Sokunk számára a mediterrán hangulatot árasztó feketefenyők éppúgy a balatoni tájhoz tartoznak, mint az utakat kísérő platánok és jegenyék, vagy a domboldalakra kúszó szőlőültetvények. Mostanában a feketefenyő-ligetek rozsdaszínben „pompáznak” a Keszthelyi-öböl felett, ami annak jele lehet, hogy már nem sokáig látjuk őket.

Az elmúlt héten egy sajtótájékoztatón vettünk részt Gyenesdiáson, ahol képet kaphattunk arról, hogy az elmúlt két év száraz időjárásának köszönhetően szinte összeroppant a Keszthelyi-hegység feketefenyő állománya. Az eseményt nem nehéz a klímaváltozás számlájára írni, jóllehet a kép ennél összetettebb. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a tanulságokat úgy összegezzük: a tájidegen fafajokat előbb-utóbb eléri a végzet, így vagy úgy.

A feketefenyő a Földközi-tenger közelében őshonos, így Magyarországon is a száraz, meleg éghajlatú területeken próbálkoztak a telepítésével, részben fája miatt, részben hogy a mostoha termőhelyeken is legyen erdő, ami megköti a talajt, mérsékeli a szeleket. A Balaton mellékén a feketefenyőt többek között a Festetics család kezdte telepíteni a Keszthelyi hegység évszázados legeltetés hatására kopárrá vált hegyoldalaira. A fafajt egészen a múlt század 70-es éveiig ültették, ligetei télen is sötéten zöldellnek a Balatont övező hegyeken. Sajnos a feketefenyő alatt – ahogyan sok más idegenhonos fafaj esetében is - természetes élővilág kevéssé tudott fennmaradni, ezek a kultúrerdők szinte „üresek”. Idősebb, zárt állományai ráadásul tűzveszélyesek is.

A feketefenyő egyedei évek óta pusztulnak a Budai-hegyekben is; sok állományuk pedig a tűz martalékává vált. Az erdőgazdálkodók lassan igyekeznek lecserélni a hazánkban őshonos tölgyekre, kőrisekre, amelyek, ha hagyják, maguktól is visszafoglalják a számukra alkalmas termőhelyeket. Ha a váltás fokozatos, a kiránduló szinte észre sem veszi. (A feketefenyő szerepéről, lecserélésének fontosságáról szól a WWF Magyarország egyik tanösvénye is, amelyet mintegy tíz éve a Pilisi Parkerdő Zrt.-vel együtt hozott létre a budai Látó-hegy lábánál.) Itt a Balatonnál fokozatosságról azonban szó sincs. A száraz évek nyomán fellépő gombakárosítás – ún. „tűvörösödés” – miatt közel négyezer hektáron kell az egyszerre elpusztuló fenyőket kitermelni, két év alatt elvégezve a munkát, amit ugyan már beterveztek, de sokkal hosszabb távra.

A munkák várható nagyságrendje arra ösztönzi a helyi állami erdőgazdaságot, a Bakonyerdő Zrt.-t és a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot, hogy együttműködve, közös koncepció mentén dolgozzanak, és a tennivalókról közösen tájékoztassák az érdeklődőket. (Akikből most még talán nincsenek sokan, de várhatóan többen lesznek, amint elkezdődik a nagyarányú fakitermelés.)

Ahogy Puskás Zoltántól, a nemzeti park igazgatójától megtudtuk – nem lesz több kopárfásítás. A fő cél helyette az, hogy a természetes folyamatokat segítve őshonos erdők jöjjenek létre. Ahol ennek gátat szab a sziklás terepen kialakult alig pár centis talaj, ott pedig gyepek lesznek a jövőben, ahogy régen is. A nagy fajgazdagságú dolomit sziklagyepek „kapják vissza” köves otthonukat, miután lekerül róluk az idejét megszolgált fekete fenyő. A fafaj-csere és a természetes élőhelyek rehabilitációja Natura 2000 területeken alapvető cél.
A rozsdálló koronájú fenyőket elnézve felmerülhet a kérdés, hogy érdemes volt-e évtizedeken át telepíteni őket olyan termőhelyekre, ahol a hazájuktól eltérő körülmények között végül pusztulásra ítéltetnek. Bizonyos szempontból talán mégsem volt hiábavaló, hiszen alig több mint százötven éves ittlétük alatt a fenyőerdők sok helyen segítettek létrehozni a termőtalajt, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy most az őshonos fajok lassan vissza tudjanak települni. Részben a fenyőknek köszönhető tehát, hogy a Balaton környékének hegyei egyszer újra zöldek lesznek, és az erdei élővilág is gazdagabbá válik. Néhány példányuk pedig biztosan sokáig túlél még a Balaton partján, feketés lombjával emlékeztetve a táj történetére.

Gálhidy László