A Hegyvidéken élő madarakról már többször írtunk lapunkban, a rovarvilágról azonban talán még soha. Pedig a lepkéket, legalább is a nappal repülő, színpompás fajokat, amelyekben bővelkedik kerületünk, szinte mindenki kedveli. Brit kutatók szerint nem a madarak pusztulnak leginkább az ember erőszakos terjeszkedése miatt, mint eddig hittük, hanem a lepkék. Pedig a legtöbb faj egyáltalán nem kártékony. Adalék a Normafa ügyhöz. A Hegyvidék c. újság 2009-es cikke.

Bálint Zsolt a nappali lepkék szakértője a Magyar Természettudományi Múzeumban, ráadásul a XII. kerületben lakik, így igazán illetékesként vezetett be minket a hegyvidéki lepkefajok színes világába. Az első magyar lepidopterológusok, vagyis lepkészek, gyakran nyaraltak, ennélfogva lepkét is gyűjtöttek a Svábhegyen. Itt lakott Koy Tóbiás, akinek lepkegyűjteményét, az általa használt egyedi dobozokban ma is elkülönítve őrzi a Természettudományi Múzeum. Frivaldszky Imrének, aki a Koy-gyűjteményt megvásárolta, villája állt a Svábhegyen, mint ahogy Emich Gusztávnak is, aki A kis lepkegyűjtő címmel könyvet is írt a témáról. Az Emich-gyűjtemény később Londonba került.

A Normafa és a Harangvölgy az egyik lepkében legfajgazdagabb terület hazánkban. Több mint száz színpompás képviselőjük él ezen a kedvelt kirándulóhelyen. A csíkos boglárka egyedül itt fordul elő a Kárpát-medencében. Nevét onnan kapta, hogy a halványbarna nőstény és az ultramarinkék hím hátsó szárnyának fonákján fehér csíkocska látható. Az állat semmi kárt nem okoz, hiszen kizárólag a (szép pillangós virágokat hozó) homoki baltacím a tápnövénye, amely nagy telepekben tenyészik errefelé. 

A kilencvenes évekre riasztóan megfogyatkozott a csíkosboglárka-állomány. Félő volt, hogy eltűnik, ezért a fajt fokozottan védettnek nyilvánították. A Természettudományi Múzeum munkatársai 1999-ben a Duna-Ipoly Nemzeti Park megbízásából monitorozták a lepke élőhelyét, és megállapították, hogy a rosszkor végzett kaszálás okozta a hetvenes években még ép állomány fogyását. A kaszálás betiltásával, majd idejének módosításával sikerült stabilizálni a helyzetet. A Farkasvölgyben találtak először (1816-ban) és utoljára (1976-ban) magyar boglárkát

Az, hogy a gazdag lepkeközösség a sokféle ritka virággal együtt egyáltalán fennmaradt a Normafánál, a szerencsés véletlennek köszönhető. A dombvidéki populációk Európa-szerte, így a Kárpát-medencében is jelentősen megritkultak a tájhasználat megváltozása (a legeltetés felhagyása) vagy a rossz területkezelés (nem megfelelő kaszálás) miatt, a beépítésről nem is beszélve. A Normafa környékén viszont a hetvenes évekig aktív téli sportélet folyt, hosszú szezonnal, ami hozzájárult ahhoz, hogy nyáron ne nőjön embermagasságúra a fű, és ne szoruljon vissza a homoki baltacím. Ezrével repültek itt a csíkos boglárkák, és gyakori volt a szintén védett szürkés boglárka, valamint a fecskefarkú pillangó is.

A havas napok számának csökkenésével azonban a réteket felverte a magas fű, s megkezdődött a visszaerdősülés is. A főváros, a gondozatlanságból adódó kifogások miatt, elkezdte kaszáltatni a területet, ami szép zöld réteket eredményezett – de elviselhetetlen körülményeket teremtett az őshonos élővilágnak. A hernyók tápnövényei megritkultak, a nektárt adó növények virágjait pedig lekaszálták. A területen maradt rothadó szénát és szalmát a Harangvölgy aljába mosta le az eső, emiatt áthatolhatatlan, embermagasságú ürmös keletkezett.

Voltak olyan tervek, hogy a területen síparadicsom és nyári bobpálya létesül. A döntéshozó szerveket szerencsére sikerült meggyőzni arról, hogy a műanyag bobpálya, de a hóágyúkkal, felvonókkal kialakított sípályák is rendkívüli mértékben károsítanák a páratlan élővilágot, a természetvédelmi státusz megszüntetése pedig azzal a veszélylyel járna, hogy ha a vállalkozás nem kifi zetődő, akkor ez a terület is beépül.  A csíkos boglárka ez esetben ugyanúgy eltűnt volna a kerületből, mint a magyar boglárka – a legnagyobb boglárkafaj – a Farkasvölgy beépítése után. Egyébként a magyar boglárkát klasszikus élőhelyén, a Farkasvölgyben találták meg először, 1816-ban, és éppen Bálint Zsolt gyűjtötte ott utoljára, 1976-ban.

Az elmúlt években számos állam és település valamely, a területére jellemző állatot és növényt, sőt némelyik helyi ételt is választott jelképként a zászlaja és a címere mellé. Balatonfüred önkormányzata például 2005-ben a város szimbólumává emelte a magyar boglárkát és a leánykökörcsint, jóllehet ezek más hazai tájakon is előfordulnak. Miért ne lehetne a XII. kerület egyik szimbóluma a csíkos boglárka, amely kizárólag itt él? (Társíthatnánk mellé olyan növényt, amely jellemző a Budai-hegységre: például a budai imolát, a budai nyúlfarkfűt, a budai hölgymált, a budai berkenyét, a Szent István király szegfűjét vagy a magyar gurgolyát. Illetve – e tájék történetével összefüggésben – akár madarat is, mint a fácánt vagy a sólymot.)

Újabb természetvédelmi gyakorlat az is, hogy állatokat és növényeket visszatelepítenek valahová, ahonnan eltűntek. A magyar boglárka a legutóbbi ismeretek szerint nem fordul elő a Hegyvidéken, bár tápnövénye, a pukkanó dudafürt sok helyen még virít a régi szőlők helyén. Miért ne kezdeményezhetne a kerület programot a megfelelő élőhelyek feltárására, vagy akár a magyar boglárka visszatelepítésére is? Ki ne örülne egy csodálatos nagy kék lepkének a kertjében? Talán ez az írás segít elindítani valamelyik kezdeményezést.
Kérész Gyula