„Egymás után dördültek a lövések, de már nem lehetett tudni, hogy melyik honnan jött. Aztán csönd lett.

Az asszony ott állt még mindég a háznál, a kutya mellett, és úgy érezte, mintha minden megfagyott volna körülötte. A levegő, a csönd, a világ. Aztán az erdőből kiugrott egy csendőr, és futni kezdett a döglött ló felé. Puskáját a kezében tartotta. Megismerte. A fiatal volt, a pödrött bajszú. A döglött lónál megállt, és egy pillanatig nézett valamit lehajolva. Aztán fölegyenesedett, és belefújt a sípba. Az erdőből kilépett a másik csendőr. Kiáltozás támadt lent is, emberek tódultak elő az erdőből. Mire az asszony odaért, a két csendőr ott állt már Bandilla mellett. Hasán feküdt, puskája keresztülvetve az elesett lovon, arca a fűben. Homlokából feketén folyt a vér.

– Ki ez az ember? – mordult rá szigorúan a csendőr. – Az apám – felelte halkan az asszony, és lehajolt a halotthoz. – Bandilla volt a neve. A fiatalabbik csendőr meglepetten füttyentett. – A bandavezér? – Az apám – felelte halkan az asszony, és megsimogatta a halott ember borzolt, ősz haját. Tenyere véres lett.

A csendőr lehajtotta a fejét, és elfordult. Leoldott a lóról egy pokrócot, és ráterítette a halottra. Odébb Teofil feküdt a földön, és halkan nyögött. A csendőrök odamentek hozzá. Lehajoltak, nézték. – Haslövés – mondotta az idősebbik, és legyintett. Az asszony gyöngéden ráhajtotta a pokróc szélét a Bandilla fejére,aztán odament Teofilhoz.

– Jaj – nyögte az ember, és ijedt szemekkel nézett föl reá –, jaj… Az asszony leguggolt melléje. – Fáj, Teofil? Ölébe vette a fejét, és kezével végigsimított a sovány, szakállas arcon. – Már nem… – nyögte a sánta. – Már nem fáj… de borzasztó dolog meghalni…

Az asszony belenézett az ember meggyötört szemeibe.

– Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó…

A sebesült fölnyögött. Szemei lázasan remegtek.

– De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet, Nuca…

Az asszony keze megpihent a forró homlokon. – Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel, Teofil.

Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel.

És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod.

Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor ferednek…

Az asszony beszélt, és a csendőrök levették fejükről a csákót, és ott álltak mellette. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe.

jött föl a nap, és vörös fényét rávetette a mozdulatlan arcra. A csendőrök megmozdultak. A fiatalabbik pokrócot hozott. Az öregebbik megérintette az asszony vállát. –

Gyere! Az asszony lassan letette öléből a mozdulatlan fejet a földre, és fölállt. Aztán már nem volt ott egyéb, csak egy pokróc, s alatta valami néma, holt dolog, ami még néhány perccel azelőtt Teofil volt.”  

/Wass Albert: A funtineli boszorkány/

                     Tavasz-várás