- Mit figyelsz, Csutak? - szól a gazda.

 

 

 

Mintha a folyó nem is zúgna már, úgy hagyja cserben a kutya a távoli zajt. Örömében még a szőre is szinte megpendül az emberi szóra. Serényen topog egy-két pillanatig, majd nyösszent is néhányat, mintha lényét és a hűségét szívrepedésig is szívesen fokozná. Aztán csillogó szemekkel tapad a gazdájára és vár.

 

 

 

Buzgalmában szinte ketyeg is, mint a felhúzott óra.

 

 

 

Belül jár, kívül vár.

 

 

 

Valóban olyan, mint egy meleg csutak. A feje kurta, teste tömzsi. Az első lába mögött fekete szalag keríti és a farka töve is fekete, mintha a természet szőrből hámot rakott volna reá. Különben fehér a gyapja, vagyis fehér volna, ha télen a füst meg nem fogta volna.

 

 

 

Hát hiába állok?! - gondolja magában.

 

 

 

Ismét nyösszent egyet, szemrehányó hangon.

 

 

 

- Mit akarsz, no? - kérdi Benke.

 

 

 

Mert hát ő a gazdája, Külü Benke. Aki ott ül, bent abban a könnyű építményben, aminek csak három oldala van, de tisztességes teteje. Az oldalakat deszkából eresztette össze Benke, a tetőt zsindellyel födte. Új épület ez a semmiség, ha ugyan a lepke is állat. Oly friss benne a deszka s a tetején a zsindely, hogy még javában árasztja a fenyőfa illatát. De műhelynek megjárja, mint virágnak a vadvirág.

 

 

 

Ott ül Külü Benke, az ács.

 

 

 

De nemcsak ács, ámbár elegendő és fényes mesterség az is, amióta szent József űzte. Hanem azóta, sokat haladván a világ, Benke is túlment a názáreti ácson, mert mesterel ő mindent, amit csak megenged a fa. Csinál vízhordó kártyát és változatos kádakat, dézsát és bármekkora csebret, kászut nemkülönben és sulykolófát, valamint teknőt és rengő-ringó bölcsőt legszívesebben.

 

 

 

Jelenleg zsindelyen munkálkodik.

 

 

 

Ott ül nagy buzgalomban, a kézvonókkal és a hornyoló szerszámokkal, ott ül a sátoros műhelyben. A hátát és a két oldalát, bármi háborítás ellen, vajszínű deszkafal védi. A hajlék arca azonban, napnyugat felé, szabadon tekint a láz rengeteg mezejére. Végig a nagy mezőn, melynek a tüköre csak sóhajtja imitt-amott a domborulatot, sarjad már mindenütt a tavaszi fű. Zsenge még ugyan a füvecske, és a föld friss teje is nagyon halványítja zöldjét, de a lehelet-fűszálakon már a világ ereje lengedezik.

 

 

 

A kutya vár.

 

 

 

Még a türelme szilárd; sőt ahogy nézi a szorgos gazdát, van bölcsesség is abban. Nemkülönben okosság, hogy a drága időt, ha már várnia kell, ne töltse hasztalanul. Ajh, de ily viszonzatlan órában mit tehet egy kutya?! Nézi a nagy mesteri gazdát, hogy a királyi rajzot, melyet hűséges agyában hordoz róla, vajon nem kéne-e megigazítani itt-ott valamicskét. Nézi hát azt a nagy gyapjút a fején, mely nem füstös-fehér, mint az övé; s nincs benne még mindig semmi fekete folt avagy hajló vonulat, hanem mogyorószínű borz gyapjúbokor. A homloka csontos, mintha kisded sziklát takarna a barna bőr; a szemöldöke egy-egy ledöntött búzakalász; s kis asztagocska koszorúja amott a bajusz, szél hozta talán valahonnét, s az orra alá leszállt. Az álla cserfából van nyilván faragva, de oldalt egy-egy forgácsot még le lehetett volna venni belőle, s meg is gyalulni gondosabban. S a nyaka ugyancsak nagyolva van!

 

 

 

- Olyan, amilyen - mondja magában a kutya.

 

 

 

Benke pedig, mialatt így szemléli őt a kutya, nagy buzgalommal szabja és vonja, hornyolja és formálja a zsindelyeket. Halomba gyűlve százával feküsznek már, s nem is ő maga valahány, hanem inkább a másik, olyan egyformák rengetegen. S gyűlnek most is egyre, mialatt a percek ámulva vonulnak az idő háta mögé; csak a forgácsok nyújtózkodnak, némelyik susogva is halkan, vagy szinte hegedülve, mint álmában a sáska.

 

 

 

A kutya vár.

 

 

 

Meg-megrezzennek a hátsó lábaiban az inak, jelezve a szívnek, hogy jó-jó, belébódultál a hűségbe ugyan, de a türelemnek is van egyszer határa! Vetne legalább egy pillantást oda, de nem vet. Csak izeg-mozog, és hajladozik folyton, rakja egymásra a zsindelyt és szaporítja a forgácsot, ami úgyis töméntelen, és illatot is áraszt. Vagy nézne ki, nagy néha bár, tekintene ki a zsendülő mezőbe, melynek az ölén, mint egy árva gomba, ott áll a ház. Nem olyan háromfertályos ház, mint ez a deszkasátor, hanem jó meleg és ételszagú ház. S benne, mint egy csokros violaszál, a kedvesség meleg szellőjében ott lengedezik az asszony; s ejh, leng ott a tűz fölött a kormos üst, amelyben eddig, bizonyisten, meg is főtt már az ebéd!

 

 

 

Nagy eréllyel vakkant egyet a kutya.

 

 

 

- No, mi az? - szól oda Benke.

 

 

 

Tapodja Csutak a szegény zsenge füvet, s mintha intene is a ház felé hátra; hát igen, integet is ő valójában, de el a gazdától hátrafordulni nem mer, mert a szivárvány, mely a fukar gazda szavában végre felragyogott, könnyen elszakadna. Márpedig annak, egye meg a macska, nem szabad most elszakadni. Inkább a szemével is fogja őt minduntalan, minek folytán nem tehet többet, csak apró mozdulatokkal mintha integetne hátrafelé.

 

 

 

De hát bárki okos érthet ebből.

 

 

 

Fel is áll Külü Benke a munka mellől, s odaszól Csutaknak:

 

 

 

- Jól van, no.

 

 

 

Olyan a hangja, mintha egy meleg cipócskát, az üröm színére sülve, bukkantott volna elő a mesebeli kemencéből. Nyöszörög is Csutak, boldogan mértéket veszítve, hogy no most, most megyünk a déli lakomára. Pedig ki tudja! Lehet, hogy nem is akar jönni a gazda, csak mondott valamit, hogy mondjon. Mert bizony, ezek a nyughatatlan emberi lények vajmi gyakran csak odavetnek egy üres szót a szegény kutyának.

 

 

 

Leveri Benke magáról a forgácsot, és kilép a sátor alól.

 

 

 

- Bocsánat! - mondja Csutak.

 

 

 

Vagyis a földig alázza tömzsi fejét, s úgy bánja nyöszörögve, hogy egy gyenge és éhes percben így meg tudott a hite ingani. A fejével töredelmet beszél, de a hangja örömfelhőbe gyűl, mely egyre bodrosodva száll fölfelé, akár az Ábel áhítatón füstje. Száll bodrosan, s hogy minél könnyebben szállhasson, evez is neki a farkával szaporán.

 

 

 

Már ott mennek a sarjadó mezőben.

 

 

 

De egyszerre Benke megáll, a csuda tudja, miért. Bogarat látott talán, vagy a téli ínség után hírmondó egérivadékot. Ó, dehogy! Éppen ellenkező módon, vagyis felnéz a bolondos tavaszi égre, amelyen ide-oda úszkálnak a felhők. Hát ez mi dolog, hiszen még reggel hibátlan kékségben tündökölt a nagy ég! Ártatlan ragyogással esküdött szinte, hogy felhővel nem cimborál; sőt délelőtt is, ha a munka mellől ki tudott vetni egy-egy félpillantást, még akkor is a boltozat szeplőtelen volt. Most pedig, lám csak, minden égtáj felől bukkadoznak a felhők. Apró darabokban mutatkoznak ugyan, mintha a mennyei nagy gazdának a gyapjúját nem gondos ügyelettel terítették volna széjjel, hanem szeles indulattal darabokra tépve. És hát vegyesen is szaggatták, vagyis a hamuszürkét együvé a fehérrel s a mogorva szürkét a kékkel.

 

 

 

Suhanva úsznak odafenn.

 

 

 

- Valami lesz - mondja Benke.

 

 

 

A kutya megnézi a gyenge füvet, s majd a gazdára tekint, mintha mondaná, hogy lesz-lesz, de most menjünk. Külü gazda azonban nem mozdul, hanem a felhők után szemreveszi az ég alatti világot is. A keleti tájon erdőt lát mindenütt, véghetetlen terjedésben; s a reménység vidor zöldje, végig az erdők tengerében, már bizakodva viaskodik a zord feketével. Északon pedig, ahol ritkafás és inkábbat füves hegyek terengnek, onnét a zöld már kiabál is harsányan az erdők felé, hogy hé, ne olyan lomhán. A nyugati részen, amott a messzeségben, falu tarkállik egy nagy hegy oldalában; dél felé pedig a föld elmerül a szemhatáron, s csak a lebegő világ hunyorog ott a fény nyughatatlan foltjaiban.

 

 

 

- Menjünk már! - néz Benkére a kutya.

 

 

 

S mivel a gazda nem mozdul rögtön, legyint a farkával, hogy leveszi róla a gondját. Aztán előremegy egyedül. Hanem lassan megy, forgatva magában csont módjára a gondolatot, hogy vajon nem kéne-e hátrafordulni mégis. De nem tekint viasza, csupán a fülét lapítja, hogy mozdul-e hátul a gazda.

 

 

 

S hallj oda, mozdul!

 

 

 

- Várj, te Csutak! - szól is.

 

 

 

Szívesen megáll a kutya; s majd együtt indulván tovább, örömében viharzik valósággal a farka. De lám, hirtelen ismét elszakad benne a rugó, mert váratlanul megint csak megáll a gazda. Feszülten figyel, és a szemével is nagyon keresgél. A hang fészkét kutatja nyilván, a különös hangét, mely egy kicsit a távoli folyó megszűrt zengéséhez is hasonlít, de igen a messze repülő szarvasbogarak szüntelen dalához is.

 

 

 

- Mi lehet?! - hunyorog Benke.

 

 

 

Éles két szemével már ott jár a magasban, s ahogy a bolondos tavaszi eget vizsgálja tüzetesen, hát egyszer észreveszi, hogy a felhők útján meg-megvillanó gépmadarak úsznak, ezüst fénnyel suhannak át a felhődarabokon, s a déli nap sugara néha szikrázva villog a szárnyukon.

 

 

 

Ha jól látja, kilenc van; s keletről nyugatra szállnak.

 

 

 

Elkomolyodik Külü Benke.

 

 

 

- No, gyere! - szól a kutyának.

 

 

 

Megindulnak ismét. Csutak változatlanul örülne, ha ugyan volna kinek. De látván a részvétlenséget, csak nézi-figyeli a gazdát, aki nagy dolgot láthatott az előbb, valahol odafönt a bolondos tavaszi égen, mert hiszen, lám csak, komor arccal és szegett fejjel igyekszik a ház felé. S ni csak, döccen is a bal lábára, de nagyon! Igaz ugyan, hogy máskor is enyhe csorbával jár, de most a bal lába fölött minden lépésnél mélyre meríti magát.

 

 

 

Nagyon sántít Külü Benke.

 

 

 

Bár nem látja a kutyán kívül senki, a hibás lábnak megadja bőven a tiszteletet. Amit bizony meg is érdemel a láb, mert hiszen egyedül annak köszönheti, hogy idáig kimaradt a háborúból. Itt a hegyi néptelenségben el-elfelejti ugyan, hogy alkalmatlan mivoltát nagy és szüntelen büllenésekkel hirdesse, de jó lesz észbe kapni és minél jobban sántítani. Mert lám, a háborúnak még alig sincsen vége, hiszen csatasorban szállnak a gépmadarak!

 

 

 

Szinte nyomorék Benke.

 

 

 

De azért elég jól haladnak a ház felé, melynek a tetején meg-megfuvintja a szellő a szálló füstöt. Benke magába merülve a háborún gondolkozik, mely a németek tüzes gőze nyomán már öt éve dúlja a világot. A kutya néha előre pillant, szinte harapva egy-egy darabot a távolságból; leginkább azonban a gazdát nézi, ingatva szemét a billenések szerint.

 

 

 

Egyre közelítenek.

 

 

 

Mosott ruha szárad a ház előtt, a kötél meghuppanva nyújtózik alatta. Bár a felhők nem nyughatnak, itt alant, mint a fű, oly zsenge a szél, mert hiszen meg sem lebbenti a terített ruhát. A csuprokat és a hasas fazekakat, melyek az ágasfán fityegnek, azokat sem tudja még hangra bírni, pedig a fazék odvában szeret susogni és fütyörészni a szél. A csirkék elhullott pihetollai is nyugton hevernek; csak a fürge napsugár sétálgat, a futó felhők játéka szerint, az egyetlen malac vályúján.

 

 

 

Semmi zaj vagy mozgás nem hallik a házból.

 

 

 

Úgy fekszik a gyengezöld mezőben, mint egy óriási tarkabarka madártojás.

 

 

 

- Aniska! - szól előre Benke.

 

 

 

Nem felel senki.

 

 

 

A kutya előrefut, és a nyitott ajtón keresztül beugrik a házba. De egy pillantás alatt már meg is fordul, s válasz gyanánt a gazdára függeszti szemét a küszöb mellől. Benkében megrezzennek az idegszálak, és a szíve baljóslatra dobban. Megfelejti rögtön a háborút, s mintha nem is sántikálva jött volna végig a mezön, oly fürgén és alkalmas lábakkal siet a házba. Ahogy betoppan a küszöbön, felderül mindjárt az arca; mintha mézbe cseppent volna.

 

 

 

Az asszony ott fekszik az ágyon.

 

 

 

A ruhája illendően takarja ifjú alakját, mely gyengének ugyan, de kecsesnek látszik, ámbár a hasa igen domborodva, majdnem kérkedve uralkodik rajta. Aranyló barna haja is a rend hullámaiban omlik el a fehér nappali párnácskán, melynek a szélén három zöld vonal fut játékosan körbe. Sápadt barna arcáján, mint párjával a bűvös hold, bársonyos fényben tündöklik a két szem; a kezében pedig egy leveles ágat tart, melyen fürtös fehér virágok bólogatnak.

 

 

 

- Nehezen vagy? - kérdi Benke.

 

 

 

- Véle jár - mondja halk szóval az asszony.

 

 

 

Hát igen, gondolja Benke, nem könnyű az asszonynak sem; különösen ilyen előrehaladott állapotban. Uralkodik benne a gyermek, szedi minden jóból a vámot, a vérből és minden tápláló nedvekből, ami csak van a fiatal asszonyi testben. Ennek folytán gyengeség lepi el a bimbózó anyát, a sanyargatás és az öröm ütközik benne. Dúlja a természet törvénye, mint a gyümölcs a zsenge fát.

 

 

 

Csoda is, hogy bírja.

 

 

 

A kutya buzgón áll ottan, és sürgetően néz, egyszer a gazdára s máskor az asszonyára, hogy mi lesz, késő van már!

 

 

 

- Megkészült az ebéd? - kérdi Benke.

 

 

 

- Azt hiszem - szól Aniska alig.

 

 

 

Odamegy Benke a szabad tűzhelyhez, mely kicsi és takaros. A folyó partján ő válogatta hozzá a követ, és az értelem sugallata szerint azokból ő mesterkedte itt össze. Igaz, a tűzhely oldalába a két ágas vasrudat a kovács csinálta, a kereszt vasrudat és az üstöcske kampóját is a kovács, de hát élni kell annak is, ha már ilyen mesterséget választott.

 

 

 

- No, lássuk! - mondja.

 

 

 

Megszítja a gazdag parazsat, majd belenéz az üstöcskébe, és egy fakanállal meg is kavargatja benne a húst, mely a levében meg-megbuggyan, mintha sok apró csókot küldene az éhezőknek.

 

 

 

- Ajh, milyen szaga van! - száll el a Benke szájáról a szó, mint egy fohász.

 

 

 

Aztán körülnéz.

 

 

 

A parázs füstpárája a tető felé száll illedelmesen, a meleg lustán lebegve sétál a szobában, és a nyúlhús szaga, mint az illatok vezére, eluralkodva lovagol a meleg hátán.

 

 

 

- Együnk, Aniska! - mondja Benke.

 

 

 

Az asszony felül a széles heverőágyon, melyet haloványsárga cserge takar. Látszik, nehezére esik ennyi mozdulat is, de a lélek erejére támaszkodva, ültéből is feláll. Ahogy lépne azonban, a görcs villáma keresztülfut rajta. Összezsugorodik rögtön, és puha óvatossággal visszaereszkedik a heverőágyra.

 

 

 

- Egyetek! - csak ennyit szól.

 

 

 

Betakargatja Benke az asszonyt, majd a homlokát és az arcát, mint valami isteni művet, megsimogatja. Szóval is kedveskedik neki, s bár a szíve hő igyekezettel csiszolja a hangját, göröngyösen bukkan belőle a szó. De a gyöngédség munkájában sokat segít a kutya, aki ugyancsak ott áll, s mint a hab, oly puha hangokon nyöszörög.

 

 

 

- Egyetek! - szól ismét az asszony.

 

 

 

- Neked hozzak egy tányérocskán? - kérdi Benke.

 

 

 

Aniska gyors mozdulattal inti, hogy nem. Aztán az arca előtt legyezni kezd a leveles ággal, mintha a hús szagát akarná a lélegzet útjából elűzni; s bizonyos, hogy azt is akarja, mert fürge szippantásokkal a fehér virág illatát kívánja inkább.

 

 

 

Hát ilyen az élet.

 

 

 

Kiviszi Benke az asztalt a ház elé, arra ráhordja, ami nagyjából szükségesnek látszik; aztán leakasztja a kicsi üstöt is, és hozzálát a délebédhez. A kutya is földre ül a lába mellett, és sóvárogva vár. Csak kóstolóból eszik egy-két falatot Benke, már a tisztesség arra ösztökéli, hogy a kutyának vessen valamit. Becsület dolga valóban, hogy ha nem is első, de most egyenlő élvező legyen Csutak, mert bizony ezt a nyuszi állatot ő fogta tegnap. Kopott volt szegény és igen-igen ösztövér, mint tavasszal lenni szoktak az efféle szabad állatok. De akármilyen fukarul szolgál is, a kutyának lehet köszönni.

 

 

 

Az egyik combját oda is veti Csutaknak.

 

 

 

Igyekezettel folyik a szerencsés lakoma; Benke lankadatlan szorgalommal szopogatja a csontokat, s táplálkozik a mártással; a kutya pedig a tömérdek csonttal avatja ünneppé a napját.

 

 

 

Nagy a buzgalom.

 

 

 

Közben megtörik jól a nap, a felhők komorodnak, s a nagyja hömpölyögve fut. A magasból szellőt ereszt a mezőre a szél. A füvek akarat nélkül hajlanak, meg-meg röppennek a csirkék elhagyott pihéi, s lengedezik már a mosott ruha is a kötélen.

 

 

 

A csend méhe ingerkedik.

 

 

 

- Benke! - szól az asszony.

 

 

 

A hangja nem halk és szelíd, mint az előbb, hanem erő van benne. Talán a fájdalom és a rettegés ereje. Oda is megy rögtön az ura, és megkérdi, mi baj.

 

 

 

- Milyen nap van ma? - töri a szót az asszony.

 

 

 

- Vasárnap - feleli Benke. - Április utolsó napja.

 

 

 

A csont színében szenved az asszony arca, keze ökölben szorítja a leveles ágat, s meggyúl menten a két szeme.

 

 

 

- Rosszul számítottunk - mondja nehezen.

 

 

 

A Benke agyában, mint az égen a felhők, futni kezdenek a hónapok és a napok. Az ijedelem szelében iramlanak, s csak meg-megvillanó emlékeket vetnek neki, de nem felelnek arra a kérdésre, hogy rosszul számítottak-e csakugyan. De lehetetlen, hogy rosszul számítottak volna, mert az ő lelkében kétség nélkül virult a bizonyosság fája, mely az első gyermeki gyümölcsöt május végére ígérte nekik.

 

 

 

Aniska is így mondotta.

 

 

 

- Még van legalább három hét - mondja Benke.

 

 

 

- Ajh, dehogy! - sóhajt az asszony.

 

 

 

- Hát te is mindig azt mondtad, virágom!

 

 

 

- Megcsalódtam.

 

 

 

Gondba mártja Külü Benke a fejét, s a nyughatatlanság minden égtáj felől özönlik belé. Gyámoltalanul és szinte könyörögve nézi a hegyi házacskát, mintha attól várna most valami segítő csodát. De a tűzhelyen már elhamvadt a parázs, a deszkafal lehelet-résein önfeledten játszik a fénnyel a szél, a tető zsindelye némán hólyagzik a csendben, és a magas szarufán, szalonna helyett, gazdagon lóg a jövendő.

 

 

 

De nem vár a gond.

 

 

 

Kimegy Benke a ház elé, s mint a fa, amelyből feszületet is szívesen faragna a baj, úgy áll a tavaszi ég alatt. Nézi a vastagodó és elkomorult felhőket, amelyek egymást és önmagukat szemlátomást gerjesztik haragra, miközben az ő gazdag hajszálain a fogát feni a szél. A lehajló nap is lebukik egy sötét felhő háta mögött, és gondba merül az égi fény. Fehéren lobognak a mosott ruhák, s a madarak szárnyairól, szemmel észrevehető, fogy már a nyugalom; az erdő mogorván lapul, és ingerlékeny a lég.

 

 

 

Sürget a gond.

 

 

 

Visszamegy Benke a házba, és tanácstalanul kérdi:

 

 

 

- Hát akkor mi legyen?

 

 

 

Az asszony megrettenve fekszik, és nem szól. Nagy esdeklő szemét Benkére függeszti, s addig borong a fájdalmával rajta, amíg könnybe borulnak egészen. Akkor Benke leül a heverőágyra, és két tenyerébe temeti az arcát. Súlyos szívvel így lebeg ég és föld között. Lebeg a leszakadt gond ölében, s nem tud mást tenni, csak mondja-mondja magában, hogy megtett ő mindent, amit csak ember megtehet. S meg is tett valóban, mert alkut kötött a bábával, hogy május közepén idejön szükséges vendégnek a hegybe; aztán zsindelyt is vállalt, egy egész épületre, hogy a gyermeket előzze meg a pénz.

 

 

 

De hát az idővel megcsalódtak.

 

 

 

- Elmegyek - mondja végre -, s a bábát valahogy idehozom.

 

 

 

- Mikor? - kérdi az asszony.

 

 

 

S mintha a reménység a szárnyát mozdítaná a szavában.

 

 

 

- Most! - feleli Benke.

 

 

 

Fel is áll rögtön, vállára veti az ujjast, és egy hosszú nyelű fejszét vesz magához, kézbelinek az útra. Megcsókolja az asszonyt, és indul is már. De akkor az aggodalom árnyai közül utánaszól Aniska:

 

 

 

- Mikor lesztek itt?

 

 

 

- Tizenhárom kilométer a falu - mondja Benke. - Reggelre haza törekszünk.

 

 

 

A szél megcsapja indulatosan a háztetőt, és homály nyomul befelé az ajtón. A remény is megretten az asszony arcán, s a karját előrenyújtja Benke után.

 

 

 

- Ne hagyj egyedül éjszakára! - mondja.

 

 

 

Benke visszalép hozzá.

 

 

 

- Mit mondasz?

 

 

 

- Meghalok.

 

 

 

Benke visszaszorítja a száját, a foga megcsikordul. Künn ború száll a mezőre, és a szél, mint a haragos hullám, néha rázúg a tetőre.

 

 

 

- Vigy magaddal! - szól az asszony.

 

 

 

- Az ölemben?

 

 

 

- A kicsi szekéren.

 

 

 

No, gondolja Berke, az öreg lovat mégsem kellett volna eladni a télen. Vagy ha eladta mégis, a csikót be kellett volna tanítani, de hát az a nyavalya zsindely minden idejét elrabolta. Most pedig, tanulatlanul, nem foghatja szekér elé; nem merheti megtenni, amikor a háta mögött az élet és a halál együtt ül a szekérben, leselkedve folyton, hogy melyik marad a győztes.

 

 

 

Merje mégis?!

 

 

 

- Jó, befogom a csikót! - mondja bátran.

 

 

 

Elömlik rajta a cselekedet nyugtató ereje, s majdnem örvendezik is már, hogy befoghatja végre Jómagot, a csikót. Feláll, és erős kedvvel kimegy. Elkészíti a szekeret, minek az ölét sarjúval és párnákkal puhára veti. Már nem zúg a szél, hanem szélesen és szinte hömpölyögve nyomul a borulatban. A déli tájon nagyokat hasít a villám, de az ég zengése nem hallik meg. Az erdők tompán zúgnak, és feszül mindenütt a tavaszi föld.

 

 

 

Mint Külü Benke, olyan a világ.

 

 

 

Kihozza ölben az asszonyt, és a szekérágyba fekteti nagy ügyelettel. Aztán befogja a csikót, és megindulnak. A csikó nagyokat szippant a viharszagban, nyugtalanul és szinte röppenve emelgeti a lábát, s gyakran hátra is néz, hogy micsoda furcsa dologba keveredett. De aztán ennek a húzás játéknak megadja magát, és fiatal kedvének erejében halad a selymes mezőn. Berke bal felől fogja, és a kötőfékjén úgy vezeti. Mint a csikó sörényét, az ő haját is lobogtatja a szél, de a morduló felhőkbe is beledugná most a fejét, olyan kedvében van. Néha előreszól a kutyának, aki fürgén vigyázza nekik az utat, és biztatva tekint mindegyre hátra; máskor az asszony felé szállat egy-egy kérdést Berke, amire szinte örvendező mindig a válasz.

 

 

 

Dél felé haladnak.

 

 

 

A felhők a földre kezdenek szállni, a nap lenyugszik. A bolydult alkonyatban a fennsík is elfogy éppen. S akkor, mint változás jöttén ember és állat, ők is megállnak a szélen. Tanácsot tart magában Benke; s talán Csutak is, a kutya. Mert bizony itt lejtőre fordul hirtelen az út, belefutván egy nagy fenyves erdőbe; amely megüli az egész rengeteg hegyoldalt, és meg is fogja, hogy el ne hordja ezredek leple alatt a szél, s az idők vize el ne mossa. Védi az erdő még az utat is benne, mert sátorát borítja föléje, s tűlevelekből szőnyeget terít rá.

 

 

 

Megköti Berke az egyik kereket, nehogy a lejtős úton a csikóra ráfusson a szekér.

 

 

 

- Indulunk, Csutak! - szól a kutyának.

 

 

 

Keményen fogja a csikót, és hízelegve mondikál is neki, úgy ereszkednek lassan az erdő között. Zajt sem üt semmit a szekér, mert az út puha, csak keskeny egy kicsit. Ilyenkor, midőn leroskad az este, s még a felhők is sűrítik a sötétet, bizony keskeny. De ismeri Berke minden hajlatát, s a kutya is vigyázza elöl. Ott megy okos számítással az út közepén, és apró vakkantásokkal jelzi minduntalan, hogy jöhet bátran a szekér.

 

 

 

Csak meg ne zúduljon a vihar! - gondolja Benke.

 

 

 

S éppen jókor, mert déli irányból morogva érkezik az égi borzalom. Rányomul a sötét sűrűség a fenyőrengetegre, ami nyög és szinte vonaglik. S fölötte morog, szünetlen morog a lég; de villámlik is, egyre jobban. Nem vág és nem hasít azonban a villám, hanem kápráztató nagyokat pillant, szaporábban és tündökletesebben egyre, hogy az erdő már-már fényárban lobog folyton.

 

 

 

- Meghalunk! - retteg az asszony.

 

 

 

- Ne félj, ott is élünk! - kiáltja vissza Berke.

 

 

 

Keményen fogja a csikót, bár az állat kevés nyugtalansággal, csuda bátran állja az égi tüzet és a szüntelen morgását a földnek.

 

 

 

- Legalább látunk! - mondja Benke.

 

 

 

- Látunk, de meghalunk! - remegi az asszony.

 

 

 

De mennek, ereszkednek lefelé a tűzben; majd elérnek a patakhoz a völgyben. S túl a patakon megállítja Benke a csikót, megtörli verejtékes homlokát, s a patak vizére hajolva, hosszan iszik belőle. Aztán odamegy az asszonyhoz, eligazítja rajta gondosan a takarót, majd az arcához hajolva, így szól:

 

 

 

- Látod-e, a te oltalmadra lobog az égi gyertya!

 

 

 

Gyenge karjával a Benke nyakát átfogja az asszony, s ahogy remegve öleli, sírva fakad. A fájdalom megtörte erejét, melyet a rettegés is fogyaszt.

 

 

 

- Ugye, nem halok meg?!

 

 

 

- Nem meghalunk, hanem gyümölcsözünk - mondja Benke.

 

 

 

A kutya is iszik a patakból, s miközben gyors nyalintásokkal oltja a szomját, ezüst színben villadozik a kanyargó patak. Csodálni lehetne, hogy itt az örökös magányban miképpen játszik szivárványt, de a kutya menésre buzdítja Benkét. El is indulnak, s ahogy haladnak a világló éjszakában, gyérülni kezd az erdő. A felhők fényes pillantásaiban ciheres helyek merülnek fel, majd magányos öreg fák és kövérnek tetsző füves mezők. A szekér inog, és néha döccen is nagyokat, mert romlik az út. A csikó botlik a szokatlan göröngyökön, s fel-feljajdul az asszony is.

 

 

 

- Rossz az út - mondja Benke.

 

 

 

Oly halkan mondja, hogy csak a kutya felelhetne neki, de Csutaknak is elég gondja van most a goromba úton. S a döccenő bajok mellé nőni kezd az égi veszély is, mert a széjjelözönlött déli indulatba beletör nyugatról is a harag. Ez már nem is pillantva morog, mint a déli, hanem nyersen és robogva recseg, miközben fényes vonalakkal szabdalja a sűrű légvilágot.

 

 

 

Nagy cseppek is csapódnak az útra.

 

 

 

Keletről is áradni kezd a düh, s majd északról is a hátukba nyomul. Mindenütt nyög és nyilallik a világ, kínjában morajlik az erdő, és suhognak a mezőkben a nagy fák.

 

 

 

Reccsenve levág egy villám.

 

 

 

- Meghalunk, Benke! - sír fel az asszony.

 

 

 

Nem felel Benke, mert látja jól, hogy mind az égtájak összefogtak a haragban. Inkább azon gondolkozik, hogy védelmül mit tehetne. Talán egy nagy fa sátora alatt is jobb lenne, mint ezen a megnyomorult szabad úton. Vagy egy szakadék valahol, mely úgy tenne legalább, mintha védene, ha tudna.

 

 

 

- Nincs semmi baj! - kiált fel egyszerre.

 

 

 

Oly hirtelen és örömmel szól, hogy rákapja Csutak a szemét, s az asszony is felüti fejét a szekérben.

 

 

 

- Bemegyünk az esztenára! - folytatja Benke.

 

 

 

Hát csakugyan, valahol azon a tájon van a Zádog Márton esztenája. Ügyelni kezdi tehát, hogy hol is vannak pontosabban. Nem lát a megvadult éjszakában, mert a felhők pillantásai pazarlásba mentek; csak hasít már a villám, s oly pillanat alatt nyilallik el, hogy alig is villan a táj. De a nagy bajban mégis felnevet a szerencse, mert balra az úttól, egy sejlő erdőcske szélén tüzet lát.

 

 

 

Egyenesen oda irányozza a szekeret.

 

 

 

S jó helyen járnak, mert a mezőn által a tűz felé aprózván az utat, hát egyszer kutya vakkant. A hangja rekedt és mély. Közeledik is, úgy hallik. Csutak mereszti a gazda felé a szemét, hogy vajon most mi lesz; de hát vak az éjszaka, s válasz nem jöhet. De késő is volna már, mert nagy dühvel odarobban abban a percben a goromba kutya, s ráveti magát Csutakra.

 

 

 

- Cziba, ne! - kiáltja Benke.

 

 

 

Rúgná is a kutyát, de csak valami sejtelmes és éktelen gomolygást vél a szeme látni. Hörög a vad kutya. Csutak pedig csikorog.

 

 

 

- Hé, Mordáj! - kiált oda egy hang.

 

 

 

Aztán, kezében egy világló vesszőnyalábbal, valami legényecske fiú közeledik. A bojtár lehet, nem ismeri Benke. Mordájt mond ismét a kutyának, s a lobogó vesszőkkel is megfenyíti, mire a kutya úgy kullog el, hogy szinte csúszik a földön. Aztán odavilágít a szekérbe, s látva benne az asszonyt, megkérdezi Benkét:

 

 

 

- Maguk mit akarnak?

 

 

 

- Látod, hogy vándorok vagyunk - mondja Benke.

 

 

 

Megvakarja a fejét a fiú, majd valami jut eszébe, hirtelen ámulatba esik az arca, s futni kezd a lobogó lánggal az esztenaház felé. Nem messze van a ház, s hallik is jól, ahogy bekiált oda a bojtár:

 

 

 

- Gazduram! Megjött Szent József, Márjával s egy csitkóval!

 

 

 

Benke neveti, hogy Szent József lett belőle.

 

 

 

- Hallod, Aniska?

 

 

 

- Hallom - szól enyhülten az asszony.

 

 

 

S már jön is a gazda. Hunyorogva jön az erdei fáklya mellett, majd közelebb érve, meg is ismeri mindjárt a családot.

 

 

 

- Te vagy, Benke? - kérdi.

 

 

 

- Mi vagyunk - mondja Benke.

 

 

 

- Beteg az asszony?

 

 

 

- Omlóban van.

 

 

 

Szinte venné is már a két karjára Aniskát az öreg, de Benke megelőzi. Beviszi a házacskába, és ott az ölében tartja, amíg Mártonné asszony sietve ágyat vet neki. Aztán leteszi a párnák közé, és a sűrű tejszagban nagyot sóhajt.

 

 

 

- No, ez is megvan, a mindenit!

 

 

 

Aztán megkérdi az öregasszonyt:

 

 

 

- Illa néném, ért-e maga valamit a bábasághoz?

 

 

 

- Ha muszáj - mondja Illa néni.

 

 

 

- Egy ispotályt is el tudna vezetni - teszi hozzá az öreg Márton.

 

 

 

Hát jól van, magukra hagyják az asszonyokat. A szekeret az erdő szélére kormányozzák, közel a kalibához, ahol a tűz mellett már ismét szendereg a bojtár. A csikót kifogja Benke, odaköti egy fiatal fához. Az öreg is fát rak a tűzre. A két kutya pedig odasompolyog, s egymástól alkalmas messzeségben, orral a tűz felé, lefekszik. A vihar is lankadni kezd.

 

 

 

Ott ül a két férfi, egy-egy csutakon, a tűz mellett. Rágyújtanak, s nézik a nyújtózkodó lángot, melynek kecses hajlatai alatt néha nagyokat roppanva sírdogál a fa.

 

 

 

Ülnek és várnak.

 

 

 

Hátuk mögött a csikó vidám és folytonos hersenéssel eszi a sarjút; a két kutya néha nagyokat szusszan, s olykor egymásra veti a szemét, de megcsillapodtak immár, mert nem mutatják az ínyüket sem. A bojtár szétvetett lábakkal alszik, a kaliba tetejéről nagy cseppek pottyannak a hasára.

 

 

 

A felhők szakadoznak.

 

 

 

Éjfél is elmúlhatott már.

 

 

 

- Mit szeretnél? - kérdi az öreg.

 

 

 

- Fiút - mondja Benke.

 

 

 

Bólogat az öreg, de nem szól. Rápillant Benke, de nem tudja eldönteni, hogy a kívánság vajon tetszik-e, vagy nem tetszik a vénembernek. Mély és rejtelmes az ilyen öreg arc; rajta az indulatok bölcsességgé száradtak már, ahogy a sarjú szénává szárad egyszer.

 

 

 

- Hát nem jobb a fiú? - kérdi Benke.

 

 

 

- A szülőnek talán - mondja az öreg.

 

 

 

A hold növekvő sarlója, ártatlan hetykeséggel, előtűnik az égen. A fák lassan felmerülnek az éji sötétből.

 

 

 

- Nem a szülőé a gyermek? - kérdi Benke.

 

 

 

- Mondják - szól az öreg.

 

 

 

- Csak mondják?

 

 

 

- Igen, csak mondják. Mert a gyermek valójában a világé. A világban pedig baj van. Sok baj. A férfiak okozzák majd valahányat. Mert a férfiak a napot és a csillagokat akarják, s ágaskodó lábuk alatt romlik a föld. Pedig itt élünk a földön, mert ez az ember hazája. S ha ez a mi hazánk, áldás kell nekünk rajta. Víg öröm, melegség és mosolygó gyümölcsök.

 

 

 

Elhallgat az öreg, s a derengés fátyla alatt harmat gyűl a szemében.

 

 

 

- Leány kell a világnak! - mondja végre.

 

 

 

Benke küszködik magában. Nem tudja, hogy miért, de jólesnék, ha sírni tudna.

 

 

 

De nem tud.

 

 

 

A tűz világlik; s a hold, mint egy cseperedő kislány, mosolyog.

 

 

 

Várnak.

 

 

 

Végre mozgás hallik a házacska felől, majd Illa néni ujjongva kiáltja, hogy leányka született. A hírre boldogság önti el az öreg arcát; Benke pedig felkapja riadtan a fejét, majd megerednek a szeméből végre a könnyek.

 

 

 

- Ne sírj, hécskám! - szól kedvesen az öreg.

 

 

 

- Nem sírok! - mondja Benke.

 

 

 

S felugrik menten, és szaladni kezd a ház felé.

 

 

 

Nem sántít semmit, amennyire látni lehet a hajnali derengésben; csak szaladva fut, mint aki nagy rettenetben van, vagy megindító boldog örömben. A tűz feje fölött az öreg mosolyogva néz utána, s ahogy a szeme egyre messzebbre követi, boldogan veszi észre, hogy az ég alján megmozdul a fény.

 

 

 

Feláll.

 

 

 

Gyermeki örömmel nézi a májusi pirkadatot, és tiszta szívét elönti a hit, hogy talán mégis boldog lesz a világ.