Némelyik addig bújja a könyvet, amíg aszott bőrén keresztülsüt a hold világa. A másik megint buta marad, mint hetivásárba járó félszemű pogácsás.

 

Hanem Bakk Lukács nem számítódik sem ide, sem oda, mert ő egyedül állott a kerek földön, mivel a tudományát kebeliben hozta magával a világra. Azért semmi álmélkodás abban, hogy szent Mihály-nap hajnalán kiállott a kopac hegyoldalba s a csillagokat emígy egyeztette az idővel:

 

- Ó, te édös Teremtőm, nem szólok a dógodba, de egy esztendőt sem vetek belé, s a világ feneke kiesik a csihánzsákból.

 

Mondjon Bakk Lukács, amit éppen akar, de én tudok egy legényt, aki ezalatt vigadozva rázta sapkáját a pátfalvi tetőn:

 

- Köszöntlek, szüvem-párja!

 

Ez a legény Etédi Küs Anti volt, s amit lába szárán lengetett a szél, az a katonanadrágja a halálos óráján. Amíg leereszkedett a Kalonda útjára, pirkadott minden ellenvetés nélkül. Csak a köd nem akart oszlani a Firtos lova feje felül.

 

Az Etédi Küs Anti arcájára is árnyékot vetett ez a köd, de ő az erejében igen bízott:

 

- Zsákkal is elhordom, meglássa a világ.

 

Tovább nekifeküdt egy borvizes forrásnak, s a föld illatját behunyt szemmel kortyolgatta.

 

- Jó vala-é, te? - szólt valaki a háta megül.

 

- Meghiszem azt - mondta a legény, s egy selyemkeszkenővel törülgette a száját, nehogy a szél ki találja fúni, mivel szüve-párját estére köszöntendő.

 

- Megszabadulál, hátistennek! - kezdte kenetesen a jövevény.

 

- Meg, s kinek hála s kinek nem - vette szárazon Etédi Küs Anti, s megint rázta a sapkáját, s zengedezett is. De amikor kifogyott a nótájából, megkérdezte a másikat:

 

- Kend hova való, bátya?

 

- Én biza, ecsém, hótom után a fődbe s addig az ódalba.

 

Ezt a feleletet Etédi Küs Anti szinte zokon vette, mert gondolkozásra szorult miatta. De aztán mégis rájött, hogy az "ódal" az ő faluját jelentheti, mert teremtés óta az áll úgy, mintha a szomszédja nyakába akarna ugrani.

 

- Akkor egy likba járunk - kapott rajta a legény s meggyúlt a szeme.

 

- Egybe hát, csak eppen nem egyforma sűrűn. De azért megüsmerhetnél, a piculáját.

 

- No nézze meg az ember, hiszen kelmed Kele Menyhért! Csak megvénüle, hajja-é, mintha bagoly szállott vóna az orrára.

 

Kele Menyhért ravaszul szipogott, ami tiltakozás volt a vénség ellen. Megint a legény szólott:

 

- Kérdöznék valamit.

 

- Ejszen, hogy mitől kopac a pap?

 

- Bánja a macska a papot, bátya, csak azt mondja meg: Bedő Ráki hogy virágzik?

 

- Hát hallomásból úgy tudom, hogy: emböri körösztény meg nem közelítheti a cifra békát.

 

- Node, ne békázzon, hajja-é! - vágott belé Etédi Küs Anti.

 

Az öreg meghökkent, s ilyen értelem volt az arcán: nete, mit tud a csemöte! De csak urasan szólott:

 

- Helyben vagyunk, ecsém. Nem szólék semmit, csak ne szemetejj.

 

Kicsi szünet után újból egymáshoz igazodtak.

 

- Úgy értettem, hogy a tényálladékot mondja meg róla.

 

- E kicsiből kitelik: egy az, hogy a fiam el akarta venni, de a derága portéka szuszékba bútt előle; a másik ismént, hogy hozzád sem mönne el, mert előbb megbűzöli a legént.

 

Etédi Küs Anti csúfondárosan elkacagta magát, mint aki régen kezére tekerte már az aranyfonalat. De azért feszegette tovább a dolgot:

 

- Az én csókomnak majoránna-illatja van, bátya! S ha több kell: bűbájos harmatban megferedem, három éccaka virágok közi hengeredem, s mégis az enyém lesz!

 

Kele Menyhért ráhagyta, csak a pálcájával rajzolt karikát a levegőbe, s a közepét háromszor is keresztülszúrta.

 

Apránkint a falu fölé értek: egyik erre, a másik arra fordult. De Kele Menyhért búcsúzóul megkérdezte:

 

- Tudod-é, ecsém, hogy járt vót a recesenyédi kutya?

 

- Nem én, mert kend állott a poszton - felelte a legény, pedig ki ne tudná ezt a fontos példázatot.

 

Az öreg nem hagyhatta alul magát:

 

- Hát a furulyádon hány lik van?

 

- Kendnek kilenc, eszesebbnek még kilenc.

 

Így aztán, megszúrkódván egyik a mást szavakkal illendőképpen, ki-ki a maga epés titkával elmehetett hazafelé.

 

Este Etédi Küs Anti egy kis ládikóba zárta katonarüsztungját s minden háborús francos-férget, s feltette a hiú szádjába:

 

- Vesszen a zamatja, mint a berbécsbőrnek.

 

Aztán feredni kezdett: nagy örömében úgy vercselte magát, s úgy feszengett a vízben, hogy a kád ontoráját éppen az ige tartotta.

 

- Tollászkodik, mint párosodás előtt a vadgalamb - mondta künn a nagyanyja.

 

Etédi Küs Anti, kibújván a kádból, a háznépit ismét magára szabadította, s a további szépítő műveleteket előttük csinálta: valami szagos vizet a markába öntött, azzal az ábrázatját istenesen megsúrolta, ritkaszép bajuszát megkefélgette, s a haját a két füle tövire dédelgette. Az apja, ki az ágakkal fésültette a fejét, ártatlanul elhúzta a száját, s azt találta mondani:

 

- Kitudósodtál, legén!

 

- Játéka van mindennek s kivált a szerelömnek - kacagott Etédi Küs Anti; s hogy egyéb reperálni valója nem volt, az édesanyja elé állott:

 

- Így ha megfoghatom a szüvem párját, vajon mi lesz?

 

- Az esze rögvest elmegyen - mondta az asszony, s a fia nyakába esett:

 

- Ó te, édös angyalom!

 

A faluban egy miccre híre futott:

 

- Etédi Küs Anti hazaszabadula.

 

- Bedő Rákit rázza is mán az édös nyavalya.

 

Hát hadd legyen úgy, s hadd rázza, mert annak az a rendje.

 

Hanem Bakk Lukács estére kelve ismét kiállott az oldalba:

 

- Dehogy, esztendő sem kell, s bocskorra kap a világ.

 

A balga pásztor így ijesztette az emberiséget, de az ifjú szív egyebet vett tudomásul: világot útjából eltéríteni, illatozni, összeborulni; ó, Istenem, hogy táncol a vágy, be szép a vérnek útja, s ki-kicsordul meleg kelyhéből a lélek...

 

Vén Etédi Küs Ambrusnál mégis összebújt a háztáj:

 

- Vajon a régihez mene-é?

 

- Pedig éltemben akadály lenne, s hótom után nincs bajom véle - mondta a szigorú gazda.

 

- Nem csókafiú, hogy elvágjuk a szárnyát - vette kegyelmébe a jó asszony, s emiatt egy kicsit össze is zándorodtak.

 

A szerelem piros madara a falu felett, karikába repülve, vígan csicsergett:

 

- Egy a világ s a rózsáját csak szerelem nyílassa!

 

Etédi Küs Anti mentiben az égre nézett:

 

- Zeng a magosság.

 

Bedő Ráki szép topánkát húzott, hajába piros pántlikát, s leeresztvén, a térdével egyszint lengedezett. S úgy tíz tájban már a kapuzábénál rázta az epedés. De nem sokáig, mert Etédi Küs Anti az epedéstől hamar átalvette ezt a szép hivatalt: még messziről egymásnak futottak, s egy testté levének.

 

- Jaj, beh szeretlek, édösöm! - jutott szóhoz később a legény; de Bedő Ráki az ölébe esve, tovább csókolta, s azt sem vette fel, hogy a dereka remegésében a rokolyája köteje elszakadott. S ha már így esett, mi szebb annál, minthogy megbogozták szép-ketten. Pedig az ördög mind azt súgja ilyen drága alkalomkor:

 

- Lelkem-virágom, szakasszuk el a többit is!

 

Ó, szép ifjúság, ilyenkor csakugyan zeng a magosság.

 

Öreg Bedő szép köszöntést mondott a vejére levendőnek, s hitvese pisolyogva veregette két keze fejével a szoknyája elejét, ami szegény asszonynál azt jelenti, hogy fulladozik a szeretet tengerében. S mindezeken felül tündökölve látszott ki az Úrnak bölcsessége: sírva teremti a szegény embert, de megteszi egyedül azért, hogy ki ne vesszen a szeretet. S ezért ütött el a vén Bedő szava minden elhamarkodott örömkiáltozástól.

 

- Nyomorgunk, istennek-hálá.

 

Az ilyen embert a túlvilágon három angyal futásra készen szolgálja, s folyton dicsérő énekeket zengedezve. Az egyik angyal már a földre is szállott a Bedő Ráki képében, ki az első himnuszt Etédi Küs Antival éppen most teremti meg.

 

S szívekre borult a himnusz dallama, s könyörögve kívánkozott betölteni minden űrt:

 

- Jöjjetek és énekeljetek, mert meg nem csallak sohasem...

 

Az első, ki örvendezve repült a hívásra, Bedő Ráki volt, s a dallamot Etédi Küs Anti sugalmazta neki, kilehelvén forrón a maradandó szépség színét:

 

- E világon tiéd leszek: csókolj meg!

 

Az ördög már szaporán húzogatta le fekete lepedőjét a világ testéről, mikor a legény, búcsúzás fejében, szere-száma nélkül kezdte csókolni Bedő Rákit.

 

- Ilyen édességet, legén legyen, aki kóstol! - mondogatta az útban Etédi Küs Anti, majd otthon, amúgy ünnepi ruhában, mindjárt megbújt a sarjúba, s aztán feje felett bátran tarthatták országgyűlésüket a verebek.

 

Az eleven asszonyok, kik előtt tehetetlen minden titok, kacagva újságolták vén Etédi Küs Ambrusnak:

 

- Kendnek vagy jött meg a fia, vagy nem, de Bedő Rákinak meg a szereteje.

 

Az öreg legyintett rá, s elhúzta a száját, mintha mondta volna:

 

- A doktora én leszek.

 

Pedig elég bárdolatlan, aki ezt teszi fel magában, mert vagy a szíve gyökere szárad ki, vagy egyéb baj éri, de hogy az ördögök valahol a sötétben falhoz veregetik: az már holtbizonyos.

 

Mégis hasztalan volt a jó szellemek intelme:

 

- Térj meg, Etédi Küs Ambrus!

 

Hanem Etédi Küs Ambrus a térengető szellemeket, egyéb híján, pipaszárral elverte, s hogy a fia vallomást tett, azt mondta rá igen kurtán:

 

- Megellenzem, tudod-é?

 

- Nagy szó, de az érzelöm még nagyobb! - fellebbezett a fia.

 

S este ugyancsak elszakadt a Bedő Ráki rokolyája köteje.

 

Ezalatt a tornácos Etédi házban erejében feszült a vén gazda, s leckét adott a párjának is:

 

- Te kapattad el a fiadat, most tántorítsd el, hadd lám!

 

- Isten megfizeti, örökké ne ellenkezzék, hiszen én is szegén vótam, s mégis elvett: s bánja-é?

 

- Eppen nem bánom, de most más világ van, s tudd meg: a Bedő fámíliával hótomig nem keveredem!

 

Hanem Etédi Küs Anti napról napra éhesebb lett a gyenge leány után. A forró tengerben sápadtan lézengett, s álmai közepén a szíve felé kapdosott. S nappal az anyja sűrűn azon kapta, hogy tenyerébe vett fejjel emészti magát, de hát mitévő legyen, hogy mégis jó legyen? Bedő Rákit elhagyni? Ó, szent Egek ura, ezt nem képes megcselekedni, mert a szíve abban a pillantásban megölné.

 

S ilyen kínlódások végén egyelőre búnak esett. De ennek a búnak hovatovább ez lett a veleje:

 

- Ha ég s föld ellenem, mégis elveszem!

 

És végképpen a maga útjára állott, mert csak a rózsafakasztó hajnalokat hozta haza a vállán.

 

Bedő Ráki meleg kezét a mellére szorította minden virradáskor, mert úgy érezte, hogy ki akar hasadni a vágytól; s a párna közé dugta a fejét, hogy szabaduljon az asszonyi látomástól.

 

A szerelem rózsái között kacagva bujkált a szív, s megszerette nagyon a helyét. Azt pedig régen megmondta a pap is, hogy ki ahol jól érzi magát, maradjon ott. Szigorúan ezt vallotta Etédi Küs Anti is; s valamit tett fel magában, de két módos cimboráját megkerítette, s Kisasszony napján a falusi szövetkezetbe így együtt beállítottak. A két éfigazda rávakarintotta nevét az ördög levelére, s erre Antinak a markába jókora summát leolvastak. A pénzt zacskóba dugta, s olyan mosolygás jött az arcára, mintha szerelmének minden ellenzője a háta mögött jól megurusolva nyöszörgött volna. Dicséretére essék, szépet is mondott:

 

- Bedő Rákinak hajlékot építünk. De szentet, mint a betlehemi majorház!

 

Mire beesteledett, vén Etédi Küs Ambrusnak szűk lett a ház négy fala, s az acélat kettőbe harapta volna.

 

- Jaj, aki fenn van! Törlesztőt veve a nyakára, s mán kacag ország-világ!

 

Azon este nem is ölte el az álom, inkább az üstökét nyújtotta, s szeretett volna valakit bokán ragadni s keresztülvetni a csűr tetején.

 

Etédi Küs Anti ezalatt csillogó szemmel ette a színt s az üdeséget a gyenge leány arcáról, s már az epekedés határvonalát is meghúzta:

 

- Mindenszentek napjára miénk lesz a paradicsomkert.

 

Ezekben a napokban, csak a harag tiszteletére, apa s fia nemigen szólottak egymáshoz, de úgy negyed-ötöd napra lobbot vetett a vén ember:

 

- Akinek akaratjából a világra jöttél, az én vagyok s nem más.

 

- Szentigaz, de másodízben a saját akaratomból szeretnék a világra jőni.

 

- Úgyhát nem tágítasz?

 

- Nem biza.

 

- S mered elvenni tilalmam ellenére?

 

- Zokon ne vegye, de szüvemnek s lelkemnek becsülettel tartozom.

 

Etédi Küs Ambrusnak roppant a csont a markában, de erejével tehetetlen volt. Hanem súlyos, sötét szavakkal haragjának mégis eleget tett:

 

- Akkor ide bé nem, s te is ellégy a házamtól.

 

- Ez még nyilván nem szentírás - vetett ellen a legény.

 

Az öreg felkapta a fejét:

 

- Megmondtam, s úgy tégy, mert én nem játszódom a szóval.

 

Etédi Küs Antinak keserű lett a lelke, s fehér színén végigfutott a dac s az akaratosság:

 

- Szégyen, hogy ide jutottam, de még nincs világvége! S lássuk hát külön a bajt, ellenben térdet-fejet mégsem hajtok!

 

A szomorú leckét ilyenformán felmondták egymásnak, s nagy háborúságban tán felejtették is, hogy ennek vagy mind a kettő, vagy az egyik búját látja. De már a vérnek fekete magvát elvetették, s bár ijesztő szokott lenni a termés, de hát legyen, aminek lennie kell.

 

Csak éppen meg ne nyíljon a sötétben izzó homály, mert meleg véreső hullana belőle.

 

E perctől kezdve millió papnak kellett volna imádkoznia, mert Etédi Küs Ambrusné a veszedelem hideg illatját már megérezte.

 

Nincsen öröm bú nélkül,

Sem szerelem baj nélkül.

 

Hanem a bajt tódja-fódja az ember, s a szerelmet miből lehet, nem hagyja cserben. S tisztelet Etédi Küs Antinak, mert ő is így tett: a Nagy Gergely faluvégi bennvalóját kifizette, s a ház fundamentumát egy nap alatt másodmagával megásta. S ha szegényt szeretett is, megbecsülték, egyik úgy, mint a másik, mert a házhelye előtt az út mejékit épületfával telehordták, csak úgy kalákában, kicsi ital mellett s egy áldott nap alatt.

 

S tíz nap múlva bészarvazták a kicsi házat, s tizenkettő múlva szép havasi zsindellyel az utolsó likat is bédugták rajta. Etédi Küs Anti maga tette rá a fényes két keresztet.

 

- Még a püspök is feszedezhetne benne! - mondta boldogan.

 

Vén Etédi még a tájékára sem ment a háznak, nehogy a méregtől kihasadjon. Pedig széles vállát szerette volna nekivetni a falnak: hadd lám, milyen erős. De aztán letett róla, s azt számítgatta, hogy a jövendő majd csak észhez téríti a fiát, s irgalom nélkül, mert ahogy ő mondá:

 

- A ház nem termik gabonát, sem tejet nem ad, s akkor biza felkopik az álluk.

 

Szomorú, de ez az észjárás az igazságtól nem ütött messze, legfeljebb csak annyira, ahogy a kancsi ember lik mellé üti a saskarót.

 

Etédi Küs Ambrus nem is félt, hogy belébukik a maga politikájába, sőt az Istentől sem tartott miatta, mert a következő vasárnapon nyakasan s megfontolt lépésekkel ment a templomba, hogy egy kicsi jámborsággal verje magát. Hallott is szép orgonaszót s kemény intő igéket. S válogatva szedegetett is belőlük, de nyomban kárba veszett minden, mert a prédikáció végén nagy ájtatosan így harsogott a pap:

 

- "Az Anyaszentegyház házasulandókat hirdet: Etédi Küs Antal..."

 

Node, nekitüzesedett a vén székely: a felszedett igéket szélnek eresztette, s csak alig tudta megállni, hogy fel ne szökjék, s oda ne kiáltsa:

 

- Én, Etédi Küs Ambrus, az apja: megellenzem!

 

A jámbor híveket kiharangozták a templomból, de a vén Etédi imádságoskönyve még ma is emlegeti ezt a vasárnapot, mert úgy járt vala a gazdája kezében, mintha rakott szekér kereke alá került volna.

 

Bedő Ráki kacagva és béhunyt szemmel tartotta kar alá a derekát, s ajaka a szapora melengetéstől jobban s jobban tüzesedett. S mellette a legénynek fémlett a szeme, s tartani lehetett attól, hogy meggyúl, amire ráveti.

 

A szegénységben is pompázott a kinyílott rózsa, s a jövendő sok cudar réme láthatólag elült. De a fák között sírni kezdett az ősz kitartóan, s csak néha esett egy-egy levél a szájára:

 

- Emlékezzél te is, ember!

 

Etédi Küs Anti azt vetette ilyen intelmekre:

 

- Előbb tegyen, mire emlékezni jólesik.

 

Hát kedvezett is neki mind a remény, mind a valóság, mert halottak napjára szüve-párjával együtt feltámadott az új életre, elmondván a hitet:

 

- Holtomiglan, örömben, bajban...

 

Egy szépszavú tudós székely levett kalappal búcsúztatta Bedő Rákit az apai háztól:

 

- Immár, édösapám, rólam kezed leveszed; és te édösanyám, gondjaidból kihullatsz: mivel eljött, kivel éljem éltemet s változása napomnak...

 

Némelyek rikótoztak, mások pityeregtek, csak a komoly szakasz búvárkodott az üvegeknél. De Bedő Ráki szárnyára ereszkedett: a faluvégén bészállott a kicsi házba, s fehéren, reszketve s szépen odabújt Etédi Küs Anti szívéhez:

 

- Ó, uram, s szeretőm s királyom!

 

Sokáig súgtak, búgtak, szerelmeskedtek, aztán a pompás rózsakertben illattal betakarództak, miközben Etédi Küs Anti vágyainak tánca közül felsóhajtott:

 

- Zeng a magosság!

 

Új nap virradt a falura s az élet két új embert taszított be a sorba, melynek az eleje valahol bűnbánva hányta a keresztet a sír szádján, de a legvége a faluban még a szerelem táncát járta. S az Isten legpontosabb szentje, aki a házasemberek listáját vezeti, alig végezte be reggeli imádságát, már a nagy könyvhöz ugrott, s írni kezdte:

 

- "Etédi Küs Antal" - de itt megállott, s a halál napját nem tudta hova tenni, pedig az is rátartozott, s tudnia kellett volna, hiszen öröktől fogva el vagyon az döntve. S így esett meg, hogy ez a rubrika üresen felejtődött, mintha Etédi Küs Antinak örökké élnie kéne.

 

Faluszerte tisztelet járt az ifjú párnak, mert olyan szépen éldegéltek, hogy öröm nélkül nézni sem lehetett. A cigány minden találkozáskor kétrét görnyedt a gazda előtt, s nagy szertartással sűrűn mondta kedves jókívánságát:

 

- A zsisten sáporítsa meg a kedves csáládot!

 

Bedő Ráki ilyenkor megszorította az ura kezét, s édesen összemosolyogtak.

 

De akinek rossz mája van, az visszafelé cselekszik: akkor kacag, mikor mások sírnak és viszont: Azért mondom, mert Kele Menyhért a nyári vitát az emlékiben újra felidézte, s összehúzott szemöldökkel így szólott a fiának:

 

- Láddeg, nem mindenki olyan tatar legén, mint te!

 

Az ifjú csak legyintett:

 

- A nap feljő, de le is menyen.

 

Vén Etédi Küs Ambrusnál sem állott be fordulat. Ellenkezőleg: módos házában szüntelenül morgott, mint egy barlangi medve, kinek oldalában rozsdásodik már a golyó.

 

Napok futottak el, miket egy mord óriás, valahol a világ szélén, rakásra hajigált. Daloló tündér napkeletről újakat eregetett ezüstkötényéből, s az emberek hálálkodtak érte.

 

De Etédi Küs Anti előtt már le-leszállott a szegénység madara. A fejét ugyan félrekapta, de a kenyérből szűkön vágott. S azért mégis: szép összeborulással magát is, párját is tovább ámította. Csak az álom kerülte el mind gyakrabban a szemét: ilyenkor aztán az ágyában felkönyökölt, s mosolyogva nézte a feleségét. Ez a mosoly a szája végén mégis eltörött:

 

- Nem vetettünk, mert nem volt hova; s nem aratunk, mert nincs hol.

 

Öreg Bedőék, amíg tudtak, segítettek egy-egy fél véka búzával, kupa tejekkel, verőmalaccal, kotlóstyúkkal, de télire ott is panaszra fordult az egér, mivel az asszony csak úgy sütött, ha a gazda egy-egy szekér fát a városba eldöcögtetett. Etédi Küs Ambrusné is szúrt ugyan egyet-más jókat, de csak gyéren s nagy titokban, mert tekintélyes oka volt rá, s ezt így mondta:

 

- Ha őkelme megtudja, a derekamat igyenesen letöri.

 

A Jézuska is megszületett, de Etédi Küs Antiék a farsangon nem sokat vigadoztak. Egyszerű okból, amit adószedéskor így mondott volt az egykori ember:

 

- Mert a garas nem fiadzik, ahol nincs.

 

Az ifigazda, habár az elöljárók cimboráltak is véle, mégis másnak faragott, s napszámmal keresett ritka forintokat, de azokból csidma lett a Bedő Ráki gyenge bábójára s egyéb melegítő a harmatos testére, mert az asszonyfélét takargatni kell, mint a nemes oltovány-ágat.

 

A legkeményebb időt mégis a tavasz hozta, s biza megesett gyakorta, hogy csak sült pityókát ettek vacsorára. De a szegénységet egy áldott fénysugár most is örökké szembekacagta:

 

- Szeretlek, s megigézem a verejtéket is, hogy kenyérré váljon asztalodra.

 

Kaszáláskor füveket vállalt átajában. Hajnalonkint lopva csókolta meg a feleségét, s a virradással együtt állott a rend fejéhez. Konok ereje s akarata alatt hódolt neki a munka, de sokszor azon kapta magát, hogy megáll a rend közepén, s a száját, mire izzadság futott, összeszorítja:

 

- Én, az Etédi Küs Ambrus fia, kire köblös fődek ásítanak, napszámba?!

 

De aztán megint elmosolyodott:

 

- Bedő Rákiért a véremet is belévetem a fődbe.

 

S tovább fektette a rendet, s zengedezett is szép éneket:

 

Én-istenem, adj jót érnöm,

Amíg élek, véle élnöm...

 

Egy kacagó szemű angyal a ház felett lebegett, s az egyik éjfélkor örömhírt vitt a magasba:

 

- Bedő Rákinak fia született, úgy hívják: Etédi Küs Antikó.

 

Az apa örömében keresztet vetett:

 

- Hiszek egy Istenben, ki elküldé angyalát.

 

S ezután, ha megállott a rend közepén, még a kalapját is elvetette, s csillogó szemmel nézett el a hegyek felett:

 

- A fiam, a kettőnk fia! Ejh, szemenkint is összegyűjtöm neki a búzát, mint a galamb!

 

Etédi Küs Antikó már mosolygott, a két mákszem tenyerét csapkodta össze, s az anyja fülén keresztül akart nézni. Az apja le sem vette a szemét róla: hej, milyen legényt nevelek én belőled! De aztán valami cudarul a szívébe nyilallott, s a kalapját a szemébe húzva, kiállott a kapuba: ki-ki szaporán és méltóságos örömmel hordta haza búzáját a határról. S ekkor újra vér csordult a szívéből:

 

- Sem búzám, sem béfogó marhám. Nekem: Etédi Küs Antinak?! S hogy ezen az őszön se vessek? Még a fiamnak se?!

 

És addig háborgott a kínban s a gyermek feletti örömében, míg merész dolgot határozott. Még egy hétig hányta-vetetté, de végül is megadta magát: ha szíve s lelke van, kibékél, hiszen apa, mint én...

 

Etédi Küs Ambrus már annyira belesárgult a mérgébe, hogy olyan volt, mint egy nagy viaszgyertya. A csontjai kiállottak, mint régi vár falán a megaszott kövek, mikre a vihar szokott ráülni. Éppen az időjárást nézte a kalendáriumból, amikor a fia belépett:

 

- Eljöttem, hadd lám: mi szava van.

 

Az öreg sárga színében gúnyosan kacagott:

 

- Hát a szerelöm?

 

- Azt ne bolygassuk, de apa vagyok s kelmed is az. Van-é szíve, s érti-é szómat?

 

A vén gazda erre sem engedett fel, csak az arccsontjait mozgatta meg:

 

- Még nem hótam meg, s amint mondtam vót, eppen addig tart.

 

Etédi Küs Antinak rettentő méreg cseppent a szívére, kicsit elszédült az indulattól s a kíntól, de megtikkad nyomban, ha ki nem mondja a szót:

 

- Most már én tagadom meg! Tanúm legyen az Isten, aki fenn van!

 

És kiment egyébként békességgel, pedig lázadott veszettül a vére s minden izma.

 

Az öreg széltében s hosszában mogorván s lélekben megindulva mérte a szobát.

 

De Etédi Küs Anti a kapunál megtorpant s ha ég szakad, úgysem tudott volna tovább menni. S mint a perzselő tűz, az eszén keresztülfutott a szörnyű igazságtalanság, ami szentséges szerelme miatt szakadott rá, mint égrekiáltó fekete ítélet. Szeme előtt sötét, tömött színbe futott minden, a vér a fejébe, s akkor, mintha egész testében lángot vetett volna, felordított a kapura esve:

 

- Nincs lakója az égnek! Sem Isten, ha tűri ezt! Hordjatok tüzet, hogy égjen meg, akinek lelke nincsen!

 

Néhány ember összefutott. Elsőnek Kele Menyhért fiastul, kik éppen a mezőről jöttek arrafelé.

 

- Tudja meg a világ, az egész! - ordított Etédi Küs Anti.

 

- Emberek, ennek az esze meghibádzott! - kiáltotta Kele Menyhért vészes hangon.

 

Arcok elfehéredtek, veszedelem szele szállott setéten.

 

Etédi Küs Anti a tömeg közé ugrott.

 

Kele Menyhért ravaszul feljajdult, mintha az inába haraptak volna: - Veszett ember! Üssétek, a falut is összerágja!

 

S e pillanatban ifi Kele Menyhértnek megvillant kezében kétszer a villa, s Etédi Küs Anti véres fejjel a porba esett.

 

- A nap feljött, s most lemegyen - sziszegte a legény, s még ütésre hajlott szomjasan, de mint törtető, szomjas vad Etédi Küs Ambrus kiszökött a kapun: s csak újabb sikoltás, s ifi Kele Menyhért nyekkenve béfordult a sáncba, s nyomban reá az apja.

 

Asszonyok zokogtak, férfiak színt váltottak. S a halál lehelete ijesztőn szállott a tömegre, minek a közepében egy kimagasló, bozontos fej meghajlott, s a konok sárga arcon két könnycsepp hengeredett végig.

 

Etédi Küs Ambrus a fiát siratta.

 

Ezalatt Bedő Ráki mosolyogva játszott a fiával, s kicsike kis kezét csókolgatta s mondta:

 

- Világteremtésire olyan, mint az apja.

 

S eljöhetett már a fekete szárnyú madár, s elhozhatta kicsi Etédi Küs Antikónak a gyászhírt, mert ő ezen is mosolygott, hiszen csak az anyatejet ismerte még. Hanem el fog jőni az idő, amikor ő is felnéz majd az égre, s megcsókolja az emberi kínt, mondván:

 

- Zeng a magosság.

 

Mert az ő drága édesanyja újra csak azt mondja:

 

- Világteremtésire olyan, mint az apja.