A Pappochelys őslény igazolja, hogy a teknősök a két halántékablakú Diapsidákhoz tartoznak.

 

 

A molekuláris vizsgálatok már korábban is ezt sugallták, de itt az első fosszilis bizonyíték. Más csoportokkal összehasonlítva a teknősök viszonylag gyakoriak az ősmaradvány anyagban. Ez el is várható egy olyan csoport esetében, amely csontos páncéllal rendelkezik, és édesvízi vagy tengeri környezetekben fordul elő, ahol sokkal jobbak a fosszilizációs esélyek, mint a szárazföldön. A teknősök kialakulása és korai evolúciója körül azonban még mindig nagyon sok a bizonytalanság. Ez főleg két tényezőre vezethető vissza: egyrészt egymásnak ellentmondóak a genetikai és a morfológiai vizsgálatok eredményei, másrészt pedig hiányoznak az átmeneti tulajdonságokat mutató ősmaradványok a kritikus időszakból. A molekuláris vizsgálatok szerint a teknősök a Diapsidákhoz tartoznak, amelyeknek a koponyáján két halántékablak található. Ide sorolják még a kígyókat, a gyíkokat, a dinoszauruszokat (ideértve a madarakat is) és a krokodilokat. A ma élő teknősöknek viszont nincs halántékablaka (ún. anapsid koponya).

A rendelkezésre álló vázelemek, melyek alapján rekonstruálták a Pappochelys rosinae koponyáját (Schoch & Sues, 2015 alapján).
Illusztráció: SciencyThoughts

Korábban két olyan korai hüllőnemzetséget írtak le, melyek jó úton haladtak a teknőssé válás felé, és közelebbi rokonságban álltak a teknősökkel, mint bármely más csoporttal. A Dél-Afrikában előkerült, 260 millió éves Eunotosaurus gyíkszerű állat volt, amelynél T-alakú keresztmetszetet mutató széles bordák védték meg a belső szerveket. Ezt a leletet hatalmas időhézaggal követi a 220 millió éves, már sokkal inkább teknősszerű kínai Odontochelys. Itt részben már kialakult a páncél (kifejlődött a plastron; a hasi teknő), és a csőrszerű száj, de megmaradtak az oldalsó fogak és az állat hátát még lapított bordák védték páncél (carapax) helyett. A legidősebb ismert igazi teknős körülbelül 214 millió éves, és eddig Thaiföldről és Németországból kerültek elő a maradványai (Proganochelys, összeolvadt hasi és háti páncéllal).

A Pappochelys rosinae rekonstrukciója, kiemelve azokat a vázelemeket, amelyekből a későbbi teknősöknél kialakult a hasi és a háti páncél.
Illusztráció: Rainer Schoch, Staatliches Museum für Naturkunde Stuttgart

A Nature folyóirat közelmúltban megjelent tanulmányában a stuttgarti és a washingtoni Természettudományi Múzeum kutatói egy új korai teknőst írtak le Németországból, amely mind felépítését, mind korát tekintve átmeneti helyzetben van az előbbi két ősteknős között. A ritka leletek Baden-Württemberg tartományban kerültek elő, a Schumann-kőfejtő középső-triász (240 millió éves) agyagos kőzetéből. Az új fajként leírt állat a Pappochelys rosinae nevet kapta. A Pappochelys nemzetségnév jelentése „nagypapa teknős”, míg a rosinae fajnév Isabell Rosin előtt tiszteleg, aki a vizsgált ősmaradványokat preparálta. A lelőhelyen 20 töredékes lelet került elő, de az új fajt a két legjobb megtartású példány alapján írták le. Az egyiknél a részleges csontváz elemei illeszkednek egymáshoz, azonban hiányzik a koponya. A másiknál a csontváz elemei elmozdultak egymástól, viszont megvan a koponya egy része is.

A Pappochelys rosinae egyik kipreparált példánya
Fotó: Rainer Schoch, Staatliches Museum für Naturkunde Stuttgart.

A Pappochelys rosinae kistermetű, lapított és megnyúlt testű, alig 20 centiméter hosszú állat volt. Teste széles, a koponyája kicsi, a farkának hossza pedig a teljes testhossz felét is elérhette. Az igazi hasi teknő még hiányzott, de már számos nagyméretű csontos lemez alakult ki a hasi oldal bőrrétegén belül. Ez utóbbi csontos elemek valószínű előfordulását már korábban feltételezték az ősi teknősszerű állatoknál, de eddig még soha nem találták meg egyetlen ősmaradványnál sem. A háti oldalt (csakúgy, mint az Eunotosaurus és az Odontochelys esetében) vastag, lapított, T keresztmetszetű bordák védték. A Pappochelysnek nem volt csőre, a fogak megmaradtak a száj oldalsó és elülső részén is. A szögszerű fogak arra utalnak, hogy férgekkel és egyéb lágytestű állatokkal táplálkozott. Az egykori sekély tóban lerakódó bezáró kőzet alapján a Pappochelys félig vízi, félig szárazföldi életmódot folytatott. Kiemelkedően fontos tulajdonság a töredékes koponyán megfigyelhető két pár halántékablak, ami egyértelmű teszi a faj Diapsida jellegét, és erős támogatást nyújt a korábbi genetikai eredményeknek.