Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a depresszió világszerte, így Magyarországon is népbetegségnek számít.

Szerző:N. Trencsényi Klára

Ezt a tendenciát azonban igen nehéz pontos egészségstatisztikai adatokkal alátámasztani. 

„Tetézi a bajt, ki elfedi”

Ennek egyik oka az, hogy sok, súlyos hangulat-, érzelmi, viselkedési és teljesítményzavarral küszködő ember nem kerül az egészségügy látóterébe, mert vagy maga próbál megküzdeni a tüneteivel, vagy tart a stigmatizálódástól, a pszichológiai, pszichiátriai kezelésekhez társuló előítéletektől, viszont nincs tisztában hangulatzavarai, rossz érzelmi állapota, közérzete, munkateljesítménye hanyatlásának, azaz depressziójának hosszú távú, lelket, érzelmeket, társas kapcsolatokat és a szervezet egészségét aláásó következményeivel. 

A másik ok, ami miatt a depresszióban érintettek számáról nem kaphatunk pontos képet: az ún. latencia. Ez az jelenti, hogy a depresszió sok esetben valamilyen bántó és állandósult testi panasz, betegség formájában jelenik meg, és a különféle orvosok a páciens aktuális panaszait kezelik.

Hajlamosító tényezők „belül” és „kívül”

A köztudatban is az él, hogy a magyar emberek melankóliára hajlamosak (ennek igazolásául a magyar nemzeti Himnusz sorait szokás felhozni példának). Pszichiátriai tanulmányok sokasága taglalja kérdést: depresszív, öngyilkos hajlamú nép vagyunk-e, és ha igen, mi ennek az oka? 

Arról azonban, hogy a magyar népesség valójában hol is helyezkedik el manapság e mentális betegség gyakoriságát mutató európai vagy világtérképen, különbözőképpen vélekednek maguk a lélekgyógyászok is. 

A derűlátóbbak szerint a depressziót tekintetve is lépést tartunk a világgal, előfordulási gyakorisága semmivel sem magasabb nálunk, mint más – jólétinek nevezett – országokban. A szakemberek másik csoportja ugyanakkor azt állítja, hogy hazánkban évről évre nő az érintettek száma. 

Becsült adatok szerint Magyarországon ez idő szerint mintegy kétszázezer embernél regisztrálhatók a hangulati és érzelmi instabilitás enyhébb vagy kifejezetten súlyos tünetei. 

A „depressziós nemzet vagyunk” álláspontját képviselők azzal érvelnek, hogy ennek az emberi életminőséget, sőt az életkilátásokat is súlyosan veszélyeztető pszichiátriai betegségnek a kialakulásában – a genetikai és hormonális tényezők mellett – nagy szerepet játszanak bizonyos, kedvezőtlen jelenkori pszichoszociális tényezők is, amelyekből egyre több van mindennapi életünkben. Ilyenek: a felgyorsult életvitel, ami károsan hat az egyén lelki egyensúlyára, a munkahelyi túlterhelésből, bizonytalanságból, a magánéleti elvárásokból, konfliktusokból, az emberi kapcsolatok fellazulásából, az egyén anyagi gondjaiból származó tartós stressz. A szociális támasz, az énerősítő tényezők hiánya vagy gyenge volta, az intim kapcsolatok és a szociális integráció hiánya nyilvánvalóan növeli a depresszió kialakulásának valószínűségét. Ezek olyan rizikófaktorok, amelyek elbizonytalanítják az egyén önértékelését, következesképp hatnak a teljesítőképességére, aláássák a megküzdési készségét, majd a lelki-testi egészségét. 

Ez a mentális zavar, pszichiátriai betegség legnagyobb arányban Afganisztán, legkisebb mértékben Japán népességét sújtja, Közép-Amerikában, Közép- és Délkelet-Ázsiában pedig a munkaképtelenné válás vezető oka. 

Amennyiben a kezeletlen betegek száma ilyen ütemben nő – és nemcsak itt-ott a világban, de nálunk is –, úgy tíz éven belül ez lesz a második leggyakoribb, a munkaképesség-csökkenéséhez vezető pszichés betegség (amely több mint kétszáz, munkaképtelenséget okozó megbetegedéssel, balesettípussal hozható összefüggésbe). 

Egyetemi kutatók százai vizsgálják világszerte, hogy milyen következményei lehetnek a depresszió terjedésének, ha azt a szakemberek – a különféle kezelési módokkal – nem tudják megállítani. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a pszichiátriai betegség súlyos terheket ró mind az adott társadalom egészére, mind az egyénre.

Hogy is állunk?

Az egyéni tehertételek/következmények között az egzisztenciális ellehetetlenülés mellett a legsúlyosabb következményként az öngyilkosságot tartják számon a szakemberek. Ezek száma az elmúlt 45 évben világszerte meredeken, azaz 60 százalékkal emelkedett. (A „befejezett” öngyilkosságok a világon mindenütt a férfiaknál, az öngyilkossági kísérletek pedig a nőknél gyakoribbak.)

Az önpusztításra való hajlam Magyarországon sok száz éve közismerten magas. Ezek 80 százalékának hátterében – ma már tudományos kutatásokkal igazoltan – a depresszió áll. Hazánkban 2010-ben százezer emberből mintegy huszonöt lett öngyilkos, de az ilyen irányú kísérletek száma jóval magasabb (15-20 próbálkozás közül általában egy végződik halálesettel) volt. 

Becsült adatok szerint a nem kezelt depressziós betegeknek mintegy 20 százaléka vet véget életének, 35-50 százalékuk legalább egyszer megkísérli az önpusztítást, amit hosszabb-rövidebb idő elteltével egy újabb, már „sikeres” próbálkozás követ. 

Míg a nyolcvanas évek közepén még közel 5000 magyar lett öngyilkos, a rendszerváltozást követő évektől 2006-ig az öngyilkosságok száma csökkenő tendenciát mutatott, és kb. felére csökkent a nyolcvanas évekéhez képest, majd néhány éven át stagnált. Ez nemcsak a viszonylag jól működő szakellátó rendszernek (pszichiátriai szakrendelések, kórházi osztályok, az Országos Pszichiátriai és Neurológia Intézet működésének, a lelkisegély-szolgálatok, mentálhigiénés központok létrejöttének) volt köszönhető, hanem a pszichológiai ismeretterjesztésnek is. 

Sajnos az utóbbi öt-hat évben az öngyilkossági statisztika ismét romló tendenciát mutat. A 2008-as gazdasági válság kirobbanása óta egyes országokban – például Görög-, Olasz- és Írországban, valamint a legsúlyosabb gazdasági megszorításokat végrehajtó balti államokban, illetve a kelet-európai országok közül elsősorban Magyarországon – sajnos újra növekszik a depresszió és a vele összefüggésbe hozható öngyilkosságok száma is. 

Magyarország mára az öngyilkossági „világranglistán” a hatodik, Európában a második helyet foglalja el (csak Litvánia előz meg bennünket). Az „élen” állók között találjuk Lettországot, valamint Fehéroroszországot és Oroszországot is. 

Abban ugyan megoszlik a hazai pszichiáterek véleménye, hogy depressziós nép vagyunk-e, abban azonban mindkét „tábor” egyetért, hogy a betegség korai felismerésével, hatékonyabb, komplex (gyógyszeres és pszichoterápiás) kezelésével a kór tünetei mérsékelhetők, a depresszív időszakok visszatérése ritkítható, az egyén életminősége javítható, és az öngyilkosságok száma is jelentősen csökkenthető.