Az erdőt járó emberek leggyakrabban az erdei pityer énekét hallják, nem is az erdőből inkább az erdőszélről vagy a vágásterületek magányos fáiról. Jellemző, hogy felrepül, és alászállva énekel, akárcsak a mezei pacsirta. Ám ennél sokkal ritkább a rozsdástorkú! Soha nem felejtem el a vele való első találkozást.
Közel harminc éve, a kiskunsági szikes tavak körül láttam meg az első példányokat, amelyek olyan szelídek voltak, hogy mellettük költöttem el ebédemet. Azóta tudatosan keresem őket abban az időszakban mikor esélyes lehet a találkozás a megfelelő élőhelyen. Ha a műholdas térképre tekintünk, feltárul Szentimrefalva határában az a láp és mocsárvidék, amely felülről olyan, mint egy tundrai táj. A madarak ezeket az élőhelyeket vonulásuk során nagyon hamar megtalálják, és ami a legszebb, ide mindig visszatérnek. Az itteni élőhelyen belül is lehet szép zugokat, eldugott érintetlen foltokat találni. A gyapjúsás például nagyon megfogyatkozott idehaza, de piciny foltjait itt sikerül mindig megtalálnom.
A pityert az ember mindig akkor szúrja ki, mikor felrepül, majd az említett erdei pityerhez képest más hangot hallunk. Jellemző az is rá, hogy a terület körberepülése után vissza is száll kedvenc táplálkozó helyére. És ilyenkor következik a legszebb része a megfigyelésnek, a sáros rögök vagy éppen a középmagas fűben bujkáló madarat meg kell találni. A nászruhában lévőknek kora tavasszal téglavörös melle és torka van, míg őszi vonulásuk során a nyugalmi ruhások majdnem úgy néznek ki mint az erdei pityerek, a különbség pusztán annyi, hogy a hátán fehér csíkokat visel, az oldalán lévő csíkok pedig erőteljesebbek mint az erdeinek.
Ebből is látszik, hogy nehéz szakma a madarászás, de minden pillanata megéri, amelyhez hozzátartozik még a lápok mentaillata is.
Írta és fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor
.png)
Kommentáld!